Mit ne mondjak, elszaladt pár hónap az utolsó bejegyzésem óta... Egészen pontosan 10 nap híján 3 hónap, vagyis egy trimeszter. Igen nálam ez valami rossz beidegződés lehet, hogy bárhonnan indulva valahogy a terhességnél kötök ki, de hát mély nyomot hagyott bennem na! Nézzétek el nekem. Szóval a három az mondjuk gombócból nem olyan sok, de megint csak adóznék egy pár pillanatig a blog címének, ami a kezdetek kezdetén napinak indult. Bátor bevállalásokból azért lássuk be, nálam sosem volt hiány. Ezalatt a közel 3 hónap alatt rengeteg víz lefolyt a Dunán, és kicsiny almunkban is sorra követték egymást a történések, szóval lesz és van is írnom miről. Reméljük fogok is, de az már teljesen más tészta.

Először is innen,és ilyen formában is csókoltatom azokat, akik ezalatt a rövidke "hírzárlat" alatt vették a fáradtságot és rám írtak, hogy érdeklődjenek, hogy ugyan élek-e még, hiszen nincs új bejegyzés. Köszönöm, nagyon jól esett! Ahogy az is, hogy írtátok, hogy van, aki este lefekvés előtt olvassa az írásaimat és már be is épültem az esti rutinba, fürdetés és altatás után egy pár percnyi lopott énidő keretein belül. Itt vagyok, élek, bár kicsit hullámvasútra ültetett az élet és folyamatosan, eddig sosem látott pályákra visz minden tekintetben, de igyekszem állni a sarat és a körülményekhez képest kihozni a legjobbat az épp aktuális szakaszból. Hogy fárasztó-e? Az nem kifejezés! De épp ez benne a fűszer, ez adja meg az egész sava-borsát. Mondjuk eleve nagycsaládosnak lenni nem egy sétagalopp, főleg nem most, karantén idején. De félre ne értsetek, nem panaszkodni jöttem, az sose volt az én műfajom!

Egy volt kolléganőmmel chateltem, aki rám írt, hogy megkérdezze, hogy hogyan bírjuk ezt az egész most kialakult helyzetet. Röviden annyit tudtam neki válaszolni csak, hogy küzdünk mint malac a jégen. Erre csak annyit írt, hogy tavasszal azért ez egy ritkán látott jelenség, de blogcímnek éppen megteszi. Valahogy mindig ez az ominózus hölgy az, aki lök rajtam egyet és addig-addig kérdezget és noszogat, hogy visszaterel az írás ösvényére. Egyébként az is neki köszönhető, hogy tavaly újraélesztettem a blogot. Egyszerűen ráuntam, hogy nem telt el úgy hét, hogy ne kérdezte volna meg, hogy mi a helyzet a napikatával vagy az épp aktuális sztorim megérne egy pár kósza sort a napikatában. Aztán addig-addig macerált, hogy egy nap azt tudtam neki mondani, hogy van új bejegyzés, onnantól kezdve meg ráéreztem újra az írás ízére. Köszönöm neki is, hogy időről-időre eszébe jutok, annak ellenére is, hogy lassacskán egy éve nem dolgozunk együtt!

Szóval küzdünk. Küzdünk az itthon tanulással, küzdünk azzal, hogy nem mehetünk sehová, és majd én is nyenyerészek egy sort, hogy én mivel küzdök, de előbb kicsit boncolgatnám a családdal közös frontvonalainkat. A lányok természetesen nem szeretnek tanulni, innen tudom, hogy teljesen normális gyerekek. Amikor az iskolák bezárását elrendelték, én még egy hétig bejártam dolgozni, így addig apa tartotta a frontot itthon egyedül. Ő próbált tanulni a két lánnyal egyszerre úgy, hogy közben Bumbi folyamatosan azt leste, hogy mibe trollkodhatna bele, de szerintem ez is egy 4 éves tipikus jellemzője, szóval nála is minden rendben. Mondom ezt még úgy is, hogy naponta többször is befonom a szemöldökömet tőle... Szóval apa így vészelt át velük egy hetet, majd a rákövetkező héttől én is itthon maradhattam és azóta is home officeból dolgozok. A lányokat felosztottuk, apáé az első osztályos Cserfes, az enyém pedig a második osztály megpróbáltatásaival küzdő Kékszemű. Bumbi többnyire Cserfessel és apával bandázik tanulás alatt is, mi pedig édes kettesben űzzük az ipart Kékszeművel. Mivel én munka után tudok csak leülni tanulni a leánykámmal, így gyakran megesik, hogy kicsit le-lemaradozunk, de már a kezdetek kezdetén megbeszéltük, hogy most olyan idők következnek, hogy hétvégén is tanulni fogunk, ha a helyzet éppen úgy kívánja meg. Apa a betűkkel küzd, meg a szöveges feladatokkal, míg én a ts, tsz, tj betűkapcsolatok helyes írásával, a 8-as szorzótábla rejtelmeivel hadakozok. Dél környékén rendre összefutunk a konyhában pedagógus kollégámmal, ahol én épp az ebédszünetemet töltöm, ő pedig éppen kiugrott  egy kávészünetre a tanáriba. Ezen már az első héten jót mosolyogtam, mikor írta, hogy valahol neki kell a lakáson belül egy tanári, ahová el tud vonulni a lányok elől egy-egy tanóra között. Nagyon komoly rendszerbe csöppentem én ám bele a digitális oktatás második hetében, ugyanis egy paprika alakú konyhai tekerős órával mérik az időt. 45 perc egy tanóra, majd ezt 20 perc szünet váltja, ahogy a paprika "lejár" úgy váltják egymást a tanulási és pihenési blokkok. Mondanom sem kell, a probléma örök, a tanulás túl hosszú, míg a szünet túl rövid ideig tart. Emiatt apró diákjaink természetesen szót is emeltek, de hát ez egy ilyen bicikli. 

Nagy lázadások amiatt, hogy nem mehetünk sehová, egyenlőre nincsenek. Bumbi az esti 8 órás tapsolás állandó résztvevője nálunk, így esténként rendre téma, hogy miért nem megyünk oda, meg oda, és ilyenkor bőszen mutogat mindenfelé az ablakból. Kékszemű ilyenkor rezzenéstelen arccal közli vele, hogy amíg tart a koronavírus, addig nem mehetünk sehová. Majd rögtön jön a kérdés, hogy és akkor mikor megyünk a szomszédba megnézni a "putyusokat". A válasz azonnal jön, senki, sehová. Hoppácska! Itt merül fel a rendszeres és kicsit szemfüles olvasókban a kérdés, hogy vajon miért csak 3 gyerekről mesél, hát 4 van neki! És a felvetés teljesen jogos, annyira belefeledkeztem itt az ecsetelésbe, hogy nem tettem említést Csakazértséről. Kérem szépen, Csakazértse az óvodák bezárását megelőző hétvégén Derecskére dezertált, és azóta is ott "sínylődik" édesanyámnál. Szerintem ő belenyúlt a tutiba, legalábbis gyerekként, de még felnőttként is klasszisokkal jobb egy kertes házban lenni, mint egy 50 valahány négyzetméteres panellakásban. Én gondolkodás nélkül cserélnék vele. Legnagyobb meglepetésemre a lányok már hetekkel ezelőtt összepakolták a hátizsákjukat anyukámhoz. Ez akkor derült ki, mikor hegyezőt kértem Kékszeműtől és hosszas unszolásra elárulta, hogy az már be van készítve a táskájába, amit visz magával mamához. Ja bocs, mindig elfelejtem, hogy a hegyező mint olyan tájjellegű eszköz kishazánkban. A lányok, főleg Kékszemű eléggé kocka, így ő többnyire hol LANon tolja Cserfessel a Minecraftot, hol apával közösen bandukolnak hármasban. Nekem már az is kabaréba illő jelenet, hogy az egyik félszobában bekuckózott Cserfes konferenciahívásban van a másik félszobában tanyázó Kékszeművel. Mókás és megdöbbentő is, hogy itt tartunk. Bár mikor Cserfes csilingelő, elképesztően magas és kicsit sem halk hangocskáját sztereóban hallhatom a lakásban közlekedve, nem éppen a mókás jut róla eszembe.

Kicsi területen vagyunk kicsit sem kevesen, így az összezörrenések elkerülhetetlenek, bár gyanítom mondanom sem kell, hogy az állandó bajkeverő nem más mint Bumbi. Gondolom meglepődtetek! Természetesen ébredéstől lefekvésig tartó folyamatos akcióival színesíti mindennapjainkat, a családunk tagjainak nem kis bosszúságára. Az egyik reggel, Cserfes jajveszékelésére lettem figyelmes, ugyanis a kis patás törökülésben ülve, kaján vigyorral az arcán, Cserfes talpát csikizgette. Hát ki ne szeretne arra ébredni legédesebb álmából, hogy az öccse random kapirgálja a talpát. Cserfes nem igazán díjazta ezt az ébresztési eljárást, sőt egészen konkrétan kiborult tőle, Bumbi viszont remekül szórakozott. Vannak tevékeny és kevésbé aktív napjai. A tevékeny napjain egészen nyugodtan válogatás nélkül felkötheti mindenki a gatyáját. Leszedi a tűzhelyről a gázrózsát, belerajzol a lányok könyveibe, apa Minecraftjában okoz végzetes károkat. Ha jól hallottam a múltkor nagyjából mindent kipakolt a ládájából, amit apa szorgalmasan töltögetett meg. Nézzétek el nekem, hogy nem vagyok képben ezzel a játékkal, de nagyjából minden játék teljes mértékben hidegen hagy, és mivel a gyerekek már tisztában vannak vele, hogy én egy immunis dilettáns vagyok, így már nem is nagyon fecsérelnek időt a fejlesztésemre. Hogy a felsorolást folytassam, eltűnt egy fél zacskó kristálycukor szőrén-szálán. A kukában sem találtam meg beborítva, a konyhában egyenlőre nem akadtam a nyomára, Bumbi pedig konokul tagad. Idő kérdése csak és a lakás valamilyen formában elő fogja adni a fél kilónyi kristályos élelmiszert. Sajnos kiscsoportos korú elkövetőnk minden hájjal megkent, és stikában, mindenféle feltűnést mellőzve bonyolítja a kis üzelmeit. Például azon a reggelen, mikor egy tucat szivacslövedékről kapirgálta le a becsapódást tompító extra részt, 5 percenként jött ki megnyugtatni, hogy minden rendben van, ő csak szépen játszik. Mivel folyamatosan adott magáról életjelet, bennem a gyanú halvány szikrája sem merült fel, hogy rosszban sántikálhat. Sőőőőőt, önző módon még örültem is, hogy milyen jól elvan, és milyen ügyes, hogy hagyja, hogy dolgozzak. Hát, hagyta is...

Így és ehhez hasonlóan telnek mindennapjaink. A karanténnak azért már vannak áldozatai otthonunkban a szivacslövedékeken kívül is, de ahogy ezt, úgy a saját megpróbáltatásaimat is majd egy következő bejegyzésben taglalom. Nem tűnök el, ígérem, de kicsit ilyen "Csak ússz és evezz" üzemmódban nyomjuk most.

Jó egészséget kívánok mindenkinek és #maradjatokotthon!