Hol is kezdjem, hol is kezdjem. Mindig mikor végre sikerül írásra adni a fejem, cikáznak a gondolataim, hogy melyik témát kerítsem sorra, amiről már korábban kifundáltam, hogy szívesen kivesézném. Az őszi szünet már az utolsókat rúgja, gyakorlatilag egy hétvége és Karácsony közeledtéig szépen besorolunk újra a kis mókuskerekünkbe. A csibikék visszaülnek az iskolapadba (Kékszemű és Cserfes), a fiúkákkal (Csakazértse és Bumbi) pedig reggelente újra az óvoda felé vesszük az irányt.

Édesanyám volt olyan rendes és kedves, hogy Csakazértsét az őszi szünetre lízingelje, sőt gondolt egy merészet, hogy egy hét az kevés lesz, legyen inkább kettő. Szóval így kettő lett és maradt is. Kereken két héttel ezelőtt munka és ovi után Csakazértsével felszálltunk a MÁV egyik menetrend szerinti InterCityjére és a tesókat hátrahagyva Debrecen felé vettük az irányt. 

Anyu tudatosan Csakazértsét válaszotta, egyrészt azért, mert az oviból két hét távolmaradás még nem okoz, akkor érvágást pótlás szempontjából, másrészt kicsit a középső gyerek szindróma tüneteit mutatja. Nem tudom, hogy miért kertelek, szóval anyukám kerek perec megmondta nekem, hogy szerinte a négy gyerek közül Csakazértse van leginkább elhanyagolva. Természetesen rosszul esett, amit hallottam, de mivel van abban igazság, amit mondott, nem kezdtem el hepciáskodni, hogy ugyan már, hova gondol. Én megteszek minden tőlem telhetőt, hogy nagyjából mindenkinek ugyanannyi jusson belőlem, de minden igyekezetem ellenére, sajnos nem mindig sikerül. Bumbi legkisebbként kiharcolja a neki járó figyelmet, Kékszemű és Cserfes is tudja már, hogy hogy kell elérni, hogy nagyobb reflektorfény essen rájuk, és ott marad Csakazértse, akire figyelünk ugyan, de közel sem annyit mint amennyire neki igénye lenne, és mivel a drágám elég belenyugvó ebből a szempontból, így egyenlőre még nem vetette a szemünkre a dolgot, de nagy az esély rá, hogy ahogy öntudatra ébred ez lesz az első megmozdulása. Mióta édesanyám részéről megkaptam a kritikát sokkal tudatosabban figyelek arra, hogy melyik gyerekkel hogy beszélek vagy hogy mennyit foglalkozok. 

A két és fél órás vonatozás Csakazértsével egészen zökkenőmentesen zajlott. Valahogy én arra számítottam, hogy kis idő elteltével, Pestet elhagyva, álomra is szenderül, de hát tévedni emberi dolog... Az egész utat végig kukorékolta. Szerencsére fel voltam készülve erre az eshetőségre is és vittem neki egy állatos képeskönyvet, amit nettó másfél órán keresztül nézegettünk és legalább hatszor hajtogattuk szét ugyanazt az átkozott jegesmedve posztert a könyv elején és beszéltük meg ugyanennyiszer, hogy a kacsacsőrű emlős bár emlős, de tojással szaporodik vagy hogy a pandák bambuszt esznek. Nos ekkor szerintem én már az utastársainknál is jobban vártam, hogy ráunjon a könyvre és foglalkozzunk inkább valami mással. Én balga azt gondoltam, hogy majd nyugodtan olvashatom a könyvemet, amit magammal vittem az útra, de ezután tértünk csak rá olyan pikáns témákra, hogy a Mikulásnak hol nő szőr az arcán vagy hogy mennyi hat meg öt. Mondanom sem kell, hogy két oldal elolvasása után feladtam a harcot és jobbnak láttam, ha a könyvemet a hazafelé vezető útra tartogatom inkább. Útitársam természetesen megéhezett a hosszú út során, de ezzel is számoltam, így gyakorlatilag különösebb gigszer nélkül érkeztünk meg Debrecenbe, ahonnan még egy 45 perces buszos utazás várt ránk anyukámig.

Holnap reggel fogunk ismételten felkerekedni és hazatérni a főhadiszállásunkra. Csakazértséért Kékszeművel jöttem, de erre az útra nem volt olyan pengén felkészülve mint az elsőre. Ugyan megvettem az útra az innivalót, de nagy valószínűséggel az irodában hagyhattam, az asztalomon. Kékszemű esetében olyan esszenciális segédeszközök magunkkal való hozataláról sem feledkezhettem meg mint a fogszabi vagy a házi feladata. Ugyan már közel egy hete voltak otthon és járta át minden porcikájukat az őszi szünet mámora, de természetesen apának sem jutott eszébe, hogy azt az ördögtől eredeztethető - na jó, csak a tanító nénitől -  gyereksanyargató házi feladatot megcsinálják. Természetesen Kékszemű megszomjazott az úton és mivel az útra vásárolt teát sehol sem találtam a hátizsákomban - nem úgy az edzések után használatos nivea spraymet - felajánlottam, hogy szomjúsága átmeneti csillapítására szívesen szájon fújon egy kicsit. Én hangosan felnevettem, mert szerintem Kékszemű mindenre számított, csak erre nem, és egy pillanatra az arcára volt írva minden vagyis röviden csak annyi, hogy "Anya, Te teljesen normális vagy?!". 

Kékszemű reakciója Debrecenre nagyon jó kedvre derített. "Itt más a levegő, és hűvösebb is van!, És a villamos... a villamos miért csak ekkora?" Itt hasított belém a gondolat, anyám borogass, előbújt a pesti gyerek, akinek nem nagy szám a mozgólépcső, a metró, és észrevétlenül hozzá is szokott ahhoz, hogy ott minden ugyanolyan mint máshol, de mégis más. Nekik az a közeg már olyan távol lesz mint amiben én nőttem fel. Én még ittam frissen fejt tehéntejet nagymamáméknál, amikor még nem volt népbetegség a laktózérzékenység, jártunk gombászni a mezőre, a nagyszüleimnek voltak birkái, láttam birkanyírást, részt vettem betakarítási munkákon és még sorolhatnám, és ehhez képest itt vannak az én kis csemetéim, akikkel a vadasparkok vagy állatsimogatók berkein belül ismerkedünk a háztáji állatokkal. Ami nekem teljesen természetes volt, az nekik nem evidens, már csak a nagyvárosi létből adódóan sem. Most ebbe belegondolva, ez kicsit el is borzaszt... Szerintem én akárhány évet fogok eltölteni Pesten, soha, de soha nem fogom pestinek vallani magam!

Anyukám ezt kéretlenül el is kezdte kompenzálni a nyaraltatásokkal. Az egy dolog, hogy mindenféle nyalánksággal kényezteti őket, de technikai felszereltségből sincs hiány. Van itt kérem fejlámpa, zseblámpa, távcső, s mi szem szájnak ingere. Volt már rá precedens, hogy éjszaka a kertben fejlámpával felszerelve sünre lestek vagy a fogyó holdat tanulmányozták, de a harmatos hajnal is találta már őket a kertben csipásan, álmosan madárcsicsergést hallgatva. Cserfesnek például saját könyvkötet készlete van, amiből kikeresteti a feketerigót mamával, ha a kertben előtte azt láttak, és ki is követeli, hogy anyukám töviről hegyire olvasson is el minden tudnivalót a kis szárnyas énekesről. Nem is csoda így, hogy éveken keresztül az alföldi kisváros neve egybeforrt a hellyel ahol én is felnőttem, és csak hosszas viták árán sikerült megértetni, hogy nem a házat hívják Derecskének, hanem a település, amin a ház van, Derecske. Így kapnak a gyerekeim kisebb-nagyobb dózisokban egy-egy kis szeletet a vidéki élet sava-borsából.

Bumbi az egyetlen, aki még nem rutinos nyaraló, de rá még sem a kisváros, sem édesanyám nem áll készen, hiszen rendes ördöghöz méltóan ő sosem alszik. Bumbi pedig minden telefonálás alkalmával rendületlenül neki szegezi a kérdést anyukámnak - "Figyelj, én mikor mehetek hozzád?"