Sokáig azon morfondíroztam, hogy a mai bejegyzésemnek ezt a címet adjam-e vagy azt, hogy "Hogyan szívasd magad mesterfokon". Alapjáraton a hétvége nálunk nem feltétlenül arról szól, hogy hogyan üssem agyon az időt  azon a két napon. Én a hétvégéket csak szimplán "Szopok, nyalok, gombot varrok" üzemmódban töltöm. Igyekszem ebbe a két napba annyi mindent belepréselni amennyit csak lehet, de sajnos az én kapacitásom is véges. Ezzel pedig mindig akkor szembesülök, mikor számot vetek arról, hogy a két nap alatt mennyire sikerült haladnom.

Engem világ életemben arra neveltek, hogy az idő értékes, minél hasznosabban kell eltölteni, csak akkor érezhetem jól magam, ha értelmes dolgot csinálok. (Mivel a semmittevés vagy a pihenés nem jár kézzel fogható "végtermékkel", így nem nagyon szoktam pihenni.) A páromat általában az őrületbe kergetem azzal, hogy párhuzamos projektjeim vannak, értem itt projekt alatt a háztartási munka különböző folyamatait. Anyukám mindig azt mondta, hogy ha például mosogatok, akkor közben nyugodtan mehet közben a mosógép, mert legalább közben az is halad. De például ezt a filozófiát nem tudom követni a konyhában úgy, hogy felteszem a kaját főni és majd közben elmosogatok. Amíg nagyjából nincs egy kis szabad felület, addig egyszerűen nem tudok hozzákezdeni a főzéshez. 

Mosogatni imádok, közben meg szoktam tervezni, hogy utána miket fogok csinálni. Mosni is szeretek, de szerintem a "Hányszor mostad ki ugyanazt az adag ruhát mire ki tudtad teregetni?" világrekordját én tartom. Ugyanis hat napon keresztül mindig kimostam ugyanazt az adagot, de valahogy kiteregetni már nem sikerült. Ennek ellenére viszont lelkesen újra elindítottam a mosóprogramot, mivel minden egyes nap esélyt láttam arra, hogy na majd ma... hát a hatodik napon valóban sor is került rá. Ugyan mindig megfogadom, hogy innentől kezdve nem csinálom ezt, mert pocséklás és a ruháknak sem tesz jót. Hétvégenként annyira szoktam jutni általában, hogy koszos gyerekruha nincs, de annál több felnőtt. Hiába mosok mindkét nap 2-3 adagot, soha nem fogy el. Van egy olyan gyanúm, hogy valaki ide hordja a szennyesét míg mi alszunk, ez az elméletem a mosatlanok indokolatlan mennyiségére is vonatkozik.

Szóval a hétvégék is a túlélésről szólnak Aprajafalván, mosni, főzni, takarítani kell, nehezítésként mindezt úgy hogy a 4 gyerek is itthon van és szeptembertől beköszöntött hozzánk a gyerekek körében méltán oly "népszerű" házi feladat fogalma is. Az első osztályos lányomat a sírás környékezi meg a két szó hallatán, és hiába próbálom vigasztalni, hogy rövidesen a többiekre is hasonló sors vár, nem nagyon hatja meg. De miért is hatná meg, hiszen mi a mostban vagyunk... Nyilván neki az lenne elégtétel ha a többiek is ott görnyednének a lecke fölött. 

És ezzel el is jutottunk az iskola témához, amihez a mai bejegyzésem címe szorosan köthető. Holnap lesz a Karácsonyi ünnepség az iskolában, de hogy ne legyen olyan egyszerű, az óvodában is. Így egyeztettünk apával, hogy kivételesen ő megy az ovisokért és én megyek az iskolába. Mivel az iskolába már szabad házi készítésű süteményt vinni (az ovival ellentétben), így abban a kegyben részesültem, hogy süthetek az iskolai ünnepségre. Egészen a mai napig abban a hitben éltem, hogy a muffint nem lehet elrontani... Valószínűleg az sem segített a helyzeten, hogy túl sokáig tartott kiszámolni a lányommal, hogy 8-7-1 egyenlő mennyi. 

Ilyenkor hajlamos vagyok túl vállalni magamat, mert hadd tudják már az iskolában, hogy ennek a kislánynak az anyukája milyen kis konyhatündér... vagy nem tudom, ilyenkor mi üt belém. Holott Makó Jeruzsálem távolságra vagyok azoktól az anyukáktól, akik az összes ilyen megmozdulás során az első sorban sertepertélnek. Lehet én is sertepertélős lennék, ha lenne még szabad kapacitásom, dehát nincs... Ilyenkor mikor látom ezeket az ügybuzgó anyukákat mindig azon töprengek, hogy ők vajon mit dolgozhatnak, hogy mindig meg tudják oldani, hogy ott legyenek minden rangos óvodai és iskolai eseményen.

Nos közben lemeóztam a muffint (muffinokat, természetesen a reprezentatív mintavételezés jegyében). Kicsit sötét az aljuk, na jó, mit szépítsek rajta, fekete, és állagát tekintve sem az igazi. A következő gondolatok merülnek fel bennem: a; jó lesz ez, úgysincs ráírva se az én, se a lányom neve, hogy ki sütötte ezt a fertelmet b; mégiscsak szén alapú életforma volna a miénk, egy kis koksz az alján nem árthat c; és én állat még macaront is akarok sütni d; szerintem csinálok egy másik adagot muffinból is, úgyis túlzásba vittem hétvégén az alvást. Már 6 óra is megvolt szombaton és vasárnap is.

Közben a hasmenős nyavalyatörés utólérte a kisebbik lányomat is, ezt a balesetes bugyik és az erősen megcsappant WC papír készletünk is hűen tükrözi. A vacsoráját sem ette meg teljesen, de én a bélflórám harmonikus kiegyensúlyozottságát kockára téve, megettem a maradékát, mert kaját nem dobunk ki. Ha holnaptól az én hasam is menni fog, akkor egyértelműen vírusról van szó, aminek a nagyobbik fiam volt az előfutára a péntek reggeli attrakciójával.

Nem is nagyon szaporítom tovább a szót, mert holnapra még valami szuperanyu sütit kell előállítanom és nem ártana, ha a fizimiskámmal is kezdenék valamit, hogy a munkahelyemen ne borzadjanak el a látványomtól a kollégáim... és még a gyerekek cuccait is össze kell készítenem és a Maugli frizurájukat is meg kellene szelídítenem...  legalább a lányokét...