"Testvér kell, hogy ne legyen egyedül a világban." - a mai napig a fülembe cseng ez a mondat, amit a párom mondott miután szóba került az első lányunk születését követően a kistestvér téma. Ahogy arra is pontosan emlékszem, hogy azonnal sírni kezdtem, ahogy ez a mondat belém hasított. Egykeként ennek a mondatnak minden egyes szava a zsigereimig hatolt, mert egykének lenni szívás. (Ahogy szerintem mondjuk nőnek lenni is az, de ezt majd egyszer máskor kifejtem. :) )

Gyerekként nyilván nem szívásként éli meg az ember, hogy nincs testvére, hiszen mutassatok nekem olyat, aki ne szeretné, hogy körülötte forog a világ és ő a szülei szeme fénye. Én magam is így voltam ezzel, és mivel gyerekként imádtam a csokoládét, így édesanyám szemléltetése azt illetően, hogy miért is jobb az nekem, hogy nincs testvérem, azonnal lefegyverezett a kistesó témát illetően. Még jó, hiszen csoki volt benne...

Ha szóba került, hogy én miért vagyok egyedül, mindig a következő tereléssel szerelt le anyu. "Ha hatan lennétek testvérek, akkor most ezt a csokit hat felé kellene osztani. Látod milyen jó, hogy egyedül vagy?! Így megeheted az egészet egyedül." Édességfüggőként akkoriban engem teljes mértékben kielégített ez az okfejtés és kellően hosszú időre el is hallgattatott. Ahogy már kinőttem abból a korból, hogy ilyen magyarázattal beértem, akkor jött a valódi indok, miszerint az édesapám és édesanyám közötti 12 évnyi korkülönbség miatt döntöttek így, hogy én elég leszek nekik egymagam. Anyukám édesapám halálát követően magát is azzal nyugtatta, hogy jól döntöttek, hiszen egy gyereket is kihívás felnevelni egyedül, nemhogy kettőt. Van benne ráció, de sok szempontból neki is könnyebb lett volna, ha lett volna egy testvérem, ahogy nekem is...

Az, hogy valaki egykeként cseperedik fel alapjaiban hatással van az ember személyiségfejlődésére és felnőtt korára olyan stigmákat nyom a szokásaira, tulajdonságaira, hogy hozzáértő szem, messziről kiszúrja, hogy emberünk biza testvér nélkül nőtt fel. Állítólag ezeket a stigmákat rajtam nem lehet észrevenni, de felnőtt fejjel belegondolva és visszabontogatva nagyon sok szokásom visszavezethető az egykeségre. Ilyen például, hogy nem nagyon tudtam tolerálni soha, ha valaki hozzápiszkál a cuccaimhoz. Mondjuk gyerekként ez inkább jellemző volt rám, és az unokatestvéreim próbára is tették a türelmemet számtalanszor. De az egykeségnek köszönhetem azt, hogy soha nem teszem függővé magamat senkitől. Ha kitalálom, hogy szeretnék valahová elmenni, akkor nem érzek késztetést arra, hogy körbe telefonáljam az ismerőseimet, hogy kinek lenne kedve velem tartani. Egyedül is remekül elvagyok és a párommal ellentétben, engem nem zavar a csend. Mondjuk meg kell jegyeznem, hogy általában a csendben kiötlött gondolataim levét ő szokta meginni, vagy olyankor szoktam kitalálni neki valami tennivalót vagy gyártok valami hajmeresztő elméletet, így őt meglehetősen zavarja, ha én csendben szöszmötölök.

Ők egyébként hárman vannak testvérek és arra a kérdésre, hogy hány gyereket szeretne mindig azt válaszolta, hogy a kettő az kevés, de a hét az sok. Lett négy. Két lány, két fiú, ebben a sorrendben. Én is biztos voltam benne, hogy több porontyot szeretnék, de pontos számot soha nem tudtam mondani. Mondjuk itt meg kell jegyeznem, hogy ha csak rajtam múlt volna, akkor lehet még csak egy vagy egy gyerekem sem lenne, mivel én is az ideális körülmények hajszolóinak táborába tartoztam. Azóta belátom, hogy gyerekvállalás szempontjából ilyen nincs. Ha az ember lánya erre vár, akkor biza utód nélkül marad. Velem 26 évesen történt meg először a csoda, ekkor avanzsáltam édesanyává. Emlékszem rá, hogy mennyire féltem a kislányunktól, hogy elejtem, megnyomom, letöröm valamilyen alkatrészét, hiszen az egykeséghez ez is hozzátartozik, hogy nincs rutinja az embernek a kisebbek ellátásában. Nem úgy a barátnőmnek, akik heten vannak testvérek, akit epekedve vártam, hogy bejöjjön hozzám a szülés után, hogy beidomítson a pelenkacsere csinjára-bínjára. Akkor még nem sejtettem, hogy pár év leforgása alatt rutinná válik a kezdetben szörnyűségesnek tartott művelet.

Ahogy érkeztek sorra a gyerekeim úgy kezdtem egyre nagyobb rutinra szert tenni azt illetően, hogy hogy is működik ez a gyereknek nevezett házi kobold. Nagyon sokszor kapjuk meg a kérdést, hogy direkt akartunk-e ennyi gyereket vagy, hogy így volt-e tervezve. Eleinte döbbenettel fogadtam ezeket a kérdéseket és nem tudtam, hogy az emberek honnan veszik a bátorságot egy ilyen kérdés feltevéséhez, de mivel sokszor döbbentettek meg, így lettem egyre rutinosabb a válaszadást illetően is... Igen, véletlen volt, mindketten átaludtuk a biológia óra és a felvilágosítás fogamzásgátlással kapcsolatos részeit. Nem, nem volt véletlen, imádok szülni és mivel szeretek szenvedni, így a 4-ből egy sem volt ikerszülés. Komolyra fordítva a szót, sem értük, sem ellenük nem tettünk semmit. Négyen akartak csatlakozni hozzánk és nem is vártak túl sokat a csatlakozással, jöttek szépen sorban. 

Nem mondom, hogy nem voltak embertpróbáló időszakaink a kis korkülönbség miatt és még jó párnak előtte is állunk, de ha visszatekerhetném az idő kerekét, akkor is így csinálnám. Ők már nem lesznek egyedül a világban és a mi feladatunk úgy nevelni őket, hogy jóban rosszban ott legyenek egymásnak, nyilván az ellenünk való szövetkezés kivételt képez ez alól. A gyereknevelésre mindig is hosszútávú befektetésként gondoltam, az ember akár évtizedekkel később kap csak visszajelzést először arról, hogy jól végezte-e a dolgát. Remélem én jól végzem...

Felnőttként érzem egyébként leginkább a testvér hiányát, aki a cinkosom, segítőm, támaszom lehetne. Igyekszünk tudatosítani ezt a gyerekeinkben, hogy ők mindig ott lesznek egymásnak, ha valakire szükségük lesz. Egyenlőre viszont még olyan kaliberű problémákkal küzdünk,  mint például hogy egymás szakítószilárdságát tesztelik. Nem könnyű tolerálni egy folyton mindenbe belematató kistestvért, ahogy azt sem, hogy osztozkodni kell mindenen vagy hogy várni kell, ha éppen az egyik tesó beelőzte valami fontosabb kéréssel a másikat, de ez mind-mind olyan, ami egy kiegyensúlyozott, toleráns személyiség alapköveit teheti le. Lehet ők nem így gondolják most, de felnőttként minden átértékelődik és akár a folytonos testvérharcok is csak erősíthetik a kapcsolatukat emlékként felidézve.