Tudom, hogy az egy héttel ezelőtti bejegyzésemben Na és akkor mi van? címmel a gyerekeim "varázserejének" mértékét, milyenségét kezdtem el boncolgatni és ha szigorúan ragaszkodnék ahhoz, hogy ezzel a témával folytassam, akkor most Csakazértse gigantikus varázserejét mutatnám be Nektek. Viszont én nem szeretnék ragaszkodni ehhez, mert van most egy másik téma, ami sokkal jobban foglalkoztat és mindennap ott motoszkál bennem. Valójában több is van, de valahogy ez nap mint nap szembe jön velem, bármennyire is szeretném szőnyeg alá söpörni, elnyomni, kikerülni, valahogy mindenhonnan ez les rám ugrásra készen és akárhogy nem akarok róla tudomást venni, mégis állandóan maga alá teper. Ez a téma, ami számomra már-már mumussá nőtte ki magát pedig nem más, mint a példa.
Az a példa, amit én mutatok a gyerekeimnek. Biztosan már ősi indián közmondás is született azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell jó példát mutatni a kis indiánoknak törzsfőnökként (szülőként). De nem akarom sem elbagatelizálni, sem elpoénkodni a témát, mert itt a játék már réges-régen nem babra megy. Itt kérem szépen arról van szó, hogy sikerül-e egy lelkileg, érzelmileg épp kézláb felnőttet faragnunk a porontyunkból. Azt nyugodt szívvel beláthatjuk, hogy fizikailag egészséges gyereket nevelni normál esetben nem akkora kunszt, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy vannak családok, ahol már ez is kihívást jelent. Az utóbbi esetekben borítékolható, hogy ha már a gyermek fizikai ellátása akadályokba ütközik, ott jobb, ha a lelki aspektust nem is boncolgatjuk. Etetni, tiszta ruhában, tisztán közösségbe járatni, bárki vagyis nagyjából mindenki tudja a gyerekét, ha a körülmények biztosítottak ehhez, de ez a történetnek csak az egyik - szerintem - kisebbik fele.
Tudom, hogy a szülői értekezlet általában nyűg az embereknek, ahol az az érzésed csak, hogy ugyanazt mondják el százhatvanadjára, de azért még ha csak morzsányi hasznossága is van egy-egy ilyen gyűlésnek, már érdemes volt elmenni. Sokszor fárasztó tud lenni a többi szülő is, főleg ha vannak Mindentudók, Kukacoskodók, Bezzeganyuk, de én egy szülői értekezlet alkalmával szereztem tudomást arról a tényről, hogy egy emberpalánta nagyjából 6-7, nagyon maximum 8 éves koráig nevelhető. Ha ezalatt az idő alatt szülőként nem sikerül leraknod az alapokat, akkor ez a hajó már elment. Ennyi időd van megalapozni azt, hogy a gyereked olyan fogalmakkal, hogy tisztelet, szótfogadás, ok-okozati viszony, következmények, emberi kapcsolatok, értékrend képbe kerüljön. Tudom, hogy most mindenkinek felszaladt a szemöldöke, hiszen lássuk be, nagyon kevés ez az idő ennyi mindenre, és nyilván ez nem olyan mint egy dolgozat, hogy ahogy letelt az idő kikapják a kezedből a papírt, mikor Te még írtál volna, hiszen azért 8 éves kor után is lehet még formálni a kisdedet, de markáns változást elérni már szinte lehetetlen.
Annyiszor gondolkodtam már el azon, hogy az hogy melyik gyerekből mi lesz vajon min múlik. Mi determinálja azt, hogy valakinek a gyereke ügyvéd, fodrász, pék, kukás vagy éppen tanár lesz? És valahogy mindig arra jutottam, hogy az esetek 90%-ban a szülő az, aki ezt döntő mértékben befolyásolja. Egyik szakma sem kevesebb vagy több a másiknál, de azért tegyük szívünkre a kezünket, nem sok olyan példával tudunk előrukkolni, hogy orvos házaspár gyermeke bolti eladó lett, vagy mondjuk közmunkás szülők csemetéje ügyvéd. A félreértések elkerülése végett én senkit sem szándékozom beskatulyázni, és az élet bármit produkálhat, így alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkező szülőknek is lehet diplomával rendelkező gyermeke, de nem ez az általános. Utóbbi eset szerintem kétféleképpen fordulhat elő. Vagy a szülő maga látja be azt, hogy igenis tanulással lehet többre vinni és győzi meg a gyerekét erről, vagy az utód látja be magától, hogy bizony ahhoz, hogy kitörjön arról a szintről, amin a szülei "ragadtak", bizony más út a tanuláson kívül nincs, és ebben az esetben olyan szűnni nemakaró motivációval rendelkezik, hogy határ a csillagos ég.
És ezzel még csak azt a részt érintettük, hogy mi lesz a dédelgetett kis cserbogarunkból szakmailag, de még mindig nem lelkileg. Nem hiszem, hogy írtam volna róla korábban, de én nagyon szeretek festeni. Így kicsiny családom örömére vagy bánatára ennek elsősorban az otthonunk falai látják kárát. Az előszobánk plafonján például mindenféle nagy életbölcsességek sorakoznak, ezt én csak freskónak szoktam hívni. Kellően kellemetlen volt kitekeredett nyakkal betűket pingálni, de a végeredmény kárpótol a készítés során egyre erősödő hányingerért is - gondolom a rendellenes fejtartással sikerült valamit elnyomnom a nyakamban. Na de ennyi körítés után, hogy hogy kapcsolódik ez a témához? Több ilyen okosság is van a plafonunkon, ami a szülői példamutatással kapcsolatos. Az egyik: "Your child will follow your example, not your advice." (A gyermeked a példádat fogja követni, nem a tanácsodat.), a másik pedig : "Your children will become what you are: so be you want them to be." (A gyerekeid azzá válnak, aki Te magad is vagy, szóval légy az, aki szeretnéd, hogy a gyerekeidből váljon.) És ugyebár meg is érkeztünk a bejegyzés témájához...
És itt lép színre a félárván felnőtt egyke, aki négy gyerekkel zsonglőrködve éli mindennapjait. Mondjuk, ha apát is beleszámoljuk, akkor kiegyezhetünk nyugodt szívvel ötben is. A közvetlen környezetemtől gyakran ér a vád, hogy abból, ahogy a családunk működéséről beszélek, az az érzésük van, mintha egyedülálló szülő lennék, és sokszor valóban ez az érzésem nekem is, mivel a feladatok oroszlánrésze mindig mindenből rám hárul. Mondhatnám, hogy ugyan, ne viccelj, dehogy! De minek vetítsek, tényleg így van. Ez bizonyára sok mindenre visszavezethető, hogy hogy jutottunk el ideáig, hogy az esetek zömében rám hárul a főzés, a mosás, a takarítás nagyobb hányada, de magán a tényen nem változtat. Az utóbbi időben egyre többször motoszkál ott valahol nagyon mélyen, hogy ezzel én vajon jó példát mutatok?
- Jó példát mutatok azzal, hogy anyaként én vagyok a családfenntartó és apa volt gyesen?
- Jó példát mutatok azzal, hogy nőként is bármilyen ház körüli munkát el tudok végezni? (Jelenleg az elátkozott előszobafalunk átfestése gletteléssel, csiszolással adja fel a leckét.)
- Jó példát mutatok azzal, hogy semmihez nem kérek segítséget és inkább magam próbálok megoldani mindent?
- Jó példát mutatok azzal, hogy rendszeresen túlvállalom magam?
- Jó példát mutatok azzal, hogy a láthatatlan munkák nagy része is az enyém?
Csupa-csupa olyan kérdés, amit most képtelen vagyok megválaszolni. Azt, hogy miért én akarok csinálni mindent, meg tudom magyarázni, hiszen egyke vagyok, és mint olyan, kicsit meg is vagyok győződve róla, hogy bizonyos dolgokat csak én tudok jól csinálni. (Na jó, majdnem mindennel így vagyok.) Nem kérek segítséget, hiszen úgy nőttem fel, hogy anyukámmal bármi nehézségünk akadt meg kellett tudnunk oldani, hiszen nem lehetünk kiszolgáltatva senkinek, legyen szó akár fugázásról, akár bútor összeszerelésről, akár redőnyszerelésről. Én nagyjából tudom, hogy milyen út vezetett odaáig, hogy olyanná váljak amilyen most vagyok, de egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy jó, ha mondjuk a lányaim is ezt az utat járják be. Nem szeretném, ha teljes mértékben az én példámat követnék, és az lenne nekik a természetes, hogy nőként mindennel nekik kell majd szívni, hiszen tőlem ezt látják. Ahogy a fiaim sem szeretném, hogy olyanok legyenek mint az apjuk és majd a párjuktól várják el, hogy ő majd mindent megold és gondol mindenre és nekik semmi dolguk nincs otthon és szívük választottjának soha nincs szüksége a segítségükre. Bár nem kérek segítséget szinte soha semmiben, de nekem is jól esne, ha néha nem rám hárulna a hogyleszmásnap terhe, és itt most nem hatalmas dolgokra gondolok, hanem összekészített iskolatáskákra, torna- és úszócuccukra. Apró figyelmességekre, amitől egységként működik a család és nem egy ember terhe minden. Itt érhet a vád, hogy én rekesztettem ki a fenti folyamatokból a páromat, de szerintem csak azt lehet kirekeszteni, aki ezt hagyja.
Itt most talán édesanyám szavaival élek, előre is elnézésedet kérem a plágiumért, ha olvasod. A gyereknevelésre én mindig hosszútávú befektetésként tekintettem, amit ha most jól csinálsz, vénségedre szerzel egy barátot, akire bármikor számíthatsz, viszont arról, hogy jól végezted a munkádat, csak évtizedek múlva kapsz visszajelzést...
