Ha jól emlékszem, akkor azzal zártam az előző bejegyzés utolsó sorait, hogy majd egy újabb írás keretein belül térek ki az engem érintő megpróbáltatásokra. Alapjáraton egyébként bármennyire is furán hangzik, de jutalom, hogy itthon lehetek a kicsinyeimmel és a nagyommal. Nagyon sokan szenvednek a "bezártságtól", attól, hogy egy idő után nem tudnak mit kezdeni magukkal vagy éppen egymással. Hát az a harci helyzet, hogy részemről most sem jött még el az az idő, hogy megtapasztalhassam, hogy milyen érzés lehet unatkozni. Rengeteg félbe hagyott festés, régen látott szekrénytető, átválogatnivaló ruhakupac, koszos ablak és számtalan egyéb program közül választhatok, mikor végeztem a munkával, tanultam Kékszeművel, elláttam a családot élelemmel, elpakoltam a tiszta ruhát, kiteregettem a frissen kimosottat és elmosogattam. Egyébként arra döbbentem rá, hogy életem első olyan alkalma, hogy legálisan itthon lehetek és nem vagyok sem beteg, nem csak egy hétre szól a mandátumom, mint egy "nyamvadt" kis szabadság esetében és még terhes sem vagyok. Több hetet vagy akár hónapot eddig csak úgy lehettem itthon úgy hogy még pénz is ütötte a markomat, hogy vagy arra készültünk, hogy gyarapodni fog a létszám vagy már túl is voltunk a gyarapodáson és az új főnököm minimum 3 óránként ugráltatott. Nos kérem szépen, most nincs ilyen, van helyette viszont más.

Mikor ez az egész karanténosdi elkezdődött azzal a típusú kihívással, amivel szinte naponta, de legalább két naponta találom szemben magamat, egyáltalán nem számoltam. Ez a fajta kihívás pedig nem más mint a főzés. Van a facebookon egy nagycsaládos csoport, aminek a párommal mindketten tagjai vagyunk és a szülőtársaknak hasonló problémákkal kell szembenézniük mint amivel most én is küzdök. Egészen konkrétan egy sáskahaddal élek együtt, és nyugodtan elhihetitek, hogy nem túlzok. 

A következő szösszenet hűen tükrözi a kajafronton kialakult állapotokat nálunk. Azt ugye említettem, hogy Csakazértse már több, mint egy hónapja mamázik. Anyukám mesélte egyik nap, hogy esténként azért könnybe lábad az én drága Csakazértsém szeme, és mikor édesanyám érdeklődik, hogy mi a gond, csak az az egy mondat hagyja el a száját, hogy "Hiányzik az anyám." Természetesen ilyenkor összefacsarodik a szívem, és még aznap este meséltem is apának, hogy mit mesélt anyukám. Szó szerint idéztem, majd mikor kimondtam a bűvös mondatot, miszerint "Hiányzik az anyám.", Cserfes feldúltan rontott be a szobába és izgatottan kérdezte meg, hogy "Valaki lasagnét mondott?!?!". Mi csak pislogtunk a meglepettségtől, majd jót kacagtunk Cserfes kifinomult hallásán, viszont ki kellett ábrándítanunk, hogy háztartásunkban lasagne jelenleg semmilyen formában nem lelhető fel. Cserfes duzzogva ugyan, de tudomásul vette, hogy ebből nem hogy lasagne, de még csak paszuly se lesz, és egy "Hát jó..." kíséretében amilyen viharosan érkezett, úgy távozott is.

Nem kis feladat 4 ember kedvében járni, arra törekedve, hogy lehetőség szerint mindenkinél sikert arassak a főztömmel. Majdhogynem elmondhatom, hogy ahányan vannak, annyifélét szeretnek. Amit megeszik Kékszemű, az nem tetszik Cserfesnek, amit Cserfes preferál, az pedig nem jön be Bumbinak. Amit apa szeret, az viszont apán kívül senki másnak nem fekszik. Erre a mindenkinek más ízlikre kiváló példa a múlt heti gyros, amivel úgy terveztem, hogy legalább 2 napig nyugtom lesz tőlük kaja tekintetében, de mennyiségbeli kalkulációim az utóbbi időben sorra befuccsolnak, így másnap már újra csatasorba állhattam főzés fronton. A három gézengúz háromféleképpen kérte a gyrost. Kékszemű csak húst és krumplit kért zöldség nélkül, Cserfes húst óhajtott salátával krumpli nélkül, míg Bumbi krumplival fogyasztotta a salátát hús nélkül. Természetesen lilahagymát apán kívül senki nem szeretett volna a tányérján látni, így apa menüjét még egy kicsit tuningolnom is kellett. Nos mire eljutunk a vacsoráig én már hatszor befontam a szemöldökömet és legalább kétszer merül fel a gondolat bennem, hogy kisebb fogyasztású, kevésbé beles örökbefogadó családot keresek magamnak, akik lehetőség szerint fényevők...

Az a mocskos nagy igazság, hogy bár tudok főzni, de kicsit sem szeretek. Viszont az még az apró betűs részben sem volt benne sehol, hogy karantén alatt a gyermekeim étvágya megbokrosodik és olyan adagokat fognak bekebelezni, ami még egy felnőttnek is becsületére válna. Cserfes mondjuk világ életében jó étvággyal bírt, ellenben az, hogy válogatós, na az nem kifejezés. Ami nála bármilyen körülmények között tuti befutó az nem más mint a spagetti. Szintén vele esett meg a következő eset. Talán 4-5 éves forma lehetett, mikor az orra előcsalogatta a szobájukból és kijött hozzám a konyhába megtudakolni, hogy vajon "szpagettit" főzök-e. Bár azt főztem, de leszereltem azzal, hogy bizonyára kintről jött be az illat a nyitott ablakon keresztül, hiszen én pörköltet főzök. Nem is foglalkoztam vele, hogy Cserfesben ez mit indít el, hiszen úgy gondoltam, hogy később majd meglepem, hogy tadamm én főztem a spagettit. Megfordulva azonban láttam, hogy az én kis tündérkém már a cipőjét húzza. Kikerekedett szemmel vontam kérdőre, hogy ugyan meséljem már nekem arról, hogy hová is készül ily késői órán, ilyen nagy vehemenciával. "Megyek, ész megkeleszem a szpagettisz embelt." - hangzott a válasz hezitálás nélkül. Ekkor kénytelen voltam leleplezni magam, és elárultam, hogy igen, jól érezte, én főzök spagettit. Szükségtelen bárhová is elmennie, hogy felderítse, hogy ki főzi éppen a kedvenc kajáját. Viszont a szívem csücske ennek annyira megörült, hogy ő majd hogy be fog lakmározni a kedvencéből, hogy túl későn vette észre pisilésnél, hogy a nadrágot elfelejtette lehúzni magáról. Melegség öntötte el a szívemet (neki más részét) és kicsit mesterkélt nyugalommal konstatáltam, hogy igen, ezért megéri spagettit főzni... 

A rabszolgatartóim viszont nehogy azt higgyétek, hogy csak a főt kaját preferálják. Sütnöm is kell ám! Viszont tök érdekes, hogy mióta a vírus miatt itthon "kényszerülünk" maradni, azóta nekem igencsak megjött a kedvem a sütögetéshez. Az a része mondjuk mélységesen felháborít, hogy függetlenül attól, hogy mikorra leszek kész a süteménnyel, nagyjából a 4 órát sem éri meg egészben, függetlenül attól, hogy mikorra sült ki. Reggelre a legidősebb gyermekem (a párom) fix hogy megdézsmálja a még ki sem hűlt finomságot. Senki sem hiszi el neki, de másnap reggel mikor kérdőre vonom, rezzenéstelen arccal a macskára keni az egészet. Számtalanszor mondtam már neki, hogy ha Drazsé ennyire különleges, hogy tud úgy sütit vágni késsel magának, hogy nem karistolja össze a tepsi alját, én Isten bizony megkeresek vele valami nívós hírműsort, mert hogy ilyen jószágot nem látott még a világ az is biztos...

Lassan beletörődök a sorsomba, hogy ha tetszik, ha nem főznöm kell, mert a porontyaim a ruhát is leeszik rólam, ha nem találnak betevő falatot. Az adagok megsaccolása változatlanul nem tartozik még az erősségeim közé, hiába becsülöm meg úgy, hogy 2-3 napig nem kell a konyhában rostokolnom, előfordul, hogy már másnap este a konyhában tüsténkedek, hogy vacsorára összedobjak valami harapnivalót. Bár a tény, hogy több, mint 2 kiló húst képesek eltüntetni közel másfél nap leforgása alatt, még most is ámulatba ejt.

Sütni mindig is jobban szerettem, mint főzni és így visszaemlékezve, főzni nem is nagyon tudtam, mikor közel 13 évvel ezelőtt összebútoroztam életem párjával. Az a legbosszantóbb ebben az egész étkeztetési bizniszben, hogy rengeteg időt elvisz és az elkészítési idő töredéke alatt nyom nélkül felporszívózzák a munkám gyümölcsét. Olyan érzés, mintha nem is csináltam volna semmit... Virslivel, meg mirelittel meg csak nem tömhetem őket, csak azért mert az meg időtakarékos. Mindig is igyekeztem változatosan és egészségesen főzni, hiszen gyakorlatilag az elfogyasztott étel minőségén és összetételén múlik, hogy egészségesek maradjanak, erős legyen az immunrendszerük és koruknak megfelelően növekedjenek. Azért nagy felelősség terheli azt, aki arról dönt, hogy mi is kerüljön az asztalra. Bár lehet én tolom túl a dolgot. Jajj és akkor ugye még itt jön képbe az ésmiazamitmegiseszikagyerek faktor.

Egy-egy őszinte mosoly, kedves és jól időzített ölelés vagy olyan dícséretek mint amit valamelyik nap Cserfestől kaptam, miszerint én jó kis "konyhanő" vagyok, kárpótolnak azért a végtelennek tűnő konyhai kotyvasztásokért és még ha csak kis időre is, de feledtetik annak a gondolatát, hogy mennyivel egyszerűbb is lenne az életem, ha fénnyel táplálkoznának... :)