Eléggé eseménydús volt az elmúlt hét is. Túl vagyunk a szülői értekezlet első évadának mind a négy epizódján. Múlt héten megvolt Bumbi első szülőije is (gyakorlatilag már a második). Illetve volt egy nagyobb horderejű eseményünk is, méghozzá egy szülinap, azon belül is Cserfes 7. szülinapját ünnepeltük. Szerdán volt a jeles esemény, de nagy feneket nem kerítettünk neki, mert másnap ugyanúgy mókuskerék volt, koránkeléssel meg mindennel, ami ezzel jár.

Sokszor ér a vád, hogy nekem vannak kedvenc gyerekeim, nevezetesen Kékszemű és Bumbi. Pedig mindenféle elfogultság nélkül állíthatom, kristálytiszta lelkiismerettel, hogy nekem nincs kedvenc gyerekem. Szerintem ezt a luxust vagy nem is tudom minek nevezzem, senki nem engedheti meg magának, akinek több gyereke van, hogy kedvencet választ magának. Én mindegyikőjüket ugyanúgy szeretem, mindegyikőjüknek más és más a varázsereje. Mindenki másfajta odafigyelést, törődést igényel, és ez a kihívás, hogy mindenkinek azt adjam anyaként, amire vágyik és annyit kapjon belőlem, amennyit szeretne. 

Kékszemű vitathatatlanul anyás, azt hogy ez annak köszönhető-e, hogy vele voltam itthon a legtöbbet (9 hónapot), nem tudom. Nála kétszer meg kell gondolnom, hogy mit mondok, mert nagyon a lelkére vesz mindent. A múltkor mondott valami bődületes nagy balgaságot, amire annyit reagáltam, hogy kiszaladok a világból, ha ezt még egyszer meghallom, és sírva fakadt. Csak úgy záporoztak a hatalmasabbnál hatalmasabb krokodilkönnyek, hogy ő nem akar az anyukája nélkül élni. Drága kiscsillag, hát senki nem mondta, hogy itt foglak hagyni... Nyilván szerinte én vagyok az ászok ásza, hiszen minden gyerek az egekig magasztalja a szüleit az ő korában, de még Budapestről sem tudnék kifutni, nemhogy a világból... Szóval Kékszeművel különleges kapcsolat van köztünk, de biztosan nem egyszerű neki sem, hiszen ő az elsőszülött, ő az aki egyedüliként megtapasztalta azt, hogy milyen az, hogy a 100%-os figyelem, ami felé irányult, évek alatt csupán csak 25%-ra redukálódott. 

Mindenki ellát jó tanáccsal, kérve és kéretlenül egyaránt, gyerekesek és gyerek nélküliek úgyszintén, hogy a gyerekkel töltött minőségi időnek milyen nagy jelentősége van és erre mindig kell időt szakítani. Nálam ez a "Na ne beszélj! Komolyan?!" kategória. Egy gyerekkel pofon egyszerű a dolog, de nekem nem annyi van.... És elhiszem, hogy mindenkinek szüksége van az osztatlan figyelemre, de ezt  4 gyerekkel kivitelezni kb. olyan egyszerű mint összedobni egy funkcionáló időgépet... Soha, de soha nem éreztettem senkivel, hogy bármelyik testvér fontosabb lenne, de Kékszeműnek mégis olyan gondolatai vannak sokszor, hogy a szívem facsarodik bele. A múltkor a facebook feldobott egy képet, amit évekkel ezelőtt osztottam meg. A képen Cserfes van pár hónaposan úgy hogy én és apa tartjuk. Mikor megláttam szóltam is neki, hogy nézze már meg, hogy milyen aranyos az a kép, és Cserfes milyen apró még rajta és apánál hamarabb ért oda Kékszemű, hogy ő is szeretné azt a képet megnézni. Mindenre fel voltam készülve, csak arra a mondatra nem, ami a kép láttán elhagyta a száját... "Ühüm, szóval ekkor volt az, amikor meguntatok engem?" Mintha kést döftek volna belém, teljesen lefagytam és hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak erre, hiszen mindenre fel voltam készülve, de erre nem. Hát gyerek, mondtam én neked valaha ilyet? Éreztettem valaha veled, hogy unlak? Akkor mégis honnan? Honnan jött ez a kérdés? Hogy merül fel benned egyáltalán ilyen? Ezek azok a kérdések, amikre vagy soha, vagy csak hosszú-hosszú évek múlva fogok választ kapni.

Ezen a ponton joggal merül fel Benned a kérdés kedves olvasó, hogy jó-jó, de hogy jön ez az egész a bejegyzés címéhez, az erőltetéshez. Hát úgy, hogy Kékszemű soha nem arról volt híres, hogy véka alá rejtené azt, amit gondol, így történt ez akkor is, amikor a párom szülei egy Karácsony után, talán úgy február magasságában meglátogattak bennünket a Karácsonyi ajándékokkal. Ismerve a családot, ilyen apróságon már fel sem akadunk, hogy februárban ér ide a Jézuskájuk. Ajándék lónak ne nézd a fogát, legalább vették a fáradtságot és elzarándokoltak hozzánk kitéve magukat a BKV-val való közlekedés viszontagságainak. Igen, irónia a középső nevem, és nem, nem szokok le róla... Egyébként magát a tényt, hogy én anyósékkal normális kapcsolatot a büdös életbe nem fogok kiépíteni, már nagyon-nagyon régen elengedtem és nem is töröm magam rajta, hogy itt bármilyen változást elérjünk. Szóval jöttek az ajándékokkal és akkor az én igazmondó kis Cserfesem, nekem szegezte a kérdést, hogy ugyan áruljam már el, hogy a postás bácsit (nagypapa) minek engedtem be?! Félreértések elkerülése végett, a nagypapa sosem dolgozott postásként, de mivel a gyerekeim kb. 2-3 évente látják, így nem tudják Isten igazából hová tenni. Ami nem is meglepő a gyerekek memóriáját ismerve. De volt már rá precedens, hogy a páromat kérdezték meg, hogy az ő apukája mikor halt meg.

Ilyenkor jönnek a kegyes hazugságok, a cukormázas részbenigazságok, hiszen azt mégsem mondhatod a csillogó szemű apróságoknak, hogy azért nem ismered őket jobban, mert nem járnak hozzánk, mert szarnak a fejetekre. A nagyszülőknek a mieinkkel együtt összesen 10 unokájuk van és én tökre megértem, hogy egy idő után már darab-darab, de akkor ne erőltessük már a témát. Ezért is hasított belém a hír, mikor szólt a párom, hogy anyósék jönnek a Cserfes szülinapjára. Hogymi? Ahova? Hát mi nem szoktunk ilyen gigamega hetedhét határra szóló csínadrattákat tartani, amire ők buknak. Sőt még szesz sem lesz. Akkor mégis minek? Mi történt most?

Nyilván nem mondanék olyat, hogy ne jöjjenek, de azért tegyétek a szívetekre a kezeteket, joggal merül fel a kérdés, hogy miért most? Miért pont a Cserfesére? Novemberben lesz Csakazértse 6 éves, akkor is tetszenek majd jönni? Vagy az a szülinap megint a feledés homályába fog veszni? És ha megkérdezik, hogy Cserfes mitől különb, mint a többiek, hogy bezzeg az ő szülinapjára idefáradtak, akkor mit mondjak? Erre az volt a válasz, hogy hát valahol el kell kezdenünk. Ja, jó. Tessék csak nyugodtan, de hogy ezeket a kérdéseket nem én fogom megválaszolni az egészen biztos.

 Még mielőtt valaki pálcát törne felettem, és azt mondaná, hogy én is csak egy vagyok azok közül, aki már alapjáraton fúj az anyósára, ki kell, hogy ábrándítsam. Egyrészt rászolgált arra, hogy ne akarjak nyitni felé, másrészt a kellemetlen kérdéseket édesanyámnak ugyanúgy neki szegezem. Történt ugyanis, hogy a tavalyi nyaraltatás alkalmával anyukám kicsit elmérte a farkát, és nem gondolt bele abba, hogy két gyerek mellett nem feltétlenül fog tudni úgy dolgozni ahogy tette azt egyedül vagy egy gyerekkel és pár hát kétgyerekes üzemmód után csörgött a telefon, hogy hozzuk haza Csakazértsét, mert nem lesz kész a határidős munkáival. Nyilván nem célom taccsra vágni jóanyámat, így apa vezetett össz-vissz 6 órát, hogy a kérést teljesítse. A határidő letelte után Csakazértse visszamehetett ugyan, de én azt a két hetet senkinek sem kívánom, amikor naponta több ízben volt terítéken, hogy miért kellett haza jönnie. Az a csöpp kobak könnybe lábadt szemekkel magyarázta a maga kis beszédhibáival, a francia cserediákos akcentusával, hogy ő nem volt rossz, ő szót fogadott és higgyem el, hogy semmi rosszat nem csinált és nem is fog, de hadd mehessen vissza. És nem tudtam elhitetni a kis oktondi lélekkel, hogy nem ezért kellett haza jönnie, és vissza is mehet majd, de a felnőtteknek munkája van és mamát meg fogják büntetni, ha nem lesz kész időre. Ugyan! Hol érdekli őt vagy honnan tudná az a kiscsoportos apróság, hogy mi a búbánat az a határidő, mikor neki javarészt még csak az itt és a most van? Az itt és most pedig itthon volt, nem mamánál. Szóval ennek tükrében kértem idén nyáron anyukámat, hogy úgy tervezzen, hogy ez még egyszer ne üssön be, mert én nem szeretnék kis lelkecskét összerakosgatni és magyarázni, hogy nem, nem vele volt a baj. Biztosan szar dolog ilyet hallani, de más következetlensége által okozott romok törmelékeit takarítani még szarabb. És nem, nem vagyok én sem szuperanyu, sokszor mellényúlok én is vagy nem vagyok elég előrelátó, de saját magam után is meló megtartani a bizalmat vagy építgetni azt, nemhogy olyan esetben ahol erre a másik fél rá sem szolgált...

Szumma-szummárum nálunk a nagypapa figura úgy ahogy van hiányzik a képből. Én 11 évesen veszítettem el édesapámat, így a kicsik őt már csak képekről "ismerik", de már korán megmutatkozott ez, hogy a nagypapa mint olyan nálunk nem nagyon lesz. Mikor Kékszeművel valami foglalkoztatókönyvet lapozgattunk és a nagymama mellett lévő rajzra mutatva bácsi volt a reakció, tudatosult bennem, hogy ez a figura nem képzi a készlet részét.  Szóval kíváncsian várom, hogy novemberben ismételten találkozunk-e vagy ez is csak egy egy alkalomra szóló fellángolás volt. És semmi rosszindulat nincs bennem ezzel kapcsolatban, de a gyerekek érzéseivel nem játszunk, mert ha oda a bizalom, azon olyan kincs, amit vagy csak nehezen vagy soha nem lehet pótolni.

 Cserfest pedig még szerdán felköszöntöttük mindenféle nagyobb felhajtás nélkül. Sütiztünk, lett egy újabb medvegyereke, a már 120 meglévő mellé és kapott egy társast is, amivel azóta szintén együtt alszik. Hála annak, hogy nem a  facebookon köszöntöttem fel és kívántam neki boldog születésnapot, így csak anyukám hívta fel, hogy átadhassa jókívánságait. Igazából soha nem értettem, hogy egy olyan gyereknek, akinek még nincs facebook fiókja, sőt Uram bocsá' még olvasni sem tud, mi az ördögért kívánnak a szülők ezen a fórumon bármit is. Szerintem a gyerekednek attól egy szállal sem lesz jobb napja, ha lefekvés előtt elmondod neki, hogy 35-en lájkolták, és 12-en hozzászóltak a képhez, amit feltettél róla a szülinapján. Főleg úgy, hogy jó esetben nagy valószínűséggel ez a gyerek még egy háztartásban él veled, a poszt írójával. Nekem is van még hová fejlődnöm, de ha a fent leírásból bárki is magára ismer, kérem ne háborodjon fel, szíve joga így tenni, de hasznosabb ha inkább azt az időt is a gyermekével tölti míg azt a kirakatképet feltölti egy pár felszínes lájkért vagy hozzászólásért. Ő biztosan jobban fogja értékelni mint bárki!