Megcsináltuk! Megcsináltuk ezt is! Ma volt a lányok bizonyítványosztása az iskolában, ezzel hivatalosan is lezárult a 2019/20-as tanév és kezdetét vette a csupa-csupa nagybetűs VAKÁCIÓ! Zárójelben megjegyezném, hogy mi már annyira nem szakadtunk bele a tanulásba az elmúlt pár hétben sem. Gyakorlatilag onnantól kezdve vettük lazára a figurát, hogy megtudtuk, hogy mikor van az évvégi jegyek zárása. Azt azért a lányokban már tudatosítottam, hogy a nyár sem fog tétlenül eltelni, gyakorolnunk kell. Egyelőre masszív ellenállásba ütköztem, dehát kölyök még az idő.

A karantén kezdetekor nem gondoltam, hogy a tanév hátralévő részét ebben a felállásban fogjuk lenyomni, viszont ahogy haladtunk előre az időben, akkor már titkon reménykedtem benne, hogy marad az itthontanulás. Hogy egyszerű volt-e? Rohadtul nem! De tanultunk mindannyian, én legalábbis biztosan. És itt most nem csak arra gondolok, hogy megtudtam, hogy mikor van Gyümölcsoltó Boldogasszony napja, vagy hogy egy vakondnak egyszerre hány utódja születhet. Tanultam magamról és tanultam a lányomról, tanultam kettőnkről. Az előző írományomban (Krisztus előtt) már beszámoltam Nektek arról, hogy apával mi felosztottuk egymás között az iskolás lánykáinkat, így a tanulásra vonatkozó fenti sorok elsősorban rá, azaz Kékszeműre vonatkoznak, mivel ő volt a tanulópárom az elmúlt közel négy hónap során. Azt valahogy már megszoktam, hogy mindig én húzom a rövidebbet, természetesen most sem volt ez másként. Míg Cserfes és apa alig kaptak visszaküldenivalót, addig a másodikos Kékszeművel ömlött ám az áldás a nyakunkba. Apaék néha napokat kummantottak el és lébecoltak el tanulás nélkül, majd egy nap alatt pótolták is a lemaradásukat, addig mi Kékszeművel naponta akár több tárgyból is kaptunk visszaküldenivalót és mivel náluk már félév után bevezetésre kerültek az érdemjegyek, így itt már nem babra ment a játék.

Több, mint egy hónap leforgása alatt állt be valamiféle napirend a tanulási rendszerünkbe, de minden erőfeszítésem ellenére a logopédiára nem maradt a kötelező akadályok legyőzése után sem energiánk, sem időnk. Isten lássa lelkem, én próbálkoztam, de egyszerűen lehetetlen küldetésnek bizonyult a logopédiai ellátáshoz szükséges videók legyártása és ezek visszaküldése a logopédus részére. Könnyen meglehet, hogy rám is lett sütve a nemegyüttműködő szülő bélyege, de erre már nekem nem volt kapacitásom. Kaptam is hosszú hallgatásom honorálásaként egy dörgedelmes levelet, amiben a logopédiai ellátás megszüntetetése is megemlítésre került, továbbá az hogy elhiszi és tudja a logopédus hölgy, hogy nem egyszerű a logopédiai gyakorlatokat több gyerekes családoknál beépíteni a mindennapokba, de próbáljuk meg megoldani. Nem hiszem, hogy volt róla elképzelése, hogy mennyire nehéz, de mindegy. Ezen nincs is mit szépíteni, ezen elvéreztünk.

Eleinte a határidőre való visszaküldés is kihívást jelentett, de mikor egy környezetismeret beadandóra hármast kaptunk mert nem küldtem vissza tavaszi szünet előttre és ez csak akkor derült ki, mikor visszaküldtem a két oldalnyi kitöltött munkafüzet oldalt, hogy arra már megelőlegezve megkaptuk a hármast. Na nálam akkor tört el a mécses. Kékszemű osztályfőnökénél nem talált a panaszkodásom megértő fülekre. Gyakorlatilag arra, hogy nem győzzük a tanulnivalót ilyen léptékkel emészteni, azt a választ kaptam, hogy vegyem rá Kékszeműt az egyedül való tanulásra, mert az iskolában is többet kellene tanulnia ahhoz képest, mint amennyit mi itthon tanulunk és így nem fog tudni a társaival haladni harmadik osztályban. Nálam ez volt az a pont, amit az itthon való tanulásunk legeslegmélyebb pontjaként éltem meg. Egyszerűen nem történhet meg az, hogy az én hibámból lemaradunk vagy nem küldünk vissza valamit határidőre. A lelkiállapotomon az sem sokat dobott, hogy pont aznap volt a heti két skype órájukból az egyik, és én dolgoztam ugyan, de hallottam, hogy a tanítónéni éppen azt ecseteli, hogy azek a jegyek nem tükrözik a gyerekek tényleges tudását, amiket a karantén alatt kapnak, mert sok gyerekkel ott a szülő és segítik a csemetéiket a feladatsorok megoldásában. Hát persze, hogy segítek, ez a dolgom! Azért a megcsinálom helyette és a segítek neki megoldani között ég és föld a különbség...

Mennyire könnyű és időtakarékos lett volna megmondani neki mindenhol a jó megoldást, csak hogy haladjunk és mehessek főzni, mosni, teregetni vagy takarítani. Viszont ez most nem arról szólt, hogy én meg tudom-e hibátlanra oldani a másodikos nyelvtan tananyagot, hanem sokkal inkább arról, hogy el tudom-e én is úgy magyarázni a tanulnivalót, hogy a lányom is átlássa az összefüggéseket, megtanulja a szabályokat, úgy hogy később is emlékezzen rájuk és alkalmazni is tudja őket. Szemmel átfutva nekem pár perc is elég lett volna, hogy a leckének feladott feladatokat gyöngybetűkkel kitöltsem, de ehhez képest a rózsaszín ikeás MAMMUT fantázianévre hallgató kisszék beleépült a nemesebb felembe, azoknak a hosszú óráknak a során, amit mondjuk a nyelvtan házi felett görnyedve töltöttünk el a liliputi méretű kisszéken ülve. De ahogy azt már az elején is írtam MEGCSINÁLTUK. Kitaláltam én már minden marhaságot, szótő vadászatra indultunk azoknál a szavaknál, amiket máshogy írunk mint ahogy ejtünk, vagy volt hogy hatszor végigolvastunk egy-egy olvasmányt, csak hogy megtaláljuk egy kérdésre a választ. Ejj, pedig mennyivel egyszerűbb lett volna megmutatni, hogy hol írják a szövegben a választ... Dehát ahogy írtam ez nem arról szól, hogy én mennyire vagyok penge a másodikos anyagból.

Idő kellett ahhoz, hogy új napirendünk alakuljon ki és ahhoz ugyanúgy időre volt szükség, hogy mi is összeszokjunk egymással. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyen ment, mert minden volt az, csak könnyű nem! Volt olyan, hogy csak Kékszemű sírt, de arra is akadt precedens, hogy együtt bőgtünk. Ekkor lehettem szemtanúja a 9 éves lányom személyiségfejlődésének, ugyanis a közös sírásunk egy bocsánatkéréssel zárult részéről. Szerintem bocsánatot kérni kortól függetlenül nagy szó, hiszen mutassatok már nekem olyat, aki szereti beismerni, hogy ő hibázott és ezt még a másikkal szívesen meg is osztja! Ahhoz hamar hozzászoktam, hogy a munkaidőm végének közeledtével, Kékszemű éhes lett, illetve mindenféle tünetet produkált, amit az, hogy szóltam, hogy nemsoká elkezdünk tanulni, csak katalizált. Nyilván vágom én, hogy időhúzásra ment a játszma, de az ominózus napon arra a fokú flegmázásra nem voltam felkészülve semmilyen szempontból, amit a másodikos leánykám rám zúdított. Ment a csapkodás, a Garfiled tekintet, a sóhajtozás, azokról a mozdulatokról nem is beszélve, amik a tankönyv kényszeredett kinyitását vagy a ceruza erőltetett elővételét övezték. Hamar sikerült körbe nyalogatni a toleranciaküszöbömet minden irányból és akkor kifakadtam én is... Könnyeimmel küszködve elmagyaráztam neki, hogy elhiheti, hogy nekem sem ez a napom fénypontja és én is szívesen foglalkoznék bármi mással, ami engem szórakoztat és nem ülnék itt én se órákhosszat a miniszékkel a seggembe épülve, de ez most nem választás kérdése és végtelenül rosszul esik az, hogy ő így reagál arra, hogy én segíteni szeretnék neki. Hiszen megtehetném azt is, hogy bekarikázgatom, hogy melyik oldalon mit kell csinálni és hadd szóljon, de nem. Én ott ültem vele, és feladatról feladatra, szóról szóra, betűről betűre haladva néztem, hogy hol akad el, mit kell neki újra elmagyaráznom. Valószínűleg eljutott a mondanivalóm oda ahová szántam, ugyanis krokodilkönnyek zápora közepette bocsánatot kért és azt mondta, hogy mostmár készen áll a közös tanulásra. Lehet vannak körök, amiket kötelezően le kell futni ahhoz, hogy együtt tudjunk működni, nos nálunk ez ilyen volt.

Nem akartam azt a kislányt magára hagyni, aki evező, vitorla és mentőmellény nélkül ült a tanulás háborgó tengerén egy lyukas kis ladikban. Tanulási nehézségei vannak, így az édesanyjaként az a legkevesebb, amit megtehtek, hogy először a ladikot pofozzuk ki, aztán menő motocsónakot faragunk belőle, ami mindenféle extrákkal van felszerelve és csak úgy szeli a habokat. Maradjunk annyiban, hogy a tanév végére már nem egy süllyedő lélekvesztőben ült és elkezdte élvezni a tanulás folyamatát. Sőt olyan is volt, hogy várta, hogy tanuljunk! Tudom, hogy nem egyszerű egy huszon egynéhány főt számláló osztályban kiemelten foglalkozni azokkal a gyerekekkel akik lassabban haladnak, de ezeknek a gyerekeknek, köztük az én Kékszeműmnek is ugyanúgy szüksége van a dícséretre, a bíztatásra, a sikerélményekről már nem is beszélve. Volt rá példa nem egyszer, hogy a skype óra feladatait előre megoldottuk, csak hogy könnyebben tudja tartani a lépést a többiekkel. Csalásnak, lehet csalás, de néha azért azt is kell!

Karantén ide vagy oda, Kékszemű eddig is anyás volt, de ez az időszak csak még közelebb hozott bennünekt egymáshoz, annak ellenére is, hogy nem egyszer szűrődött át a másik szobába a következő mondat, ami az én számat hagyta el: "Még nem sírhatsz, még 5 perce sincs, hogy elkezdtünk tanulni!" Ahhoz tudnám hasonlítani ezt az időszakot mint mikor sétálunk valahol és a gyerekek késztetést éreznek arra, hogy a járda szélét övező magasított patkán egyensúlyozva, a kezünket fogva jöjjenek mellettünk. Jó dolog ott menni, hiszen magasabb leszel, de az egyensúlyodat egy-egy rossz vagy bizonytalan lépéssel könnyen el is veszítheted. És milyen jó, hogy anya vagy apa ott van melletted és fogja a kezedet, segít visszanyerni az egyensúlyodat és haladtok tovább kéz a kézben az ismert vagy épp ismeretlen úton. Így mentünk mi egymás mellett Kékszeművel is, kézenfogva, hol vánszorogva, hol szökdécselve és nyeltük a végeláthatatlan feladatsorok alkotta kilométereket, amelyeknek a mai nappal mégis csak megláttuk a végét egy bizonyítvány formájában!