Igen..tudom..megint eltűntem, ráadásul életem egyik legembertpróbálóbb hetének második részét kellene virtuálisan papírra vetnem és szerintetek ezt fogom tenni? Gondolom nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy nem. A második rész leírása olyan 90 százalékos  készültségi stádiumban van, szóval várható, hogy ha az Égiek is úgy akarják, akkor hamarosan Ti is olvashatjátok.

Sajnos a szezonális betegségek nem kerülték el Aprajafalvát sem, így tetszőlegesen választható legalább háromfelé kórság háztartásunkban. A repertoáron van valami lightos felsőlégúti nyavalya, szintén enyhébb verzióban elérhető hányás-hasmenés, továbbá fülfájás és grátisznak fel tudunk még ajánlani kötőhártyagyulladást is. Az orrfolyós-köhögős cuccot a fiúk hozták haza az oviból, gyakorlatilag erre az időszakra taksálható egészségi állapotunk hanyatlásnak indulása is. Apa cirka két hónapja próbál kikecmeregni a torokfájás, tüsszögés, köhögés mágikus háromszögéből, de egyenlőre inkább kevesebb, mint több sikerrel. Hála az Égnek a hányás-hasmenés kombóból is mindenkinél csak az egyik komponens ütötte fel a fejét.

És most pikáns téma jön, az érzékeny gyomrúaknak itt inkább azt javasolnám, hogy hagyjanak is fel az olvasással és térjenek át valami szemet gyönyörködtető gasztronómiai oldalra. Ugyanis a téma a hányás - a rettegett, az alattomos, a mindig répás és mindig ugyanolyan büdös. Négy gyerek után sem váltam képessé arra, hogy ezzel a folyamattal vagy a végtermékével bármilyen mértékben is kompatibilissé váljak. Sem hallani, sem látni, sem eltakarítani nem tudom. Az, hogy még egy kört rádobjak, gyakorlatilag kifogástalanul megy, de azzal ugye nem vagyunk előrébb. Hatását tekintve itt párhuzamot vonnék Superman és a kriptonit kapcsolatával. Gyakorlatilag a másodperc töredéke alatt minden erőm elhagy, kezem-lábam remegni kezd és gyakorlatilag pikk-pakk eljutunk oda, hogy inkább én vagyok az, aki ellátásra szorul. 

A mi "anya dolgozik - apa otthon van" felállásunknak arra is hatása volt, hogy a gyerekek kinek a nevét kiabálják éjszaka, ha gond van. Mivel már korán lefektettük azt a szabályt, miszerint aki dolgozik az alszik, aki pedig otthon van az az ügyeletes, így a gyerekek ennek megfelelően apát szólongatják éjszaka és nem engem, ha vész ütné fel a fejét. Így történt ez kb. másfél héttel ezelőtt egy csendesnek ígérkező keddi hajnalon is, mikor is Kékszemű apázása szegte meg az éjszaka csendjét. Gyakorlatilag Kékszemű egyedül megoldotta a rókatémát, szerintem neki inkább morális támogatásra volt nagyobb szüksége, hiszen az ürítésnek ez a formája szerintem nem csak testileg viseli meg az ember lányát, de lelkileg is. Engem legalábbis nagyon haza szokott vágni, arról nem is beszélve, hogy nem hogy nem szeretek, de nem is tudok normálisan hányni. Nálam maga a folyamat abban szokott tetőzni, hogy a hajszálerek szétpattannak az arcomon. Még ha akarnám sem tudnám letagadni, hogy mit csináltam... Szóval Kékszemű egész szépen abszolválta ezt a kihívást, de ezután kezdődött csak igazán a móka legjava.

A következő apázásra gyakorlatilag mindenki hamarabb felébredt annál, mint akit szólongattak. Egészen konkrétan úgy nézett ki a félhomályban elém táruló látvány, hogy Bumbi az ágya szélén ül törökülésben nagyokat pislogva, de olyan állapotban, hogy azt sem tudta a szentem, hogy milyen rendezvényen van. Viszont az apázás továbbra sem halkult, csak kiegészült egyéb öblös hangokkal. Ekkor már a hívott fél is reagált, félálomban kipattant az ágyból és az első útja az ártatlanul pillogó álomittas Bumbihoz vezetett. Lekapta az ágyról, sietve megindult vele a mosdó irányába és közben még le is teremtette, hogy legalább az ágyról szálljon le, ha hánynia kell. A dolog pikantériája csak az volt, hogy az egyre erősödő hangok, melyek egy nagyobb termetű példány közeledtét engedték prognosztizálni, nem Bumbiból jöttek. Sajnos életem párja azzal értékes másodperceket vesztett, hogy rossz gyereket igyekezett meghánytatni, így Cserfessel - akitől a hangok ténylegesen származtak - csak az előszobáig jutottak, vagyis a küldetés, hogy a rókát egészben kijuttassák a mosdóba, sikertelennek bizonyult. Apa viszont még így is uralta a helyzetet, koordinálta a lányokat, nagyjából feltakarította a bűnjeleket, majd visszatért mellém az ágyba és értékelte a lányok produkcióját. "Kékszeműnek erre a körre 8 pontot adnék, mivel kijutott ugyan a WC-re, de széthányta az ülőkét Viszont Cserfes 6 pontnál többet nem érdemel, ugyanis neki még a mosdóig sem sikerült eljutnia." Szerencsére az eseménynek nem volt folytatása, egyszeri alkalomnak bizonyult mindkét leányzónál. 

Mielőtt azt gondolnátok, hogy én micsoda kis sunyi görcs vagyok, hogy bár felébredek arra, hogy szólnak a gyerekek, de csöndben várom alvást színlelve, hogy apa majd a tettek mezejére lép, hiszen őt hívták, nagyon tévedtek! Csakazértse a lányok előtt egy héttel riadóztatott gyakorlatilag mindenkit a lakásban, ugyanis az éjszaka közepén néhány apázás között, zsigeri szintről indított kiabálással tudatta a vele egy háztartásban élőkkel, hogy neki biza fáj a hasa. Ekkor én érkeztem a helyszínre, hogy felmérjem a baj mértékét és mihamarabb elhallgattassam Csakazértsét. Kérleltem, hogy ne ordítson, mert mindenkit fel fog ébreszteni, és menjünk ki a WC-re hátha sikerül valamit alkotni. Az én drágám pisilt egyet, majd ismét ordítani kezdett, hogy a hasa az még mindig fáj. Viszont ezt a mondatot már egyre öblösödő, semmivel össze nem téveszthető hangok kísérték. Erre én reflexből nyúltam a felmosóvödörért, miközben életem filmje kezdett lepörögni előttem. Maga a hadművelet olyan mérnöki pontossággal zajlott, hogy Csakazértsét még sikerült fejbe is kólintanom a vödörrel. Nesze sánta! Itt egy púp... De a rókakomát gyakorlatilag 99%-osan sikerült befognom. Az áldozatomon zoknit cseréltem, fogat mostunk, őt visszafektettem, én pedig mentem rendezni a terepet. Mivel egy darabig még ügyelnem kellett újabb jószágok felbukkanására várva, így úgy döntöttem, hogy jobb ha vissza se fekszek és inkább mosogatással, pakolászással ütöttem el az időt. Itt szintén egyszeri alkalomról beszélünk, vagyis később sem ugrott elő egyetlenegy színes ásítás sem Csakazértséből.

És hogy még itt kicsit magasztaljam magamat, a breaking news kategória jegyében beszámolnék arról, hogy ma Csakazérsénél én asszisztáltam míg hányt, és nem ugrasztottam közben semmit a nyakába. Történt ugyanis, hogy a fejlesztő tornán, amire járunk, a feladatok részét képzi egy forgatás. Ilyenkor a gyermekem beül egy forgós kis ülő alkalmatosságba és tízszer megforgatják ebben a székben csak az egyik irányba. A foglalkozás elején megvolt az első kör, ami egyáltalán nem viselte meg Csakazértse pocakját, viszont a gyakorlatok záró akkordjaként lefolytatott újabb forgatási széria betette a kaput és a székből kiszállva Csakazértse azonnal szólt, hogy ki kell mennie. Gondolom az utolsó előtti ugrálós gyakorlat és a pörgetés megtette együttesen a hatását. Picit összeszedte magát, majd kapott két szem csokoládét búcsúzóul cserébe azért, hogy milyen ügyesen szerepelt, amit természetesen azonnal befalt. Az ovihoz érve, még a kocsiban ülve viszont csak annyit tudott mondani, hogy megint kell. Annyi időm volt csak, hogy kikapjam az autóból és már jött is az áldás, amit ugye nem írtam felül egy saját kiadással, sőt rosszul sem lettem, vagyis azért némi fejlődést mégiscsak fel tudok mutatni ezen a téren. 

Panelban lakva az emeletes ágy bizonyult a legpraktikusabb választásnak helytakarékosság szempontjából, viszont hányós-hasmenéses vírus tombolása idején mégsem bizonyult annyira praktikus döntésnek. Gondolom itt már van, aki fogja a fejét, hogy jajj ne. De-de, az emeleten székelő Kékszeműnek egyszer csak annyi ideje maradt, miután leadta a vészhívást, hogy felállt az ágyában, hogy lejöjjön és az odaérkező édesapja arcába sikerült ürítenie a teljes gyomortartalmát . Azon a napon a szemrehányás más kontextusba került és azóta apa be tud számolni olyan tabukról, hogy milyen az, ha a manna belemegy a szemébe. Igen, pfuj, de ilyenkor is jusson eszünkbe, hogy szülőnek lenne jó és ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ez egy életre szóló kaland megfűszerezve az élet sava-borsával.

Mivel a hátam mögött tudom már a múlt hetet, így merem csak venni a bátorságot, hogy írjak róla. Tudom-tudom, nem erről volt szó a múltkori bejegyzésem végén, de most megint akadt egy téma, ami prioritást élvez a beígérttel szemben. A téma pedig a múlt hét megpróbáltatásai. Sokszor már az volt az érzésem, hogy a múlt hét meglepetés bonbonjai megülik a gyomromat és a töltelékként funkcionáló varázserők meghaladják a képességeimet. De haladjunk szépen sorjában, mivel a hét minden egyes napja megért egy misét. Na jó, némelyik még kettőt is...

Hétfő

Nyílt napon voltunk Kékszeműnél. Két órára volt szerencsénk betekintést nyerni a tanóráik menetébe. Én amúgy sem vagyok az a nagy nyílt napra járós, de mivel tavaly is skippeltem az eseményt, aminek nem csekély visszhangja lett Kékszemű részéről, így idén még csak kósza gondolatként sem fordult meg a fejemben, hogy kihagyjam. Az első óra fantasztikus volt, ugyanis Kékszeműéknek kutyás órája volt. Havonta legalább egy alkalommal terápiás kutyát visznek be hozzájuk egy-egy tanórára. Eddig elképzelni sem tudtam, hogy egy környezetismeret órán kívül bármilyen egyéb óra menetébe be lehetne integrálni egy szőrös négylábút, de egy kutyás magyar órára végképp nem voltam felkészülve, de el kell, hogy mondjam, hogy minden várakozásomat felülmúlta. Elképesztő volt látni, hogy míg a magyar nyelv rejtelmeire oktatják a gyerekeket, hogyan lehet a figyelmüket, az aktivitásukat, a motivációjukat szinten tartani a kutyák segítségével. Nagy bánatomra csak későn kaptam észbe és nem örökítettem meg, mikor a "vakondos" játék során az egyik kistestű kutyus épp Kékszemű hátán ücsörgött. Emlékszem, hogy mikor Kékszemű nagycsoportosként iskolaelőkészítő foglalkozásokra járt, ott hallottunk először arról, hogy létezik olyan, hogy kutyás óra. Mikor a páromnak meséltem róla, egyből fel is szisszent, hogy tuti, azért kell a terápiás kutya, mert ide olyan gyerekek járnak, akiknek szüksége van erre. Szó sincs ilyesmiről, teljesen átlagos gyerekek járnak ebbe az iskolába és nem az az oka, annak, hogy a kutyák a tanórákon havi rendszerességgel részt vesznek, mert a fogyatékos gyerekeknek erre szükségük lenne. Szerintem minden gyereknek jót tesz, ha egy kicsit megsimogathatja őket, sétálhat velük vagy netán még jutalomfalatot is adhat nekik.

Szóval hétfőn két órán vettünk részt, és eredetileg úgy volt, hogy munka után még vissza kell mennem az iskolába, hogy a Cserfes tanítónénijei által szervezett fogadóórán is részt tudjak venni, és kisebb leánykám iskolai előmeneteléről is tudjak diskurálni az őt nevelőkkel. Azonban későn eszméltem, és az összes aznapra hirdetett helyet betöltötték a szülőpajtások, így kihasználva a nyílt nap két órája közötti negyedórás szünetet, bekommandóztam az első osztályba, hogy ha minimálisat is, de tudjak konzultálni egy kicsit a tanítónénikkel. Megerősítettek abban, amit már eddig is tudtam, hogy Cserfes egy nagyon különleges kislány elképesztő észjárással, továbbá újabb prognózis született azt illetően, hogy művész lesz a lelkem. Mivel a saját világából nem nagyon lehet kiragadni, ezért gondot okoz a tanerőnek, hogy bekapcsolják az osztály életébe, így még keresik a helyét az osztályon belül is, hogy ki az aki mellett véglegesen meg tudna állapodni padtársként. De így a múlt hétre visszatekintve, nyugodtan megállapíthatom, hogy varázserő skálán Cserfes a fenti leírással csupán a negyedik helyet érdemli.

Kedd

Azt is mondhatnám erre a napra, hogy a hét legalja. Ezen a nevezetes napon apával dupla fronton kerültünk bevetésre. Neki a fiúkat kellett éves státuszvizsgálatra vinni a védőnőhöz és a gyermekorvoshoz, míg én V.I.P. fogadóórára voltam hivatalos Kékszemű osztályfőnökéhez. Én balga azt hittem, hogy ez is olyan lesz, mint ami Cserfeséknél volt, hogy aki akar részt vesz, és majd sorra kerülök a többi szülő között valamikor. Majd később tudatosult csak bennem a tény, hogy az az egész egy óra, ami fogadóóraként ki volt jelölve Kékszemű üzenőfüzetében, nos azon nem kell osztoznom senkivel, mert az csakis és kizárólag az enyém. Itt már sejtettem, hogy "ebbű baj lesz". Sejtésem be is igazolódott, mivel a téma az volt, hogy Kékszeműt el kellene vinnünk az osztályfőnök javaslatára a kerületi nevtanba (Nevelési Tanácsadó) diszgráfia gyanújával. Mondanom sem kell, hogy annak ellenére, hogy tudtam, hogy nem ő a legélesebb kés a fiókban (majd, ha egyszer olvassa, bocsánatot kérek tőle az előző kijelentésemért), de mégis hidegzuhanyként ért a hír. Hogy az én gyerekemet? Nevtanba? Ahhoz tudnám hasonlítani az ezután a bejelentés után bennem kavargó érzéseket, mint mikor Kékszeműről kiderült, hogy babaként nem evett eleget és tápszert írtak fel neki. Ennyire szar anya lennék, hogy még arra is képtelen vagyok, hogy megetessem a gyerekemet? Mi lett volna, ha 100 évvel ezelőtt születik és nincs tápszer? Éhen hal miattam? (Nem tudom, hogy mikor találták fel a tápszert, de majd egy üres járatomban utána olvasok. Becsszó!) Majdnem ugyanezek a gondolatok merültek fel bennem, csak most átültetve a jelenlegi problémára. Ha többet foglalkoztam volna vele, akkor ezt elkerülhettük volna? Mit kellett volna máshogy csinálnom, hogy ne jussunk el ideáig? És tudom, hogy a nevtan nem gyogyó (nálunk így hívták a kisegítőt) és nem is ártatlan gyermekek lelkét nyomorgató elveszett lelkek gyűjtőhelye (Részben, de. De egyszer majd kitérek erre is.), de valahol a tudatom minden porcikája tiltakozott a nevtan ellen. Nyilván a szám mást mondott, mikor elhangzott az a kérdés, hogy hozzájárulok-e ehhez, hogy bevonjuk a kerületi navtant a probléma feltárásába.

Lehet, hogy csak részben igaz az, hogy a gyerekem kudarca az én hibám, mert én ezt most teljes mértékben annak érzem és folyamatosan a milettvolnaha gondolatok cikáztak/nak a fejemben. Ezt a fokú - ahogy korábban neveztem - varázserőt, aminek úgy néz ki, hogy Kékszemű birtokában van, most kicsit nehezen kezelem. Szülőként viszont a gyerekem érdekeit kell szem előtt tartanom, illetve azt, hogy mi szolgálja az ő fejlődését vagy a további/ későbbi kudarcok elkerülését. Ha az, hogy nevtanba kell mennünk, akkor oda megyünk, függetlenül attól, hogy engem az mennyire ejt kétségbe vagy hogy akár gondolati szinten is mennyire viszolygok a témától. Az a dolgom, hogy segítsem őt az útján, a tőlem telhető legjobb tudásom szerint és ha kell akár erőmön felül támogassam őt, ott legyek neki támaszként, ha épp megbotlik vagy netalántán elhasal és szeressem őt annyira amennyire csak tudom, akkor is, ha nem ő a leglegleg, mert attól ő még az enyém, neki pedig én vagyok a világ (Zsugorodó világ ugyan, de attól még világ, jó?!).

És most következik az apai oldal, vagyis a fiúk a gyerekorvosnál című darabunk. Azt már megszoktam, hogy az ilyen látogatások alkalmával rendszeresen csörög a telefonom és hirtelen azon kapom magam, hogy már a védőnő faggat a gyerekek kunsztjaival kapcsolatban. Ki mit tud vagy nem tud, ki mit szokott csinálni vagy mit nem szokott csinálni. Éppen így történt ez most is. Először Bumbi, majd Csakazértse volt terítéken. Én szorgalmasan válaszolgattam a kérdésekre, még akkor is ha némelyiknek nem sok értelme volt. Azt a kérdést például nem igazán tudtam megválaszolni, hogy a majdnem négy éves Bumbinak milyen az emberábrázolása. Magát a szót értem, viszont a kisebbik fiammal összefüggésben nem igazán használnám, mivel az emberábrázolása az olyan, hogy nincs. Később meg is tudtam, hogy szakzsargonnal élve azt, amikor ő megceruzázza a papírt (Bumbi szokott így fogalmazni) lengőfirkának nevezzük. A mű kategorizálását tekintve az utóbbi kategória valóban fedi azt, amit ő a papírra produkál. Hazaérve a fogadóóráról Bumbi már az ajtóban azzal fogadott, hogy képzeljem el, hogy mi történt, Csakazértsét "megkarcolta" a doki. Kikódolva ez annyit takar csak, hogy megkapta a 6 éveseknek járó oltását. Ezután következett csak apa "élménybeszámolója", az csak egy dolog, hogy el kell menni a fiúkkal a szemészetre. Magát a vizsgálatot Bumbi esetében eleve lehetetlen kiküldetésnek tartom, mert nála már az is nagy szó, ha egyszerre ugyanarra néz mindkét szemével. Nem, nem annyira kancsal, de esküszöm, hogy ha külön tudná mozgatni a szemeit, akkor simán megcsinálná.

Mint említettem kedden repetáztunk a fekete levesből, ugyanis apa még csak ezután tért ki arra, hogy mind a védőnő, mind a gyermekorvos egybehangzó véleménye alapján Bumbit neurológiára kell vinni. És megint csak jöttek a kérdések. Hova? Kit? Minek? Történt ugyanis, hogy az én kis emberpalántám, nem tudott arra válaszolni, hogy milyen színű a védőnő kezében lévő toll, hanem arról kezdett el csacsogni, hogy a tollal a papírra rajzolunk. A mentőkérdés megválaszolás, miszerint milyen színű a védőnő notesze, szintén sikertelennek bizonyult. Kitérő választ adott, így vigyük neurológiára. Kövezzenek meg érte, de eszem ágában sincs Bumbit elvinni bárhová. Egyrészt úgy érzem, hogy más gyerek elől vennénk el a lehetőséget, akinél mondjuk valóban indokolt lenne egy neurológiai vizsgálat. Másrészt a színekre még nem idomítottuk be eléggé a gyereket, de majd gyúrunk rá. Bumbinak az ég adta világon semmi baja nincs, és elhihetitek, hogy nem csal a szimatom, hiszen két porontyomnál  már kiszagoltam a varázserőt, Bumbinál, ha a huncutságnak lenne szaga, bűzlene! De egyebet nem érzek!

Mivel csak a hétfővel és a keddel megtöltöttem egy teljes bejegyzést, így a múlt hét még hiányzó napjainak eseményeit a következő bejegyzésben fogom szervírozni. Ígérem. :)

Túl vagyunk egy mérsékelten vérzivataros hétvégén, és hála az égnek a mai hétfőnk (hétfőn kezdtem el megírni a bejegyzést és már szerda van...) sem volt annyira húzós mint ahogy beszámoltam egy korábbi bejegyzésemben egy átlagon felüli (az én szempontomból inkább aluli hétfőnkről). De nem volt ez így mondjuk egy héttel ezelőtt, amikor is egy tipikus őszi reggelre virradtunk szitáló esővel és az összes förmedvénnyel, ami ezzel az évszakkal jár. Előkerült az esőkabát, az esernyő, és hirtelen egy lábbeli dilemmával találtam magamat szemben. Ugye a fiúkkal mi "gyaloggal" járunk oviba, így mikor konstatáltam, hogy az aznapi csapadékmennyiség mérhető lesz, ezzel egyidejűleg egy enyhe kétségbeesés is úrrá lett rajtam. Az egyértelmű volt, hogy Csakazértse gumicsizmát fog kapni, de mi a manót húzzak Bumbi lábára??? Ugyanis az én kis csillagbögyörőm a testvérétől örökölt cipővel szabályozta a kismotor sebességét (felénk csak törpiturbó), aminek két mérsékelt méretű - de attól még - lyukacska lett az eredménye. Azt, hogy mások gyerekei és annyira ragaszkodnak-e a cipőjükhöz, mint a velem együtt élő példányok, nem tudom, de nálunk egy új cipő felavatása külön tortúra.

A kicsit lyukas cipő egyértelmű volt, hogy szóba sem jöhet, hiszen garantált, hogy nem marad száraz a lába mire beérünk, de az én oktondi kis szentemet érdekelte is ez... ő ragaszkodott a sportcipőhöz. Ekkor jutott eszembe az olyan lehetőségek mellett, hogy beviszem a hátamon, hogy van nekünk még itthon egy kinőtt gumicsizmánk, ami még Kékszeműt szolgálta. Itt most ne arra gondoljatok, hogy szegény kisfiúból egy rózsaszín flamingót csináltam. Kékszemű sosem volt az a habos-babos kislány, így a gumicsimma sem rózsaszín, csillámló unikornisoktól pompázott, hanem egy sima kacsás, kékszínű volt, mondhatni uniszex. Természetesen első látásra nem volt szerelem, de mikor sarokba szorítottam az ördögöt, hogy vagy a csizmát húzzuk a patáira vagy csurom víz lesz a zoknija mire beérünk, belátta, hogy a kék béléses gumicsizma nem is olyan gáz. Az egyetlen bökkenő csak az volt, hogy Drazsé nevű macskánk egyszer a territóriuma fontos tereptárgyának tekintette a fent említett objektumot és hagyott rajta egy pár soros üzenetet, de ilyen apróságokon nem akadunk fenn. Csizma lemos, lábra felapplikál és teljes a boldogság. Azóta persze eszünkbe sem jut más lábbelit felhúzni reggelente és Bumbi felcsapott hivatalos tócsavadásznak. Ha hétfőn esett, akkor szerdán még találtunk pár valamire való pocsolyát, amibe bele lehetett gangolni. Bár a napok múlásával fordított arányossággal csökkent a tócsa-prédák száma, de a mennyiséget pótolta az a lelkesedés, amivel beléjük gázolt. Egy sorocska erejéig itt meg is emlékeznék arról, hogy ezeken a napokon én is kaptam egy kevés vízmintát a nadrágomra. Az, hogy az ő gatyáját minden reggel a radiátorra kellett raknom száradni - evidens. Szóval az esős vagy eső utáni reggeleink azóta úgy néznek ki, hogy Csakazértse és én vezetjük a felderítőosztagot, majd leadva a drótot Bumbinak, megtiporja a kis kiterjedésű, de annál galádabb állóvizeket. 

Az előző bekezdésben említést is tettem a lényről, aki velünk él, és legalább annyi borsot tör az orrom alá mint amennyit a gyerekeim. A háztartásunkban élő ádáz, sunyi, bosszúálló, szőrhullató panelpuma nem más, mint Drazsé nevű macskánk. Drazsé gyakorlatilag Kékszeműt is megelőzve csatlakozott hozzánk, vagyis ő már egy éltes korú kicsit belassult ex-kandúr. Pont miatta gondoltam azt, hogy nem lesz téma nálunk, hogy kisállat kell a lakásba. Ugye az előző bejegyzésemet azzal zártam, hogy a kisállat témakört inkább egy külön bejegyzésben fogom körbejárni - és talán először, híven ígéretemhez, meg is teszem. A gyerekek 70%-a két dolog után epekedve rágja szülei fülét, az egyik a kistesó (nálunk ugye nem téma), a másik pedig a kisállat (kutya, macska és egyéb tollas, szőrös, netán pikkelyes jószágok). Na mármost abból fakadóan, hogy van nekünk egy négylábú Drazsénk, így nem gondoltam volna, hogy téma lesz, hogy kell bármilyen egyéb házi kedvenc. Tévedtem! Ebben valószínűleg lomha kandúrunknak is van szerepe, hiszen ő már nem az a játékoskedvű, hebrencs suhanc, így a szórakoztatási faktora sem üti meg az elégségest. Talán többek között ezért is történhetett meg az, hogy egy nap Cserfes közölte velem, hogy neki kell egy hörcsög.

Én személy szerint nem vagyok odaáig a rágcsálókért, édesanyám pedig egyenesen irtózik tőlük. A mai napig aktívan él bennem az emlék, mikor egy gimnáziumi osztálytársamtól egy hörcsögöt kaptam ajándékba a születésnapomra, a tartásához szükséges összes eszközzel. Aznap jó napja volt a helyi állatkereskedésnek, ugyanis a barátnőm látogatása után anyukám nem sokat habozott, és tudtomra adta, hogy ő ezzel a szőrös kis ocsmánysággal nem fog egy fedél alatt lakni. Így választhattam, hogy vagy én a hörcsöggel el, vagy a hörcsög el. Szóval az állatkereskedés megkapta a hörcsög összes cuccát ingyen, hiszen tizenvalahányévesen korainak véltem még, hogy elköltözzek otthonról, ráadásul egy rágcsáló miatt. Cserfest először ezzel próbáltam meggyőzni, hogy szegény mama, akkor nem tud hozzánk látogatóba jönni, ha lesz egy ilyen kis micsodánk. Zsigerből jött a válasz, hogy mama amúgy sincs nálunk annyit, így majd ha esetleg jönne, akkor majd nem megy be abba a szobába, ahol az állatkája lakni fog. Magyarul láttam, hogy ezzel nem fogom tudni leszerelni. Ekkor stratégiát váltottam, és úgy gondoltam, hogy majd a rideg valóság  szerteoszlatja a hörcsögöt körülvevő rózsaszín ködfelhőt.

Elkezdtem a környezetismeret alapjait lefektetni, és kiselőadást tartottam a hörcsög és egyéb rágcsálók táplálékláncban elfoglalt alacsony pozíciójáról. Természetesen kapufa lett, hiszen Cserfes szentül meg volt győződve róla, hogy én csak azért találtam ezt ki, hogy a macska hörcsögöt eszik, hogy ne kellejen beszereznem egy példányt belőle. Ekkor jutottam arra az elhatározásra, hogy nincs kecmec elmegyünk a közelünkben lévő kisállat kereskedésbe és ott megkérdezünk egy hozzáértőt, hogy Drazsé enne-e hörcsögöt, hiszen én dilettánsként nem értek a lovakhoz, ahogy a hörcsögökhöz sem. És igen, így történt az, hogy csak azért álltunk sorban a kereskedésben, hogy feltegyük ezt a fogas kérdést. Kivártuk a sorunkat és megkérdeztem a hölgytől, hogy mi lenne nálunk a jószág sorsa, és hihetetlen, de ő is ugyanazt mondta, amit én is: "Igen, a macska eszik hörcsögöt." Nemhiába tanultam környezetismeretet és biológiát...

A hölgy viszont a fenti mondat második tagmondatát azzal a szócskával kezdte, hogy de. De nincs de. Tudom, hogy ha nagyon vigyázunk, ha zárva tartjuk a ketrecet, ha nem szökik ki, nos ezek mind olyan faktorok, amik a gyerekeim képességeit ismerve nagy valószínűséggel nem fognak vagy éppenséggel be fognak bekövetkezni, vagyis nem fogunk tudni vigyázni rá, nem tartjuk zárva a ketrec ajtaját, és kiszökik a kis komisz. Előbb-utóbb valaki hibázni fog, és anélkül is van éppen elég dráma az életükben, ami sírásra fakasztja őket, hogy pont nem hiányzik, hogy végignézzék, hogy Drazsé komótosan elfogyasztja családunk legújabb és legkisebb tagját. Szóval azóta nem esett szó arról, hogy kistestvér vagy kisállat kellene, legalábbis nem a gyerekeim részéről.

Nyilván nem a kisállat téma az, amire kedves ismerőseink olyan nagy előszeretettel szeretnek rákérdezni.  Mindig akad egy-egy olyan Humor Herold a környezetünkben, aki szerint oltári nagy poén rákérdezni, hogy mikor jön az ötödik gyerek. Elárulom Nektek, hogy amikor először kérdezték meg ezt tőlem, már akkor sem volt vicces, és százhuszonvalahanyadjára sem az. Többnyire azt a választ szoktam erre adni, hogy már megvan az ötödik, a párom személyében, de még ekkor sem hanyagoljuk a témát, mert ilyenkor korrigálnak, hogy akkor a hatodik. Szerintem tirpákság ilyet kérdezni, de ha éppen jó passzban találnak, akkor megnyugtatom őket, hogy rögvest a fogantatás pillanat után fel fogom hívni őket, hogy ők legyenek az elsők, akik értesülnek az új családtag érkezéséről. És van ott még ahonnan ez jött, mert már azzal is viccelődtek, hogy kilenc személyes a kisbuszunk (csak ebben férünk el négy gyereküléssel), és mi csak hatan vagyunk, nem jutott még eszembe, hogy van három szabad hely? De ki kell ábrándítanom mindenkit, életem reprodukciós időszakát én lezártnak tekintem és nem tervezem teleszülni az autónkat.  Különben is vétek lenne felborítani a két lány - két fiú egyensúlyt, vagyis marad minden úgy ahogy van. Különben is én a szolibérlettől leszek terhes, és mivel 4 éve nem vettem bérletet és nem is áll szándékomban, így családunk létszáma stagnált. Akik az előző mondatot felvont szemöldökkel olvasták végig, azoknak megígérem, hogy a legközelebbi bejegyzésben részletezem, hogy mi a kettő között az összefüggés. Nyugodjatok meg, jelen voltam azon a biológia órán, amin a szaporodás volt a tananyag, legfeljebb a védekezéssel kapcsolatos résznél bóbiskolhattam el egy kicsit... ;)

Hol is kezdjem, hol is kezdjem... Írtam a múltkor, hogy vannak témák, amik foglalkoztatnak és igyekszem szép sorjában ki is elemezni őket. Vannak témák, amiket megelőznek új impulzusok, történések, és emiatt teljesen más szálon haladok tovább mint ahogy eredetileg terveztem, és vannak témák, amik ugyan ott lapulnak a tarsolyomban és ér valami olyan behatás, ami miatt hirtelen prioritást élveznek minden mással szemben. November elsején olyan kérdést szegezett nekem Kékszemű, hogy minden kétséget kizáróan a felsorolás legutolsó eleme lépett életbe, vagyis az eddig halasztgatott témám elsőbbséget élvez minden mással szemben.

A taglalni kívánt témák között mindig ott volt egy, amit valahogy alkalomról alkalomra megelőzött valami más. A témát aköré a gondolatkör köré óhajtottam vala felépíteni, hogy mindig az után ácsingózunk, ami nincs, és mik azok a kérdések, amiket biztosra vettem, hogy nem fogok hallani a gyerekeim szájából. Tudom most ez kicsit első olvasatra olyan rébuszosnak tűnik, de ígérem mindjárt felszáll a balladai homály gomolygó ködfelhője és egészen pontosan tudni fogjátok, hogy mire is gondolok.

Volt korábban egy bejegyzésem Az élet igazi ajándéka: a testvér címmel, aminek már a megírásakor is megfogalmazódott bennem, hogy a gyerekeimet megkérdezve a fenti véleményemmel olyan egyedül leszek mint a kisujjam. És láss csodát ezen sejtésem be is igazolódott. Az szerintem mindenki számára nyilvánvaló, akinek van kisebb testvére, hogy van az az időszak a cseperedésük során, hogy - nem nagyon van ezen mit szépíteni, de - pokolba kívánja a nagyobb testvér a kicsit. Nos, hozzuk a papírformát, és Bumbi népszerűségi indexe az alom többi tagja körében nemhogy zéró felé konvergál, de az év túlnyomó részében valahol ott a Marianna árokbeli mélységeket nyaldossa. Egy legkisebb testvér minden idegesítő tulajdonságával bír, vagyis oktondi, minden lében kanál, akaratos, makacs, kártékony és még a kíváncsisága sem sorolható az erényei közé. Ha a többieket megkérdezném Bumbiról, szerintem egyöntetűen elnyerné a két lábon járó Isten csapása címet. Kár lenne álszenteskednem, de sokszor engem is az őrületbe kerget az újabbnál újabb hóbortjaival vagy a remekebbnél remekebb mivelszórakoztassammagam ötleteivel. Neki például végtelenül szórakoztató a Kékszeműtől csencselt dióval ütni a padlót és a bútorokat. Kékszeműt majd szét veti a düh, hogy lenyúlták a dióját, én pedig fénysebességgel idegállapotba kerülök a monoton zaj miatt. Arról nem is beszélve, hogy se a padlónak, se a bútornak nem tesz jót, valamint az alattunk lakók idegrendszerére sincs jótékony hatással a kopácsolás.

Kékszemű legjobb barátnője és egyben cinkosa is, nem más mint Cserfes. A két lány között másfél év korkülönbség van és a környezetünk szerint megszólalásig hasonlítanak egymásra, szerintem egyáltalán nem, de ettől függetlenül gyakran kapom meg a kérdést, mikor kimozdulok velük valahová, hogy "Úristen! Ikrek?". Bár ezt az ikres kérdést akkor is fel szokták tenni, ha a négy gyerekkel együtt megyünk el valahová. Jönnek a kémlelő tekintetek, és a szokásos kérdés: "Úristen! Ikrek?". Már leszoktam róla, hogy visszakérdezzek, hogy "Csókolom ki-kivel?". Erre a kérdésre rendszerint azt szoktam válaszolni, hogy mazochista lévén lételemem a szenvedés és a fájdalom, ezért egyenként szültem őket. Továbbá szülni is imádok. Ilyenkor jönnek a döbbent tekintetek és a válaszom csak újabb kérdéseket szül, miszerint ki mikor született. Szóval visszatérve a hasonlóságra, Kékszemű rájött, hogy nem olyan rossz az, hogy hasonlítanak egymásra, és ő még dob is rajta egyet, hogy reggelente Cserfes haját ugyanolyanra fonatja velem mint a sajátja. Élvezettel javítja ki az iskolában a tanárokat, mikor a folyosón összekeverik őket. Túlzás nélkül állíthatom, hogy Kékszemű testvérei iránti szeretete a Cserfes után érkezett fiúk esetében már mikronnyi méretűre csökkent, szemben azzal az intenzitással, amivel Cserfest szereti.

Az, hogy az öccsei léte nincs annyira az ínyére már akkor megmutatkozott, mikor Csakazértsét a mininői véd és dacegylet (Kékszemű és Cserfes) kiközösítette. Szegénykém nagyon sokáig küzdött, hogy bevegyék a bandába, pedig még mindig kis korkülönbségről beszélünk. (Kékszemű 2011-ben, Cserfes 2012-ben, Csakazértse pedig 2013-ban született) Viszont Bumbi érkezése volt az, ami Kékszeműnél az utolsó csepp volt a pohárban. Az "Anya a babát is haza fogja hozni a körházból?" vagy a "Sokáig marad még velünk Bumbi? és a "Mikor visszük vissza a babát?" kérdések már sejtették, hogy a zöldszemű szörny a közelben ólálkodik és nem feltétlenül lesz zökkenőmentes Bumbi elfogadtatása. Természetesen kaptam az ívet én is Kékszeműtől testvér témában. Egyszer vettem a bátorságot, és tényleg puszta kíváncsiságból, de megkérdeztem, hogy mit szólna egy tesóhoz. "Rendben, jöhet, de csak ha nagyobb." - hangzott a válasz. Mosolyogva közöltem vele, hogy mi csak kisebbet tudunk legyártani, amire ő felcsattant. "Kisebb nem kell, semmi szükségünk még egy olyan kártékony, szófogadatlan kölyökre mint Bumbi. Különben is nem vagyunk már elegen???". Na itt fogalmazódott meg bennem teljes bizonyossággal, hogy a testvér témával nem packázunk, mert vörös posztó. Ezzel apa legutóbb már vissza is élt, és megfenyegette Kékszeműt, hogy ha nem viselkedik jól, akkor kap még egy kistestvért. Szerintem Kékszeművel egyszerre fagyott meg a vér az ereinkben a fentiek hallatán.

Mindenszenteket édesanyámnál töltöttük Derecskén Kékszeművel és Csakazértsével és miellőtt kimentünk a temetőbe gyertyát gyújtani, betértünk a 87 éves nagyikámat meglátogatni. Mindenféle előzmény nélkül Kékszemű egyszercsak előttem termett és a következő kérdés hagyta el a száját: "Anya, neked vannak testvéreid?", mondtam neki, hogy nincsenek és már be is volt készítve a következő kör, miszerint "Neked egy testvéred sincs?", újra válaszoltam, hogy nincs egy fia testvérem sem ééééés megadta a kegyelemdöfést, amitől hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, "Akkor nekem miért kellett egyből három???". Most hiába is mondanám neki, hogy egykének lenni sz@r, úgysem értené, így inkább azzal próbáltam csitítani a kedélyeit, hogy higgye el nekem, hogy felnőttként jó lesz az még, hogy ennyien vannak, de ugye az ő dimenziójában az még olyan távoli, hogy az sokkal idegesítőbb, hogy Bumbi mondjuk a Kékszemű pénztárcájából elcsent régi egy forintosokat napi rendszerességgel átszopogatja. 

Arra a sablonkérdésre, hogy "Anyaaaaaa, mikor lesz kistesóm?" valahogy sosem számítottam, hiszen mint tudjuk már éppen elegen vannak, és itt utalnék vissza a bejegyzésem elején leírtakra, hogy ami nincs az kell. Kistesója például Kékszeműnek van dögivel, vagyis azzal mindig úgy voltam, hogy az szinte borítékolható, hogy ő ezt nem fogja megkérdezni soha, hogy neki mikor lesz újabb. Ellenben arra kérdése a legvadabb álmaimban sem számítottam, hogy számon kér amiatt, hogy neki ennyi van. Arra pedig nagyon nagy figyelmet kell fordítanunk, hogy ha valamelyik tesót megszeretgetjük, abból Kékszemű se maradjon ki, mivel félszemmel és lopva ugyan, de a tekintete mindig ott van, és várja, hogy őt is cirógassuk meg egy kicsit.

Mindig próbálom Kékszeműben tudatosítani, hogy nagy feladat ám, hogy ő az elsőszülött, a rangidős és neki kell példát mutatnia a kisebb testvéreinek, mert mindenki azt fogja csinálni és mondani, amit ő, de legutóbbi ez irányba tett próbálkozásomra való reagálása megint csak megmosolyogtatott és kicsit meg is hökkentett, ugyanis a kis hegyi beszédemre egy kérdéssel reagált. "Tudod te milyen nehéz egyszerre hármat tanítani???" De gondoltam addig ütöm a vasat amíg meleg, meg ha mennyiségre megyünk, akkor bedobom én is a lapjaimat. Mondtam neki, hogy gondoljon bele, hogy mennyivel bonyolultabb nekem, mert én négyet tanítok egyszerre! Látszólag ezzel ki is tudtam fogni a szelet a vitorlájából, legalábbis egy kis időre...

A másik ilyen kérdéskör, amivel csak azt hittem, hogy nem kell számolnom, az a kisállattartás a lakásban témaköre, de arra a következő bejegyzésemben térek ki részletesebben. 

Hol is kezdjem, hol is kezdjem. Mindig mikor végre sikerül írásra adni a fejem, cikáznak a gondolataim, hogy melyik témát kerítsem sorra, amiről már korábban kifundáltam, hogy szívesen kivesézném. Az őszi szünet már az utolsókat rúgja, gyakorlatilag egy hétvége és Karácsony közeledtéig szépen besorolunk újra a kis mókuskerekünkbe. A csibikék visszaülnek az iskolapadba (Kékszemű és Cserfes), a fiúkákkal (Csakazértse és Bumbi) pedig reggelente újra az óvoda felé vesszük az irányt.

Édesanyám volt olyan rendes és kedves, hogy Csakazértsét az őszi szünetre lízingelje, sőt gondolt egy merészet, hogy egy hét az kevés lesz, legyen inkább kettő. Szóval így kettő lett és maradt is. Kereken két héttel ezelőtt munka és ovi után Csakazértsével felszálltunk a MÁV egyik menetrend szerinti InterCityjére és a tesókat hátrahagyva Debrecen felé vettük az irányt. 

Anyu tudatosan Csakazértsét válaszotta, egyrészt azért, mert az oviból két hét távolmaradás még nem okoz, akkor érvágást pótlás szempontjából, másrészt kicsit a középső gyerek szindróma tüneteit mutatja. Nem tudom, hogy miért kertelek, szóval anyukám kerek perec megmondta nekem, hogy szerinte a négy gyerek közül Csakazértse van leginkább elhanyagolva. Természetesen rosszul esett, amit hallottam, de mivel van abban igazság, amit mondott, nem kezdtem el hepciáskodni, hogy ugyan már, hova gondol. Én megteszek minden tőlem telhetőt, hogy nagyjából mindenkinek ugyanannyi jusson belőlem, de minden igyekezetem ellenére, sajnos nem mindig sikerül. Bumbi legkisebbként kiharcolja a neki járó figyelmet, Kékszemű és Cserfes is tudja már, hogy hogy kell elérni, hogy nagyobb reflektorfény essen rájuk, és ott marad Csakazértse, akire figyelünk ugyan, de közel sem annyit mint amennyire neki igénye lenne, és mivel a drágám elég belenyugvó ebből a szempontból, így egyenlőre még nem vetette a szemünkre a dolgot, de nagy az esély rá, hogy ahogy öntudatra ébred ez lesz az első megmozdulása. Mióta édesanyám részéről megkaptam a kritikát sokkal tudatosabban figyelek arra, hogy melyik gyerekkel hogy beszélek vagy hogy mennyit foglalkozok. 

A két és fél órás vonatozás Csakazértsével egészen zökkenőmentesen zajlott. Valahogy én arra számítottam, hogy kis idő elteltével, Pestet elhagyva, álomra is szenderül, de hát tévedni emberi dolog... Az egész utat végig kukorékolta. Szerencsére fel voltam készülve erre az eshetőségre is és vittem neki egy állatos képeskönyvet, amit nettó másfél órán keresztül nézegettünk és legalább hatszor hajtogattuk szét ugyanazt az átkozott jegesmedve posztert a könyv elején és beszéltük meg ugyanennyiszer, hogy a kacsacsőrű emlős bár emlős, de tojással szaporodik vagy hogy a pandák bambuszt esznek. Nos ekkor szerintem én már az utastársainknál is jobban vártam, hogy ráunjon a könyvre és foglalkozzunk inkább valami mással. Én balga azt gondoltam, hogy majd nyugodtan olvashatom a könyvemet, amit magammal vittem az útra, de ezután tértünk csak rá olyan pikáns témákra, hogy a Mikulásnak hol nő szőr az arcán vagy hogy mennyi hat meg öt. Mondanom sem kell, hogy két oldal elolvasása után feladtam a harcot és jobbnak láttam, ha a könyvemet a hazafelé vezető útra tartogatom inkább. Útitársam természetesen megéhezett a hosszú út során, de ezzel is számoltam, így gyakorlatilag különösebb gigszer nélkül érkeztünk meg Debrecenbe, ahonnan még egy 45 perces buszos utazás várt ránk anyukámig.

Holnap reggel fogunk ismételten felkerekedni és hazatérni a főhadiszállásunkra. Csakazértséért Kékszeművel jöttem, de erre az útra nem volt olyan pengén felkészülve mint az elsőre. Ugyan megvettem az útra az innivalót, de nagy valószínűséggel az irodában hagyhattam, az asztalomon. Kékszemű esetében olyan esszenciális segédeszközök magunkkal való hozataláról sem feledkezhettem meg mint a fogszabi vagy a házi feladata. Ugyan már közel egy hete voltak otthon és járta át minden porcikájukat az őszi szünet mámora, de természetesen apának sem jutott eszébe, hogy azt az ördögtől eredeztethető - na jó, csak a tanító nénitől -  gyereksanyargató házi feladatot megcsinálják. Természetesen Kékszemű megszomjazott az úton és mivel az útra vásárolt teát sehol sem találtam a hátizsákomban - nem úgy az edzések után használatos nivea spraymet - felajánlottam, hogy szomjúsága átmeneti csillapítására szívesen szájon fújon egy kicsit. Én hangosan felnevettem, mert szerintem Kékszemű mindenre számított, csak erre nem, és egy pillanatra az arcára volt írva minden vagyis röviden csak annyi, hogy "Anya, Te teljesen normális vagy?!". 

Kékszemű reakciója Debrecenre nagyon jó kedvre derített. "Itt más a levegő, és hűvösebb is van!, És a villamos... a villamos miért csak ekkora?" Itt hasított belém a gondolat, anyám borogass, előbújt a pesti gyerek, akinek nem nagy szám a mozgólépcső, a metró, és észrevétlenül hozzá is szokott ahhoz, hogy ott minden ugyanolyan mint máshol, de mégis más. Nekik az a közeg már olyan távol lesz mint amiben én nőttem fel. Én még ittam frissen fejt tehéntejet nagymamáméknál, amikor még nem volt népbetegség a laktózérzékenység, jártunk gombászni a mezőre, a nagyszüleimnek voltak birkái, láttam birkanyírást, részt vettem betakarítási munkákon és még sorolhatnám, és ehhez képest itt vannak az én kis csemetéim, akikkel a vadasparkok vagy állatsimogatók berkein belül ismerkedünk a háztáji állatokkal. Ami nekem teljesen természetes volt, az nekik nem evidens, már csak a nagyvárosi létből adódóan sem. Most ebbe belegondolva, ez kicsit el is borzaszt... Szerintem én akárhány évet fogok eltölteni Pesten, soha, de soha nem fogom pestinek vallani magam!

Anyukám ezt kéretlenül el is kezdte kompenzálni a nyaraltatásokkal. Az egy dolog, hogy mindenféle nyalánksággal kényezteti őket, de technikai felszereltségből sincs hiány. Van itt kérem fejlámpa, zseblámpa, távcső, s mi szem szájnak ingere. Volt már rá precedens, hogy éjszaka a kertben fejlámpával felszerelve sünre lestek vagy a fogyó holdat tanulmányozták, de a harmatos hajnal is találta már őket a kertben csipásan, álmosan madárcsicsergést hallgatva. Cserfesnek például saját könyvkötet készlete van, amiből kikeresteti a feketerigót mamával, ha a kertben előtte azt láttak, és ki is követeli, hogy anyukám töviről hegyire olvasson is el minden tudnivalót a kis szárnyas énekesről. Nem is csoda így, hogy éveken keresztül az alföldi kisváros neve egybeforrt a hellyel ahol én is felnőttem, és csak hosszas viták árán sikerült megértetni, hogy nem a házat hívják Derecskének, hanem a település, amin a ház van, Derecske. Így kapnak a gyerekeim kisebb-nagyobb dózisokban egy-egy kis szeletet a vidéki élet sava-borsából.

Bumbi az egyetlen, aki még nem rutinos nyaraló, de rá még sem a kisváros, sem édesanyám nem áll készen, hiszen rendes ördöghöz méltóan ő sosem alszik. Bumbi pedig minden telefonálás alkalmával rendületlenül neki szegezi a kérdést anyukámnak - "Figyelj, én mikor mehetek hozzád?" 

De úgy is mondhatnám, hogy a befőtt teszi el a nagymamát vagy a fika eszi meg az óvodást. Jó-jó, tudom az utóbbi undi. :D Szóval van az úgy, hogy a saját magad által felállított szabályokat dörgölik a gyerekeid az orrod alá vagy éppen a saját szavaidat hallod vissza a gyereked szájából. Én személy szerint az előbbin magamban fortyogok, az utóbbi pedig inkább megmosolyogtat.

Utóbbi esetre Bumbit tudnám felhozni példának. Ahogy elkezdődött az oviszezon kitöltenivaló paksaméták garmadát kaptuk meg az oviból, köztük egy logopédiai kérdőívvel. Ez ahhoz volt szükséges, hogy az óvodai logopédus felmérje, hogy csemeténknek szüksége van-e logopédiai fejlesztésre avagy sem. Olyan kérdéseket kellett megválaszolni, hogy mikor kezdett el beszélni a poronty, a felsorolt listából mely szavak szerepelnek az aktív szókincsében, mondatpárokból kiválasztani, hogy melyik az amelyiket jellemzőbben használja. Évről-évre, ahogy elkezdtük az óvodát, mindenkinél ki kellett tölteni a tesztet, de egyik gyerkőc tesztje sem mosolyogtatott meg annyira mint Bumbié. A kérdőív egyik pontjában arra kérték a szülőt, hogy az elmúlt két hétből keressünk példát arra, hogy melyek voltak a versenyző legtöbb szóból álló mondatai. Nos ez Bumbi esetében egy kérdés vitte a pálmát, ugyanis a következő történt...

Éppen a mosógépet szerettem volna elindítani egy adag "sötét gyerekkel". Félreértések elkerülése végett jobb ha tisztázzuk, a sötét gyerek az sötét gyerekruhát jelent, mielőtt valaki rám hívja a gyámügyet, ugyanis a gyerekek ruháit még mindig külön mosom a sajátjainktól. Elméletben tudom, hogy már rég összemoshatnám őket a felnőtt ruhákkal, de mivel 4 gyerek termel annyi szennyest, hogy bőven kitesznek egy adagot akár sötétből, akár fehérből, így teljesen szükségtelen a kipótlás. Szóval épp pakoltam be a mosógépbe és már a szekrényből is kipakoltam mosókapszulától öblítőn át mindent, mikor is valamelyik alomtag megjelent, hogy szomjas és legyek már szíves önteni neki innivalót. Természetesen a mosás várhat, ha már a szomjhalál a küszöbön áll, így csapot-papot otthagyva a konyha felé vettem az irányt. Épp végeztem az "oltással", mikor Bumbi tajtékozva, csípőre tett kézzel megjelent mögöttem, hogy márpedig most azonnal menjek vele, mert olyat mutat, ami nem tűr halasztást. A gyermek idegállapotára való tekintettel más választásom nem nagyon lévén beadtam a derekamat és szorosan követve őt slattyogtunk a fürdő felé. Ott pedig a félig bekészített/előkészített mosásom látványa fogadott és Bumbi a következő kérdést szegezte nekem: "Mi az Istent csináltál már megint?" Igen-igen, lévén, hogy az ördög egyenesági leszármazottja igencsak sokszor hallja a számból ezt a kérdést.

De kérdőívre visszakanyarodva ez mégiscsak egy 6 szavas kérdés, így került hát rá Bumbi logopédiai kérdőívére a fenti példa a több szóból alkotott mondatra. Így kérdőívekre vonatkozóan megint nem én vagy az etalon vagy ahogy megboldogult szomszédnénink mondta, az etanol. Tudom, hogy létezik olyan, hogy babanapló, amiben picinyünk fejlődésének minden fázisát dokumentálhattam volna, de most erre mit mondjak... I'm not that kind of girl, arról nem beszélve, hogy az első gyereknél még csak-csak vezetgettem, de a többieknél már nem igazán. Nyilván a szuperanyuk mindent feljegyeztek gyermeklétszámtól függetlenül, de kövezzetek meg érte, én maximum csak úgy nagyjából tudom megmondani a mozgás- vagy beszédfejlődés időpontjait. Nem traktálom az ismerőseimet életünk minden apró mozzanatának posztolásával, de azért ilyenkor a facebookra feltöltött képek elég sokat szoktak segíteni. Azt viszont pontosan tudom, hogy melyik gyerekemnél volt megkésett a beszéd- vagy mozgásfejlődés és ki az, aki mindent a nagykönyv szerint abszolvált. Utóbbi egyedek erre vonatkozó anamnézisét valamelyik babás oldal alapján töltöttem ki, ahol a nagy átlagra beírtam őket. Cserfes és Bumbi ebből a szempontból mondhatni zéró varázserővel bírnak, de Kékszemű és Csakazértse velük ellentétben emberfelettivel, de így kerek a világ.

Arról már szót sem ejtek, hogy rendszeresen zugevésen kapnak, természetesen akkor amikor már édességet nem lehetne enni, még ha egy nyamvadt rudiról is van szó, a túrós fajtából. Ilyenkor felhívják rá a figyelmemet, hogy biztosan megfeledkeztem róla, hogy este már nincs édesség. Hát már hogy a viharba felejtettem volna el ezt a szabályt, mikor én találtam ki, de nálam nem megy a vacsora rovására. Mondjuk ez még engem sem mentesít a szabály betartása alól.

Kékszemű különösen szívén viseli a súlyom alakulását, így kapom is az ívet rendesen. Még első osztályos volt, mikor egy szülői végeztével beugrottunk neki gatyát venni az egyik üzletbe, ahol egy körfogason pizsamanadrágok voltak felakasztgatva. Volt Mickey egeres is, nem mintha ragaszkodnék ehhez a figurához, de egyből megtetszett az egyik ilyen pizsi alsó, amit le is akasztottam, hogy közelebbről is szemügyre tudjam venni, hogy jó lesz-e a távfűtéses odvunk téli hónapjaira itthoni rohangálósnak. Kedves elsőszülöttem, ekkor megrángatta a felsőmet, nyomatékosítva, hogy ő most ám fontosat fog nekem mondani és mondott is, de olyat, hogy a fal adta a másikat. "Anya, ugye tudod, hogy ebben a combod ugyanolyan vastagnak fog látszani?!" Hát már hogy a ferde f..ba ne tudnám. Mondtam neki, hogy köszönöm az észrevételt, de nem az optikai tuning miatt szerettem volna megvenni azt a nadrágot. A combom mérete valahogy kulcsfontosságú nála, ugyanis a szeptemberben érkezett új tanítónéni bemutatásánál újra terítékre került. Kékszemű az első tanítási nap után izgatottan osztotta meg velünk, hogy új tanítónéni érkezett. Kérdeztem tőle, hogy hogy hívják, de sajnos nem tudta megmondani akkor még a nevét, de azért a következőt igen: "Nem emlékszem rá, hogy mi a neve, de nagyon hasonlít Rád! Pont olyan vastag a combja mint a Tiéd!" El is mentem az első szülőire, hogy megnézzem magamnak az új tanítónénit és természetesen a combját.... Mikor haza értem a szülőiről mondtam Kékszeműnek, hogy az új tanítónénit Erika néninek hívják és nyugodjon meg, az én combom vastagabb, mint az övé... Legalább tükör nélkül is tudom, hogy mik a kritikus pontjaim...

Mégis az elmúlt hét legnagyobb dobása Cserfesé volt. Minden este átnézem a hátizsákjaikat, hátha találok valami új kavicsot, aszfaltdarabot, egy kis gesztenyét vagy netán mogyorót és vetek egy kósza pillantást az üzenőfüzetekre is. Cserfes nem nagyon szokott mismásolni, így mielőtt a szokásos portyámat megejthettem volna, már közölte is velem, hogy ne lepődjek meg, beírás van az ellenőrzőjében. Hogy mi????? A második hónapban??? Lány létedre??? Beírás??? A nővéred se kapott, pedig ő fiúkkal verkeszik, akkor Te miért??? Jött is a kérdés, hogy mégis mi a csudát sikerült véghez vinni ahhoz, hogy beírást kapjon. Mondjuk a megrovás szövegezése is mosolyt csalt az arcomra... "Az ebédlőben tanúsított magatartásod elszomorít." Még kíváncsibb lettem, hogy vajon mivel sikerült ezt kiérdemelni. Kisvártatva jött is a válasz miszerint ordított, visított és sírt, ebben a sorrendben. Ugyan mi történhetett egy ebédlőben, ami ezt váltotta ki az én kis tündérbögyörömből??? A válasz meghökkentett: "Hát nem akartak adni főzeléket!" Ezt követően pedig a következő párbeszéd zajlott le köztünk:

Én: "Cserfes, Te kaja miatt balhéztál?"

Cserfes: "Nyugi anya, már megbeszéltük a tanítónénivel és mindketten megbocsátottunk egymásnak!"

Hogy Te micsináltál? Megbocsátottál a tanítónéninek? Majd arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg úgy érezte, hogy megbecstelenítették az üzenőjét ezzel a beírással. Cserfes kérésének megfelelően megnyugodtam és szignóztam a beírást, hiszen már minden le volt rendezve. Nem is tudtam, hogy a sárgaborsófőzelék kihozza a lányomból az állatot.... Mitagadás, veszélyes eledel, bár én eddig csak annyit tudtam róla, hogy puffaszt, de az első osztályosoknál a fogyasztás hiánya nyomokban beíráshoz vezethet...

Tudom, hogy az egy héttel ezelőtti bejegyzésemben Na és akkor mi van? címmel a gyerekeim "varázserejének" mértékét, milyenségét kezdtem el boncolgatni és ha szigorúan ragaszkodnék ahhoz, hogy ezzel a témával folytassam, akkor most Csakazértse gigantikus varázserejét mutatnám be Nektek. Viszont én nem szeretnék ragaszkodni ehhez, mert van most egy másik téma, ami sokkal jobban foglalkoztat és mindennap ott motoszkál bennem. Valójában több is van, de valahogy ez nap mint nap szembe jön velem, bármennyire is szeretném szőnyeg alá söpörni, elnyomni, kikerülni, valahogy mindenhonnan ez les rám ugrásra készen és akárhogy nem akarok róla tudomást venni, mégis állandóan maga alá teper. Ez a téma, ami számomra már-már mumussá nőtte ki magát pedig nem más, mint a példa.

Az a példa, amit én mutatok a gyerekeimnek. Biztosan már ősi indián közmondás is született azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell jó példát mutatni a kis indiánoknak törzsfőnökként (szülőként). De nem akarom sem elbagatelizálni, sem elpoénkodni a témát, mert itt a játék már réges-régen nem babra megy. Itt kérem szépen arról van szó, hogy sikerül-e egy lelkileg, érzelmileg épp kézláb felnőttet faragnunk a porontyunkból. Azt nyugodt szívvel beláthatjuk, hogy fizikailag egészséges gyereket nevelni normál esetben nem akkora kunszt, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy vannak családok, ahol már ez is kihívást jelent. Az utóbbi esetekben borítékolható, hogy ha már a gyermek fizikai ellátása akadályokba ütközik, ott jobb, ha a lelki aspektust nem is boncolgatjuk. Etetni, tiszta ruhában, tisztán közösségbe járatni, bárki vagyis nagyjából mindenki tudja a gyerekét, ha a körülmények biztosítottak ehhez, de ez a történetnek csak az egyik - szerintem - kisebbik fele.

Tudom, hogy a szülői értekezlet általában nyűg az embereknek, ahol az az érzésed csak, hogy ugyanazt mondják el százhatvanadjára, de azért még ha csak morzsányi hasznossága is van egy-egy ilyen gyűlésnek, már érdemes volt elmenni. Sokszor fárasztó tud lenni a többi szülő is, főleg ha vannak Mindentudók, Kukacoskodók, Bezzeganyuk, de én egy szülői értekezlet alkalmával szereztem tudomást arról a tényről, hogy egy emberpalánta nagyjából 6-7, nagyon maximum 8 éves koráig nevelhető. Ha ezalatt az idő alatt szülőként nem sikerül leraknod az alapokat, akkor ez a hajó már elment. Ennyi időd van megalapozni azt, hogy a gyereked olyan fogalmakkal, hogy tisztelet, szótfogadás, ok-okozati viszony, következmények, emberi kapcsolatok, értékrend képbe kerüljön. Tudom, hogy most mindenkinek felszaladt a szemöldöke, hiszen lássuk be, nagyon kevés ez az idő ennyi mindenre, és nyilván ez nem olyan mint egy dolgozat, hogy ahogy letelt az idő kikapják a kezedből a papírt, mikor Te még írtál volna, hiszen azért 8 éves kor után is lehet még formálni a kisdedet, de markáns változást elérni már szinte lehetetlen.

Annyiszor gondolkodtam már el azon, hogy az hogy melyik gyerekből mi lesz vajon min múlik. Mi determinálja azt, hogy valakinek a gyereke ügyvéd, fodrász, pék, kukás vagy éppen tanár lesz? És valahogy mindig arra jutottam, hogy az esetek 90%-ban a szülő az, aki ezt döntő mértékben befolyásolja. Egyik szakma sem kevesebb vagy több a másiknál, de azért tegyük szívünkre a kezünket, nem sok olyan példával tudunk előrukkolni, hogy orvos házaspár gyermeke bolti eladó lett, vagy mondjuk közmunkás szülők csemetéje ügyvéd. A félreértések elkerülése végett én senkit sem szándékozom beskatulyázni, és az élet bármit produkálhat, így alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkező szülőknek is lehet diplomával rendelkező gyermeke, de nem ez az általános. Utóbbi eset szerintem kétféleképpen fordulhat elő. Vagy a szülő maga látja be azt, hogy igenis tanulással lehet többre vinni és győzi meg a gyerekét erről, vagy az utód látja be magától, hogy bizony ahhoz, hogy kitörjön arról a szintről, amin a szülei "ragadtak", bizony más út a tanuláson kívül nincs, és ebben az esetben olyan szűnni nemakaró motivációval rendelkezik, hogy határ a csillagos ég.

És ezzel még csak azt a részt érintettük, hogy mi lesz a dédelgetett kis cserbogarunkból szakmailag, de még mindig nem lelkileg. Nem hiszem, hogy írtam volna róla korábban, de én nagyon szeretek festeni. Így kicsiny családom örömére vagy bánatára ennek elsősorban az otthonunk falai látják kárát. Az előszobánk plafonján például mindenféle nagy életbölcsességek sorakoznak, ezt én csak freskónak szoktam hívni. Kellően kellemetlen volt kitekeredett nyakkal betűket pingálni, de a végeredmény kárpótol a készítés során egyre erősödő hányingerért is - gondolom a rendellenes fejtartással sikerült valamit elnyomnom a nyakamban. Na de ennyi körítés után, hogy hogy kapcsolódik ez a témához? Több ilyen okosság is van a plafonunkon, ami a szülői példamutatással kapcsolatos. Az egyik: "Your child will follow your example, not your advice." (A gyermeked a példádat fogja követni, nem a tanácsodat.), a másik pedig : "Your children will become what you are: so be you want them to be." (A gyerekeid azzá válnak, aki Te magad is vagy, szóval légy az, aki szeretnéd, hogy a gyerekeidből váljon.) És ugyebár meg is érkeztünk a bejegyzés témájához... 

És itt lép színre a félárván felnőtt egyke, aki négy gyerekkel zsonglőrködve éli mindennapjait. Mondjuk, ha apát is beleszámoljuk, akkor kiegyezhetünk nyugodt szívvel ötben is. A közvetlen környezetemtől gyakran ér a vád, hogy abból, ahogy a családunk működéséről beszélek, az az érzésük van, mintha egyedülálló szülő lennék, és sokszor valóban ez az érzésem nekem is, mivel a feladatok oroszlánrésze mindig mindenből rám hárul. Mondhatnám, hogy ugyan, ne viccelj, dehogy! De minek vetítsek, tényleg így van. Ez bizonyára sok mindenre visszavezethető, hogy hogy jutottunk el ideáig, hogy az esetek zömében rám hárul a főzés, a mosás, a takarítás nagyobb hányada, de magán a tényen nem változtat. Az utóbbi időben egyre többször motoszkál ott valahol nagyon mélyen, hogy ezzel én vajon jó példát mutatok? 

- Jó példát mutatok azzal, hogy anyaként én vagyok a családfenntartó és apa volt gyesen?

- Jó példát mutatok azzal, hogy nőként is bármilyen ház körüli munkát el tudok végezni? (Jelenleg az elátkozott előszobafalunk átfestése gletteléssel, csiszolással adja fel a leckét.)

- Jó példát mutatok azzal, hogy semmihez nem kérek segítséget és inkább magam próbálok megoldani mindent?

- Jó példát mutatok azzal, hogy rendszeresen túlvállalom magam?

- Jó példát mutatok azzal, hogy a láthatatlan munkák nagy része is az enyém?

Csupa-csupa olyan kérdés, amit most képtelen vagyok megválaszolni. Azt, hogy miért én akarok csinálni mindent, meg tudom magyarázni, hiszen egyke vagyok, és mint olyan, kicsit meg is vagyok győződve róla, hogy bizonyos dolgokat csak én tudok jól csinálni. (Na jó, majdnem mindennel így vagyok.) Nem kérek segítséget, hiszen úgy nőttem fel, hogy anyukámmal bármi nehézségünk akadt meg kellett tudnunk oldani, hiszen nem lehetünk kiszolgáltatva senkinek, legyen szó akár fugázásról, akár bútor összeszerelésről, akár redőnyszerelésről. Én nagyjából tudom, hogy milyen út vezetett odaáig, hogy olyanná váljak amilyen most vagyok, de egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy jó, ha mondjuk a lányaim is ezt az utat járják be. Nem szeretném, ha teljes mértékben az én példámat követnék, és az lenne nekik a természetes, hogy nőként mindennel nekik kell majd szívni, hiszen tőlem ezt látják. Ahogy a fiaim sem szeretném, hogy olyanok legyenek mint az apjuk és majd a párjuktól várják el, hogy ő majd mindent megold és gondol mindenre és nekik semmi dolguk nincs otthon és szívük választottjának soha nincs szüksége a segítségükre. Bár nem kérek segítséget szinte soha semmiben, de nekem is jól esne, ha néha nem rám hárulna a hogyleszmásnap terhe, és itt most nem hatalmas dolgokra gondolok, hanem összekészített iskolatáskákra, torna- és úszócuccukra. Apró figyelmességekre, amitől egységként működik a család és nem egy ember terhe minden. Itt érhet a vád, hogy én rekesztettem ki a fenti folyamatokból a páromat, de szerintem csak azt lehet kirekeszteni, aki ezt hagyja.

Itt most talán édesanyám szavaival élek, előre is elnézésedet kérem a plágiumért, ha olvasod. A gyereknevelésre én mindig hosszútávú befektetésként tekintettem, amit ha most jól csinálsz, vénségedre szerzel egy barátot, akire bármikor számíthatsz, viszont arról, hogy jól végezted a munkádat, csak évtizedek múlva kapsz visszajelzést...

Már egész rég megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy egyszer szeretnék egy bejegyzést annak szentelni, hogy mi van akkor mikor szülőként szembesülsz azzal a ténnyel, hogy a gyereked nem feltétlenül úgy fejlődik, ahogy a kortársai, vagy látod, hogy alapvető dolgok a kelleténél jobban igénybe veszik, ne adj Isten vannak dolgok, amik egyáltalán nem a forgatókönyv szerint alakulnak...

Mindig az a legrosszabb, amikor ezt az ember életében leges legelőször tapasztalja és arculcsapásként érzi a sorstól, és olyan kérdések fogalmazódnak meg benne, hogy ez miért pont vele történik? miért pont az ő gyerekével? mit rontott el vagy mi az amit teljesen másként kellett volna csinálnia? Az én esetemben ez már egészen korán, egészen pontosan Kékszemű beszédfejlődésénél bekövetkezett. Nyilván sem a közvetlen környezetem, sem a státuszvizsgálatok eredménye átal rám rótt súly nem könnyítette meg annak a vitathatatlan ténynek a feldolgozását, hogy itt valami nem kerek. Miért nem beszél még a gyerekem, mikor én egész nap beszélek hozzá? És miért beszél már más Kékszeművel egyidős gyerek? Az utóbbi a lehető legrosszabb dolog, amit tehetünk - és sajnos akarva akaratlanul tesszük is -, hogy elkezdjük összehasonlítgatni a saját csemeténket más porontyaival. Kérlek ne tegyétek! Hiszen minden gyerek más és más, más ütemben fejlődnek, más impulzusok érik, ezért nem is fair, nem is lehet és nem is szabad összemérni őket! Ja és másoknak se hagyjátok ezt, a saját szüleiteknek se! Ez nem verseny! Nem az a jobb arc, akinek a gyereke már több kunsztra képes!

Nyilván én sem ekkora életbölcseségekkel a puttonyomban születtem, és kőkemény önhibáztatás és önmarcangolások végtelen sora után lettem ennyire okos és természetesen kétségbe voltam esve mint állat. Hiszen elég szembe tűnő volt, hogy míg mások gyerekei már mondatokban beszélnek, az én tündéri Kékszeműm még mindig csak hümmög. Később a hümmögést felváltotta a csukott szájjal való beszéd, és mikor megpróbáltam mindenféle fejlesztő szakemberrel felvenni a kapcsolatot, hogy ne én legyek az egyedüli, aki ki tudja kódolni Kékszemű mondanivalóját, legnagyobb döbbenetemre azt a választ kaptam, hogy nincs is ilyen jelenség. Mire érdemben sikerült volna előre mozdulnunk az ügyben, addigra megkezdtük a kiscsoportos kiképzést. Szóval azzal, hogy hasonlítgatod az utódodat másokéhoz, semmivel nem leszel előrébb, arra viszont remekül szolgál, hogy magadat még jobban beleforgasd az önhibáztatás örvényébe. Meg kell tanulni elfogadni, hogy ő ilyen, ilyen képességekkel rendelkezik, és abból kell kihozni a legjobbat, ami éppen van, illetve fejleszteni, amilyen gyorsan és intenzíven csak lehet.

Nem kezdem itt most felsorolni, hogy melyik hírességnek gyerekkorában milyen "defektje" volt, pedig lehet végtelen lenne a sor, hogy annak ellenére, hogy milyen hátránnyal indultak, ki hová jutott. Ezeknek a gyerekeknek a gyermekkora cseppet sem egyszerű, viszont többnyire felnőttként belőlük lesznek a valakik. És majd felnőttként jönnek azok a vallomások, hogy "Ki se néztem volna belőled." Mert? Kiből mit nézünk ki? Csak a népszerű és színötös emberpalántákból lesz valaki? Hát rohadtul nem! Sőt inkább ők lesznek azok, akik belesimulnak az elvárások erdejének tengerébe és olyanok lesznek mint bárki más. Illetve nem, mert lehet, hogy valami mentális betegségre is szert tesznek mire elérik a felnőttkort, hiszen mindenkinek megfelelni nagyon nehéz, és óriási súlyt helyez ez a vállukra.

Az előbb defektnek neveztem azt, hogy ha valaki valamilyen hátrányra lesz figyelmes a gyerkőce fejlődése során, holott ez nem az. Azt például, hogy Kékszemű nem mászott, és emiatt most tanulási nehézségekkel küzd, inkább varázserőnek szoktam nevezni. Minden gyerekem más és más és mindegyiknek van varázsereje, csak a varázserő mértéke eltérő gyermekenként. Van aki kisebbel és van aki nagyobbal bír, van aki bármit át tud varázsolni bármivé, míg van, aki mindent csak eltüntetni tud. Mikor azt láttam, hogy Kékszemű nem mászik, azt hittem, hogy valami ultrabrutálpenge kislányom van, aki olyan, de olyan ügyes, hogy ezt a részt simán skippeli. Aha.... később derült csak ki, hogy ennek az esszenciális mozgásformának a kimaradása igencsak nagy galibákhoz fog vezetni, mivel az idegrendszerének az a része, ami a mászásért felelős, fejletlen maradt és ez még évek múlva is vissza fog köszönni. Egyenlőre még mindig küzdünk ezzel, pedig már másodikba jár. De ez nem az ő hibája és nem is az enyém, ő ilyen. Emiatt egy évvel többet is járt oviba, és nem, nem azért mert megbukott játszásból vagy mert nem tudott a vonalon belül maradni mikor színezett. Az történt, hogy sem a dominanciája nem alakult még ki, vagyis az, hogy jobb vagy bal kezes lesz, de a térbeli orientációja sem volt megfelelő, illetve a hasonló hangzású szavakat is keverte. És itt jön a bejegyzés címe:  Na és akkor mi van? Egy évvel többet lehetett gondtalan gyerek.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a vele való tanulás egy leányálom, mert igencsak próbára tesz engem is, pedig birkatürelmem van, de mikor hatodjára adja vissza ugyanúgy hibásan a leírt szót, hát... akkor én is ledobom az ékszíjat. Szülőként viszont annak is óriási jelentősége van, hogy ne csak elhárítsd a defektet vagy kordában tartsd a varázserőt, hanem az is hatalmas felelősség, hogy időben észrevedd és kezeled ezeket a szimptómákat. Semmi esetre sem szabad bármilyen ilyen felett szemet hunyni és hagyni, hogy egyedül kelljen megküzdenie vele a gyerekednek. Minél hamarabb feltűnik, hogy valami nem kerek, annál több időd van tenni ellene.

Ilyen volt nálunk a fogszabályzás is. Kékszemű többé-kevésbé már átesett a fogváltáson és ahogy bújtak elő a végleges fogacskák, nekem úgy lett egyre szembetűnőbb, hogy valami - megint csak - nem kerek. Én dilettáns lévén csak azt szúrtam ki, hogy egymásra másztak a fogai, de a fogorvosnál derült ki, hogy keresztharapása is van. Eljárhattam volna úgy is, hogy elnézegetem így, megvárom míg felcseperedik és majd felnőtt korában kezd vele valamit, ha zavarja. De nekem ez nem megy, ezért fogorvoshoz mentünk. Szerintem most még könnyebb is tenni azért, hogy minden fog oda kerüljön ahová való, másrészt felnőttként szerintem gázabb fogat szabályozni, mint gyerekként. Természetesen hiú elsőszülöttem sírva fakadt, mikor megemlítettem, hogy fogszabályzója lesz, de mivel éjszakait kaptunk, így nem kell félnie a csúfolódásoktól, de azért közben haladunk is. Arról nem is beszélve, hogy hála a doktornőnek Kékszemű szentül meg van győződve róla, hogy a fogszabi menő. Azt viszont, hogy drága is, már elég ha csak én tudom... :)

Na és akkor mi vanból lesz még legalább egy felvonás, mivel Csakazértse varázsereje a legnagyobb az almomból, és róla ebben a bejegyzésben még nem esett szó.

Tudom-tudom már október van, de igen, én mégis októberben fogok írni szeptemberről. Hiszen azoknál a családoknál, ahol van bölcsődés-, óvodás- vagy iskoláskorú gyermek, nyilván a gyerekek számától is függően, de szeptember a leghúzósabb hónapok egyike. Ha anyagi szempontból nézzük,akkor talán a december az egyetlen hónap, ami fel tudja venni a versenyt szeptemberrel. Én személy szerint szeretem a szeptembert, az egyetlen hónap, aminek szerintem semmihez nem fogható, jellegzetes illata van. Mikor nem voltak gyerekeim és a szeptemberhez nem kötődött sem iskola, sem óvoda kezdése, akkor is augusztus vége felé közeledve már ki lehetett szagolni a közelgő szeptembert. Az esték már hűvösödnek, az idő előrehaladtával válnak egyre csípősebbé a reggelek és az a tipikus szeptember illat...Mmmmmm...és ha ehhez a gondolatmenetemhez lett volna zenei aláfestés, akkor itt az most megszakadna és hirtelen átváltana valami nyugtalan, hangos, zilált ritmusra. Back to reality.

Gyerekekkel a háztartásodban már nem arra csodálkozol rá, hogy milyen színpompás lombkoronája van egy fának ősszel, hanem arra, hogy hogy az ördögbe került már megint ennyi falevél az előszobába, mikor tegnap dobtál ki egy kis zacskónyit. Vagy nem azon morfondírozol, hogy este majd egy bögre meleg habos kakaót szorongatva bebugyolálod magad egy plédbe, hanem eszed a kefét reggelente, hogy mennyivel hosszabbodik így meg az amúgy sem csekély hosszúságú reggeli készülődés, hiszen jönnek az extra ruharétegek, ha nem szeretnénk, hogy csemeténket valami kiadós nátha már a kiképzés első havában maga alá gyűrje. De ha Uram bocsá' Nálatok nem járna a kabát, sapka felvétele plusz macerával, akkor azért ott van egy kis para az ember lányában, hogy vajon délután mikor mész a gyerekért, akkor megvan-e még minden a reggeli szettből vagy hogy ne maradjon bent az oviban/ iskolában a holmi, mert a reggelivel ellentétben délutánonként, ha nem is gatyarohasztó, de ahhoz közeli a hőmérséklet.

Általában az ősz és a tavasz az a két évszak, amikor a felnőttek maguk sem tudják eldönteni, hogy mit vegyenek fel, nemhogy még azt, hogy mit adjanak a gyerekekre. Ha kimész az utcára, a téli kabáttól a csizmán át a rövidnadrágig bármivel találkozhatsz. Reggelente az öltözőszekrények előtt sokszor ott töprengenek az anyukák, hogy mit is adjanak a gyerkőcre, mert ugyan a csoportszobában meleg van, de hát nyitva van az ablak. Na én ezt sosem tudtam ennyire túlaggódni. Mivel az oviban már megy a fűtés így mindkét fiú rövid gatyában nyomul bent, kint meg macinaciban. Reggelente viszont elég kontrasztosan nézünk ki, mivel Bumbi imád beöltözni, de Csakazértse nem, nekem meg állandóan folyik a víz a hátamon mire beérünk az oviba. Szóval van egy eszkimónk téli kabáttal, sapkával motoron, van egy vastagabb kapucnis pulcsisunk, meg vagyok én, aki hosszú ujjúban és mellényben van ugyan, de a mellényt bármikor ledobnám. Viszont ha én nem öltözök fel rendesen, akkor tőlük hogy várjam el, hogy rendesen felöltözzenek, ha rajtam látják, hogy tök fölösleges. Szóval ez a mit adjak még rá, hogy meg ne fázzon téma szerintem úgy tavasz végéig folyamatosan aktuális lesz.

De ez a ruha mizéria csak a jéghegy csúcsa. A szeptember másik "kellemes" hozadéka a homokozók használatával járó apró kellemetlenség megjelenése a cipőkben, zsebekben, padlón - a homok, az az átkozott homok. Jártak a gyerekek nyáron is játszótérre, de ez a fertelem napi szinten borsot tör az orrom alá, egészen addig míg le nem takarják a homokozókat. Most azon morfondírozok, hogy az iskolában már nem szokták, de csak nem ülnek le a lányaim télen homokozni... csak nem... Szerintem a világ egyik legbosszantóbb anyaga minden kétséget kizáróan ez a fertelmes kis 0,063 és 2 mm közötti szemnagyságú, kvarc anyagú, törmelékes förmedvény, ami mindenhol ott van. Mindenhol! Már a szó hallatán is tüzet okádok. Belátom, hogy tök jól lekötik a gyerekeket, meg mindenfélét lehet belőle építeni, de a homok szót hallva nekem nem az ugrik be előfordulási helyként, hogy homokozó, hanem az összes gyerek cipője, a nadrágok és dzsekik zsebe, a lányok haja és a legjobb csak most jön - az ágyunk.

Ha délelőtt ágyneműt cserélünk szinte mérget lehet rá venni, hogy este már lesz homok az ágyunkban. Így csere ide vagy oda, de folyamatosan az az érzésem van az ágyunkban fekve mintha a plázson hemperegnék. Egyenesen mennyei. Szerintem azóta, hogy Kékszemű oviba kezdett járni, egészen a mai napig hazahoztak már annyi homokot a fentebb felsorolt szállítási formák valamelyikével, hogy egy köbmétert már minden nehézség nélkül össze tudnék lapátolni.  Mindig abban bízok, hogy ahogy cseperedik az alom azzal fordított arányosságban csökken a haza hozott homok mennyisége, de egyenlőre a lányok erre rácáfoltak. Cserfes hajából szombaton egy kis vödörnyi homokot mostam ki, mert egy harmadikos kis ... kisfiú viccesnek találta, hogy a hajába szórja. Ha tudnám ki volt, meghempergetném benne! De az epic, amikor úgy a szívemhez kaptam, mert fizikai fájdalmat éreztem a látványtól az az volt, mikor Kékszemű kinti nadrágjának zsebéből elkezdett kifolyni az ördögi anyag a fotelba. Azért haladgatunk, mert ha a cipőjük telemegy vele, akkor az estek már csak 30%-ban borítják ki a cuccot az előszoba padlójára, amit természetesen utána széthordanak vagy fel az ágyunkba.

Nem azt mondom, hogy nem tudom felhúzni magamat munkával kapcsolatos dolgokon, de a munkahelyen nagyon magasan van az ingerküszöböm. Nem úgy itthon. Azon például a mai napig fel tudom paprikázni magamat, mikor eszembe jut, hogy Kékszemű egyszer a cipőjéből a földre kiszórt homokba belemarkolt és arcon dobta vele Csakazértsét. Na ez volt az a látvány, amitől a vérnyomásom a hangerőmmel kézen fogva a másodperc tizedrésze alatt a csillagos egekig emelkedett.... Ezzel most már nettó két dolgot tudtok rólam, amivel idegállapotba lehet hozni. Az egyik ugyebár a múltkori bejegyzésben taglalt "Kisgyerek kis gond" a másik pedig ez az Isten csapása homok!

Az ősz kellemes velejárói még a különböző növényi termények. Hogy mire gondolok ezalatt? A gesztenyére, a makkra és a mogyoróra. Tavaly Kékszemű hordta haza tonna számra a gesztenyét, ugyanis az iskolába igyekezve reggel mindig tettünk egy kis kitérőt egy közeli park gesztenyefájához. Egy panaszos szó nem hagyhatja el a számat ezzel kapcsolatban, hiszen én álltam meg vele gyűjtögetni, de hogy az összeaszott gesztenyékkel teli fiókot Bumbi még februárban is huzogatta hajnalban sem segített abban, hogy jobban megszeressem ezt a termésfajtát. Akkora zajt csapott a gesztenyékkel, hogy arra még a holtak is felriadtak. Viszont szépen lassan, a kóbor szemeket likvidálva felszámoltam a készletet. Erre idén a fiúk kezdték szatyorszámra haza hordani az áldást az oviból. Mikor az egyik délután egy-egy jókora gesztenyével megrakott homokozóvödörrel vártak, hogy ők azt biza haza fogják hozni, majdnem sírva kiszaladtam az ovi udvaráról. Szerencsére két nap elteltével senkinek nem tűnt fel, hogy a gesztenyés szatyor felszívódott, erre a lányok elkezdtek mogyoróban utazni.

Azt hogy honnan szedték nem tudom, viszont a konyhában két nagy zacskónyi mogyoró várja további sorsát. Egyenlőre még nem tudtam eldönteni, hogy mihez kezdjek ekkora mennyiségű csonthéjassal, nyissunk egy Nutella üzemet vagy inkább a kozmetikai ipart támogassam meg vele. 

Jut eszembe a gyűjtögetéssel kapcsolatban. Ugye a múltkori bejegyzésben írtam róla, hogy nem tudom, hogy Cserfes mi lesz, ha nagy lesz, de vasárnap, mikor a táskáját raktam rendbe, megvilágosodtam. Geológus lesz a szentem. Azt a mennyiségű kavicsot és követ, amit a táska alján találtam egy kőfejtő is megirigyelné. Szerencsére arról sikerült lebeszélnem, hogy a kádba is magával vigye őket. Egyenlőre egy kupacba rendeztem őket és várom, hogy a feledés homályába vesszenek és az első adandó alkalommal megszabadulhassak tőlük. Azon már meg sem lepődtem a múltkor, hogy a fehér macis felsője zsebében aszfaltdarabkák vannak gondosan elraktározva. Már rutinos vagyok benne, hogy ne felejtsem el mindenkinek a zsebét átnézni mosás előtt. Bumbi zsebéből többnyire anyák szoktak előkerülni, amiket valami fém építőjátékból mazsoláz ki. Viszont haladunk, mert már nem a szájában tartja őket. Mondjuk Bumbi az anyák mellett a dobókockákat is előszeretettel szopogatja, többek közt ezért sem tudunk még társasozni...

Bumbit ugye úgy is szoktam emlegetni, hogy a patás ördög földi helytartója. Igencsak tevékeny kópé és vannak olyan csínytevései, amik időzítve vannak. Szombaton épp egy ilyen időzített huncutságba sikerült belegyalogolnom. Ugyanis a kis patás Aprajafalva komplett lakosságát bedobálta valamikor a porszívó csövébe. Természetesen akkor tűnt csak fel, hogy valami nem kóser, mikor orrszívó porszívózás közben a porszívó lámpája szinte közvetlenül a bekapcsolást követően pirosra váltott és ahogy hirtelen kihúztam a csövet a porszívóból Törpapa és Okoska ott mosolyogtak rám a portartály csatlakozásánál pár szem legóval körítve....

Most így belegondolva totál nem erről terveztem írni, de sebaj, sorra kerülnek a tervezett témák is. Október van már ugyan, de ma még mindig találtam gesztenyét és makkot a hátizsákomban. Lehet ott terem????....

Arról már az előző bejegyzésemben szót ejtettem, hogy az én kis Cserfesem múlt héten lett 7 éves. Ilyenkor mikor belegondolok, hogy hány évvel ezelőtt születtek mindig rájövök, hogy mennyire régen történt már. Szerintem az igazi sokkhatás majd a kerek 10 évnél fog érni, ami 2 éven belül Kékszemű esetében be is fog következni. És most magamon vagyok meglepődve leginkább mert én az ilyen üres frázisoktól frászt szoktam kapni, mint hogy "Repül az idő", "A felhők felett mindig kék az ég." vagy "Kisgyerek kis gond". És most a "Repül az időre" mondom azt, hogy itt és most így belegondolva - tényleg. Felnőttként az ember nem feltétlenül érzékeli úgy az idő múlását, de a gyermekeink mindig emlékeztetnek rá, hogy telik ám az és nem is nyomtalanul...

Ha már a frázisoknál járunk, akkor a "Kisgyerek kis gond" viszont nálam az a kategória, hogy aki ezt előttem ki meri ejteni hangosan a száján, az halál fia. Aha... kisgyerek kis gond..., na gyere akkor anyukám/apukám add a kis kezedet, gyere velem haza egy esti vagy reggeli rituáléra... Én elhiszem, hogy nagyobb gyerekeknél komolyabb problémák vannak, amik akár súlyosabb következményekkel is járhatnak, de amikor Csakazértsére azért kell rászólnom, mert Bumbi szerint a szemét nézi... (megkértem, hogy nézze inkább a lábát) vagy Kékszemű aranyait Csakazértse beváltja kardra, pedig ő hangfalat akart venni vagy Cserfes szőrhullató Cirmika nevű plüssének a dobozát, amiben lakik, Bumbi megtépázza, na ezek abba a kategóriába tartoznak, amitől befonom a szemöldökömet. Nagyobb gyerekeket már jobban magukra mersz hagyni és itt nem az egyedül otthonra gondolok, hanem arra, hogy nem kell folyamatosan ott leskelődni az ajtófélfánál, hogy éppen kit milyen tetten fogok rajtakapni. Szóval ott az, hogy valaki arcon szúrja a másikat egy színes ceruzával, mert az áldozat beleszínezett az elkövető kifestőjébe (megtörtént eset) már nem nagyon játszik. Egy szó, mint száz, sokszor megtekernénk apával mindketten az idő kerekét, hogy ezeket a részeket skipelhessük. 

A múltkor Cserfes személyi igazolványát vettem át az Okmányirodában, mikor láttam, hogy az ügyintéző hölgy, akihez kerültem, idegállapotban van. Meg is kérdeztem tőle, hogy van esetleg valami gond. Legnagyobb meglepetésemre a hölgy teljesen kifakadt. "Hát maga nem hallja??? Itt van az asztalom a gyereksarok mellett! Senki nem szól rájuk! Most csak tapsolnak, de az előbb még ugráltak is! Megőrülök tőlük." Utána én leptem meg a hölgyet, mikor mondtam neki, hogy nekem fel sem tűnt, mivel nekem négy van otthon, és hozzájuk képest ez lópikula. A hölgy újra kifakadt és nekem szegezte a kérdést, hogy én mazochista vagyok-e. Szó szót  követett, megbeszéltük, hogy hány évesek a gyerekek, majd mielőtt elhagyta volna a száját a bűvös kisgyerekes mondat, szóltam, hogy megfejelem, aki ezt a még egyszer kimondja a jelenlétemben. Saját elmondása alapján már a nyelve hegyén volt a bűvös frázis, de nem szökött ki a száján a fenti kondíciókat hallva. Kicsit jobb kedélyállapotban hagytam ott a személyi átvételét követően, mint mikor felvillant nála a sorszámom. :) Sajnos keveset kellett várnom, pedig imádok várni! Addig senki nem szól hozzám és senkinek nem kell sem a fenekét kitörölnöm, sem a poharába öntenem. Imádom!

Szóval Cserfes születése és az elrepült idő, azt hiszem innen kanyarodtam el kicsit az Okmányirodába. Arra is kristálytisztán emlékszem mikor édesanyámmal közöltük a hírt, hogy Cserfes úton van. Felhívtuk telefonon és egy "Te jóságos Isten" hagyta el a száját majd jött nekem a fejmosás, hogy ez felelőtlenség. Ha azt nézzük Bumbi születéséig erről az állapotról eljutott a belenyugvás fázisába, mert nála már csak egy "Hát Ti tudjátok"-ot hallottam a vonal másik végéről. Imádom Cserfest is, de ha még a kis satnya 7 éve mellé összegyűjt vagy 10-et elmesélem neki, hogy neki köszönhetően volt szerencsém életemben először az oxitocin nevű förmedvényhez. Korábban az oxitocinról csak annyit tudtam, hogy ez termelődik a tehenek szervezetében, mikor fejik őket... hát nálam szemkigúvasztó, minden porcikámat átjáró, sejtszintről indított ordításokkal járó fájásokat idézett elő, ugyanis az én kis tündérbogaram tojt rá, hogy engem mikorra írtak ki vele, még két hetet rádobott a szülés várható időpontjára. Kékszeműt is túlhordtam egy héttel, de Cserfes beírta magát a történelmembe...

A túlhordással járó napi CTG és kétnapi UH vizsgálatokkal már képben voltam, de azzal nem, hogy mi van akkor ha letelik az az egy hét, amivel engedik túlhordani a kölköt. Minden porcikám tiltakozott ellene, de mivel itt már nem csak rólam van szó, nem nyakaskodtam, hogy én ugyan nem fekszek be a kórházba. Tiltakozásomat kifejezve később is mentem, hátha nem vesznek fel (de felvettek...) és legalább fél napot "civilben" dekkoltam az ágyon, hátha rám szól valaki, hogy utcai ruhában pattanjak csak lefelé az ágyról, de nem szólt nekem a kutya se. Gyanítom a mindentpróbált ápolónők találkoztak már magamfajtákkal. Senkit nem hatott meg a csendes tiltakozásom. Éééééés Hölgyeim és Uraim (nem tudom, hogy vannak-e urak is akik anyás blogot olvasnak, de nem leszek diszkriminatív), még 5 napot vártuk, hogy Cserfes, majd magától dönt úgy, hogy kiköltözik szűkös albérletéből. És mi történt? Az ég adta világon semmi! Frankón semmi! Már mindenki megmatatott az osztályról, annak se volt semmi hatása, ellenben az ultrahangon megállapítható volt, hogy meszesedik a méhlepényem. Ebben viszont már volt rutinom, mert Kékszeműnél is ez volt, és éppen csak nem eskettek meg az összes Szentekre, hogy nem dohányoztam a terhesség alatt. Cserfes makacskodott, és sehová nem óhajtott vala mozdulni, fölöttébb jól érezte magát odabent. Túl estem egy sikeres és egyben mámorító oxitocin próbán és október 1-én közölték velem, hogy 2-án nincs tovább kecmec kifüstöljük a kis boszorkát.

Legnagyobb meglepetésemre a barátnőim és kolléganőim nagy részét a szülésre való felkészítés folyamatának beöntés szekciója izgatta leginkább. Valahogy mindig erre voltak a legkíváncsibbak, hát aki még nem esett túl ilyen jellegű nyalánkságon, elmondanám, hogy mennyei dolog. Ha lehetne, a purgálás csak ezen formáját választanám. Ja, nem. Hazudtam! Ráadásul Cserfes esetében még a szülés előtt volt egy kis pikáns rész. Aki nincs felkészülve ilyesmire, annak javaslom, hogy ugorjon a következő bekezdésre... Szóltam a szülésznőnek, hogy nagyon szeretném, ha kiengedne a mosdóba, mert szerintem a beöntésből még van egy utolsó forduló. Jajj-jajj, ezek már a tolófájások lesznek, várjuk a doktornőt, megvizsgál és utána mehetek, ha mégse toló lenne. Háááát, nem éppen éreztem úgy, hogy itt időben ennyire jól el lennék engedve, de itt még rendes voltam, bekussoltam, és szenvedtem tovább az oxitocin által generált fájások és a hascsikarás között. Verhetetlen kombó! A doktornő csak nem jött, de az inger annál inkább. Szóltam megint, hogy én mennék már nagyon, mert ez nem viccel, de megint csak a várjukmegadoktornőtésmajdhamegvizsgáltautána választ kaptam. Szerintem ekkor már Hosszú Katinkát is megszégyenítettem volna a hideg verejtékben való egyéni úszásommal, de legyen. Még csak egyszer szültem, amatőr versenyző vagyok, még nem tudhatom egyértelműen megkülönböztetni a székelési ingert a tolófájástól. Viszont mikor újabb kikéredzkedési próbálkozásom látszott meghiúsulni a sarkamra álltam, hogy engedjen ki vagy itt kő kövön nem marad. Viszont a reakciót, ami erre érkezett, nos azt szerintem míg élek nem fogom elfelejteni. "Kismama, hát engedje akkor, jöjjön aminek jönnie kell. Legyen a takarítónőnek is munkája, hiszen ezért vannak!" Na itt felszaladt a szemöldököm és kikeltem magamból, előre is elnézést a naturálisságért. Hogy mi???? Itt állok egy szál semmiben, gyakorlatilag mell alatt mindenem kint van, ami alapjáraton előidézi a kiszolgáltatottság érzését, és most még szarjam is össze magam?! Esetleg mással szolgálhatok még??? Mondtam a néninek, hogy én most erről az ágyról valahogy leevickélek, nem várok senkire és kimegyek a mosdóba. Jó-jó, de az infúziós állvánnyal mehetek csak ki. Mit bánom én, ha még magát is a hátamra kell kötni előtte, csak mehessek. Nyugodjatok meg, nem veszítettem el a szobatisztasági státuszomat, kiértem, majd a "barátnőmet" is megnyugtattam visszaérve, hogy nem tolófájás volt...

Az oxitocinnak ugye van egy olyan kellemes mellékhatása, hogy nem csak előidézi, de fel is erősíti a fájásokat. A falat ugyan nem kapartam még kínomban, de szerintem nem sok hiányzott hozzá, és én mindig azok táborát erősítettem, akik reklamáltak a szülés alatt. Ehhez bezzeg volt eszem.... Ha nekem reggel fél 7-kor azt mondják, hogy ebből fél 2-re lesz gyerek, és fél 2-kor még sehol sincs az a kis átokfajzat, akkor ugyan hadd reklamáljak már, hogy nem ebben állapodtunk meg. A kínok kínjait átélve én semmi másba nem tudtam már kapaszkodni csak az idő múlásába. Percenként néztem fel az órára és konstatáltam, hogy még rohadt messze van a fél 2, de hogy fél 2-kor sincs még belőle gyerök, hát nem erről volt szó.... És kövezzetek meg a szülés legjobb része, a tolófájások utáni "kicsusszant végre" érzés. Engem olyankor mindig elöntött minden, legfőképp az endorfin, hogy végeeeeeeeeeeeee, kint van, megcsináltaaaaaam! De Cserfes az utolsó előtti tolófájásnál megállt, vagyis nem is ő állt meg, hanem nem jött a fájás. Kiabáltak velem, hogy eszembe se jusson nyomni, mert azt csak fájásnál szabad, különben végigrepedek. Megjegyzem nem volt gond a hallásommal, de gondolom így adtak nyomatékot a dolognak. Oh, pedig akkor én már nagyon szabadultam volna, tudjátok az az érzés, amikor már úgy nem nagyon izgat, hogy mi lesz a következménye, csak legyen vége! De szót fogadtam és vártunk és vártam és vártunk, és csak nem akart jönni a fájás. Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt, de vártam. És nagy sokára megjött az utolsó toló, amivel kicsusszant a hupikék Cserfes a nyakára tekeredett köldökzsinórral. Ezekről az állapotokról persze én mitsem tudtam, én csak ott örömködtem, hogy én végeztem. Majd kicsit később apa elmesélte, hogy mikor rákérdezett a színére annyit mondtak csak, hogy fázik, azért olyan farmerkék... Nyilván...én meg még szűz vagyok...

Nem adta magát könnyen a kis fruska, de kint volt mind a 4400 grammjával és 56 centijével és makkegészséges volt. Szerencsére nem történt vele semmi a kéksége és a köldökzsinór ellenére sem. Igaz, hogy kicsit sem voltam erre felkészülve, hogy egyből 62-68-as méretről indulunk, de ez már csak részletkérdés volt. Cserfes minden tekintetben különleges kislány. Pillanatok alatt az ujja köré tud bárkit csavarni. Árad belőle a kedvesség és az érdeklődés, azt már csak én tudom, hogy egy kis adag hiszti is be van mindig készítve. Volt rá precedens, hogy csajos napot tartottunk a kislányokkal, és csak egy pillanatra vettem le a szememet róla, mire visszanéztem, már egy vadidegen nő felkarját simogatta, roppant kedves pillantásokkal kísérve minden egyes mozdulatot. Nem győztem elnézést kérni, de a nőcit Cserfes megvette kilóra. Olyan is megesett, hogy a metróra felszállva közölte vele, hogy ő most odamegy ahhoz a nénihez és vált vele pár szót. Hogy mit csinálsz? Mindjárt váltok én veled... De az anyukámnál töltött nyaraknak is megvan a hatása a kis alföldi városka lakóinak egy részére. Cserfesnek kiviszik a pult mellé a kiválasztott termékeket, nem anyukámnak adják át a pult fölött. A bankból mindig ajándék zsírkrétával tér haza, a szomszéd zsúrt szervezett neki és a saját unokájának, hogy elballagtak az oviból, de az út túloldaláról is mindenki átkiabál neki, hogy üdvözletét fejezze ki, hogy megérkezett a nagyihoz. Hát nálam ez már rég a beszarás kategória. (Bocsánat nem tudok elszakadni a témától...) De ő volt az is, akinek középsős korában a fotoszintézis folyamatáról kellett kiselőadást tartanom, ha éppen nem az emberi test vázizomzatát vagy idegpályáit tanulmányoztuk. Nem tudom, hogy mi lesz belőle, de elmondhatatlanul kíváncsi vagyok rá!

Imádja a színeket, a színes ruhákat. Egészen pöttöm korától kezdve gyönyörűen színez, de mert van azért de is, iszonyatosan érzékeny és hisztis. Mikor valamilyen kérdésemre, úgy jön a válasz, hogy igeeeeeeeeeeeeeen, de az igen minden egyes e betűje más frekvenciát üt meg, ott már tudom, hogy itt valaki elgurította a pöttyöst. Szeret iskolába járni, csak ne kellene korán kelni, de azért gyűlnek a piripontok (kijavít, ha pirospontot mondok). Akkor is kijavít, ha a "Köszönöm" helyett "Köszi"-t mondok és akkor is ha erre "Bocsánat" helyett "Bocsi"-val válaszolok. Igen-igen, ez van akkor mikor a fagyi visszanyal. De Cserfest pont ezek teszik Cserfessé. A mai napig megmosolyogtat, mikor eszembe jut az a szülői, ahol májusban arról beszélt az igazgatónő az óvodában, hogy sajnos vannak olyan gyerekek, akik még mindig a téli cipőjükben járnak oviba, majd itt rám nézett, és azt mondta, hogy "Nyugi Kata, tudjuk, hogy Cserfesről nem lehet leszedni, nem róla van szó.", mert mi biza még májusban is a krokodilos gumicsizmában jártunk oviba. De ünnepségeken is simán a halloween-i csontvázas szoknyájában nyomult. Ő az, aki soha nem állt és attól tartok soha nem is fog beállni a sorba. Jó az út, csak rögösebb, dehát ki-ki magának választja. :)

Majd ha egyszer olvasni tudsz (pár hónap még) és rábukkansz a blogomra (pár 10 év még), akkor innen is, utólag is nagyon sok boldog születésnapot kívánok Neked kis Csodabogaram! De egyet azért ne felejts - oxitocin! ;)