Mivel a hátam mögött tudom már a múlt hetet, így merem csak venni a bátorságot, hogy írjak róla. Tudom-tudom, nem erről volt szó a múltkori bejegyzésem végén, de most megint akadt egy téma, ami prioritást élvez a beígérttel szemben. A téma pedig a múlt hét megpróbáltatásai. Sokszor már az volt az érzésem, hogy a múlt hét meglepetés bonbonjai megülik a gyomromat és a töltelékként funkcionáló varázserők meghaladják a képességeimet. De haladjunk szépen sorjában, mivel a hét minden egyes napja megért egy misét. Na jó, némelyik még kettőt is...

Hétfő

Nyílt napon voltunk Kékszeműnél. Két órára volt szerencsénk betekintést nyerni a tanóráik menetébe. Én amúgy sem vagyok az a nagy nyílt napra járós, de mivel tavaly is skippeltem az eseményt, aminek nem csekély visszhangja lett Kékszemű részéről, így idén még csak kósza gondolatként sem fordult meg a fejemben, hogy kihagyjam. Az első óra fantasztikus volt, ugyanis Kékszeműéknek kutyás órája volt. Havonta legalább egy alkalommal terápiás kutyát visznek be hozzájuk egy-egy tanórára. Eddig elképzelni sem tudtam, hogy egy környezetismeret órán kívül bármilyen egyéb óra menetébe be lehetne integrálni egy szőrös négylábút, de egy kutyás magyar órára végképp nem voltam felkészülve, de el kell, hogy mondjam, hogy minden várakozásomat felülmúlta. Elképesztő volt látni, hogy míg a magyar nyelv rejtelmeire oktatják a gyerekeket, hogyan lehet a figyelmüket, az aktivitásukat, a motivációjukat szinten tartani a kutyák segítségével. Nagy bánatomra csak későn kaptam észbe és nem örökítettem meg, mikor a "vakondos" játék során az egyik kistestű kutyus épp Kékszemű hátán ücsörgött. Emlékszem, hogy mikor Kékszemű nagycsoportosként iskolaelőkészítő foglalkozásokra járt, ott hallottunk először arról, hogy létezik olyan, hogy kutyás óra. Mikor a páromnak meséltem róla, egyből fel is szisszent, hogy tuti, azért kell a terápiás kutya, mert ide olyan gyerekek járnak, akiknek szüksége van erre. Szó sincs ilyesmiről, teljesen átlagos gyerekek járnak ebbe az iskolába és nem az az oka, annak, hogy a kutyák a tanórákon havi rendszerességgel részt vesznek, mert a fogyatékos gyerekeknek erre szükségük lenne. Szerintem minden gyereknek jót tesz, ha egy kicsit megsimogathatja őket, sétálhat velük vagy netán még jutalomfalatot is adhat nekik.

Szóval hétfőn két órán vettünk részt, és eredetileg úgy volt, hogy munka után még vissza kell mennem az iskolába, hogy a Cserfes tanítónénijei által szervezett fogadóórán is részt tudjak venni, és kisebb leánykám iskolai előmeneteléről is tudjak diskurálni az őt nevelőkkel. Azonban későn eszméltem, és az összes aznapra hirdetett helyet betöltötték a szülőpajtások, így kihasználva a nyílt nap két órája közötti negyedórás szünetet, bekommandóztam az első osztályba, hogy ha minimálisat is, de tudjak konzultálni egy kicsit a tanítónénikkel. Megerősítettek abban, amit már eddig is tudtam, hogy Cserfes egy nagyon különleges kislány elképesztő észjárással, továbbá újabb prognózis született azt illetően, hogy művész lesz a lelkem. Mivel a saját világából nem nagyon lehet kiragadni, ezért gondot okoz a tanerőnek, hogy bekapcsolják az osztály életébe, így még keresik a helyét az osztályon belül is, hogy ki az aki mellett véglegesen meg tudna állapodni padtársként. De így a múlt hétre visszatekintve, nyugodtan megállapíthatom, hogy varázserő skálán Cserfes a fenti leírással csupán a negyedik helyet érdemli.

Kedd

Azt is mondhatnám erre a napra, hogy a hét legalja. Ezen a nevezetes napon apával dupla fronton kerültünk bevetésre. Neki a fiúkat kellett éves státuszvizsgálatra vinni a védőnőhöz és a gyermekorvoshoz, míg én V.I.P. fogadóórára voltam hivatalos Kékszemű osztályfőnökéhez. Én balga azt hittem, hogy ez is olyan lesz, mint ami Cserfeséknél volt, hogy aki akar részt vesz, és majd sorra kerülök a többi szülő között valamikor. Majd később tudatosult csak bennem a tény, hogy az az egész egy óra, ami fogadóóraként ki volt jelölve Kékszemű üzenőfüzetében, nos azon nem kell osztoznom senkivel, mert az csakis és kizárólag az enyém. Itt már sejtettem, hogy "ebbű baj lesz". Sejtésem be is igazolódott, mivel a téma az volt, hogy Kékszeműt el kellene vinnünk az osztályfőnök javaslatára a kerületi nevtanba (Nevelési Tanácsadó) diszgráfia gyanújával. Mondanom sem kell, hogy annak ellenére, hogy tudtam, hogy nem ő a legélesebb kés a fiókban (majd, ha egyszer olvassa, bocsánatot kérek tőle az előző kijelentésemért), de mégis hidegzuhanyként ért a hír. Hogy az én gyerekemet? Nevtanba? Ahhoz tudnám hasonlítani az ezután a bejelentés után bennem kavargó érzéseket, mint mikor Kékszeműről kiderült, hogy babaként nem evett eleget és tápszert írtak fel neki. Ennyire szar anya lennék, hogy még arra is képtelen vagyok, hogy megetessem a gyerekemet? Mi lett volna, ha 100 évvel ezelőtt születik és nincs tápszer? Éhen hal miattam? (Nem tudom, hogy mikor találták fel a tápszert, de majd egy üres járatomban utána olvasok. Becsszó!) Majdnem ugyanezek a gondolatok merültek fel bennem, csak most átültetve a jelenlegi problémára. Ha többet foglalkoztam volna vele, akkor ezt elkerülhettük volna? Mit kellett volna máshogy csinálnom, hogy ne jussunk el ideáig? És tudom, hogy a nevtan nem gyogyó (nálunk így hívták a kisegítőt) és nem is ártatlan gyermekek lelkét nyomorgató elveszett lelkek gyűjtőhelye (Részben, de. De egyszer majd kitérek erre is.), de valahol a tudatom minden porcikája tiltakozott a nevtan ellen. Nyilván a szám mást mondott, mikor elhangzott az a kérdés, hogy hozzájárulok-e ehhez, hogy bevonjuk a kerületi navtant a probléma feltárásába.

Lehet, hogy csak részben igaz az, hogy a gyerekem kudarca az én hibám, mert én ezt most teljes mértékben annak érzem és folyamatosan a milettvolnaha gondolatok cikáztak/nak a fejemben. Ezt a fokú - ahogy korábban neveztem - varázserőt, aminek úgy néz ki, hogy Kékszemű birtokában van, most kicsit nehezen kezelem. Szülőként viszont a gyerekem érdekeit kell szem előtt tartanom, illetve azt, hogy mi szolgálja az ő fejlődését vagy a további/ későbbi kudarcok elkerülését. Ha az, hogy nevtanba kell mennünk, akkor oda megyünk, függetlenül attól, hogy engem az mennyire ejt kétségbe vagy hogy akár gondolati szinten is mennyire viszolygok a témától. Az a dolgom, hogy segítsem őt az útján, a tőlem telhető legjobb tudásom szerint és ha kell akár erőmön felül támogassam őt, ott legyek neki támaszként, ha épp megbotlik vagy netalántán elhasal és szeressem őt annyira amennyire csak tudom, akkor is, ha nem ő a leglegleg, mert attól ő még az enyém, neki pedig én vagyok a világ (Zsugorodó világ ugyan, de attól még világ, jó?!).

És most következik az apai oldal, vagyis a fiúk a gyerekorvosnál című darabunk. Azt már megszoktam, hogy az ilyen látogatások alkalmával rendszeresen csörög a telefonom és hirtelen azon kapom magam, hogy már a védőnő faggat a gyerekek kunsztjaival kapcsolatban. Ki mit tud vagy nem tud, ki mit szokott csinálni vagy mit nem szokott csinálni. Éppen így történt ez most is. Először Bumbi, majd Csakazértse volt terítéken. Én szorgalmasan válaszolgattam a kérdésekre, még akkor is ha némelyiknek nem sok értelme volt. Azt a kérdést például nem igazán tudtam megválaszolni, hogy a majdnem négy éves Bumbinak milyen az emberábrázolása. Magát a szót értem, viszont a kisebbik fiammal összefüggésben nem igazán használnám, mivel az emberábrázolása az olyan, hogy nincs. Később meg is tudtam, hogy szakzsargonnal élve azt, amikor ő megceruzázza a papírt (Bumbi szokott így fogalmazni) lengőfirkának nevezzük. A mű kategorizálását tekintve az utóbbi kategória valóban fedi azt, amit ő a papírra produkál. Hazaérve a fogadóóráról Bumbi már az ajtóban azzal fogadott, hogy képzeljem el, hogy mi történt, Csakazértsét "megkarcolta" a doki. Kikódolva ez annyit takar csak, hogy megkapta a 6 éveseknek járó oltását. Ezután következett csak apa "élménybeszámolója", az csak egy dolog, hogy el kell menni a fiúkkal a szemészetre. Magát a vizsgálatot Bumbi esetében eleve lehetetlen kiküldetésnek tartom, mert nála már az is nagy szó, ha egyszerre ugyanarra néz mindkét szemével. Nem, nem annyira kancsal, de esküszöm, hogy ha külön tudná mozgatni a szemeit, akkor simán megcsinálná.

Mint említettem kedden repetáztunk a fekete levesből, ugyanis apa még csak ezután tért ki arra, hogy mind a védőnő, mind a gyermekorvos egybehangzó véleménye alapján Bumbit neurológiára kell vinni. És megint csak jöttek a kérdések. Hova? Kit? Minek? Történt ugyanis, hogy az én kis emberpalántám, nem tudott arra válaszolni, hogy milyen színű a védőnő kezében lévő toll, hanem arról kezdett el csacsogni, hogy a tollal a papírra rajzolunk. A mentőkérdés megválaszolás, miszerint milyen színű a védőnő notesze, szintén sikertelennek bizonyult. Kitérő választ adott, így vigyük neurológiára. Kövezzenek meg érte, de eszem ágában sincs Bumbit elvinni bárhová. Egyrészt úgy érzem, hogy más gyerek elől vennénk el a lehetőséget, akinél mondjuk valóban indokolt lenne egy neurológiai vizsgálat. Másrészt a színekre még nem idomítottuk be eléggé a gyereket, de majd gyúrunk rá. Bumbinak az ég adta világon semmi baja nincs, és elhihetitek, hogy nem csal a szimatom, hiszen két porontyomnál  már kiszagoltam a varázserőt, Bumbinál, ha a huncutságnak lenne szaga, bűzlene! De egyebet nem érzek!

Mivel csak a hétfővel és a keddel megtöltöttem egy teljes bejegyzést, így a múlt hét még hiányzó napjainak eseményeit a következő bejegyzésben fogom szervírozni. Ígérem. :)