Eredeti terveim között az szerepelt, hogy még január 1-én nap közben írom meg a 2020-as év első bejegyzését Nektek, de már meg sem lepődök azon, hogy inkább 2-ába átnyúlóan kerül erre sor. Annyi, de annyi babonát olvastam már azzal kapcsolatban, hogy mit nem szabad csinálni az új év első napján, hogy se szeri, se száma. Volt olyan év, hogy annak ellenére, hogy nem feltétlenül tartom magamat babonásnak, nagyon odafigyeltem, hogy aznap ne vigyem ki a szemetet, illetve ne vigyek ki semmit a lakásból, mert ugyebár akkor a szerencsénket hordjuk ki. Mikor erről beszámoltam egy volt kolléganőmnek hangosan kikacagott, ugyanis kiderült, hogy én december 31-én próbáltam a négy fal között tartani a szerencsénket, holott ezt január első napján kellett volna, mikor is én bősz szanálásba fogtam és több kör szemetet is kivittem. Na ekkor voltam vele úgy, hogy hagyjuk akkor a francba ezt az újévi babona dolgot.

Azt tartják, hogy amit az év első napján csinálsz, azt fogod tenni egész évben. Na persze! Hát mutassatok már nekem olyat, aki ezt még elhiszi. Ha egész nap fetrengek az ágyban, akkor egész évben ez vár rám? Nyilván! Négy gyerekkel egy háztartásban meg hatványozottan igaz, és akkor már nem csak horizontális, hanem vertikális irányú fetrengés is vár rám... Pár éve még a babona jegyében tuti arra törekedtem volna, hogy a szennyeskosár üres legyen, hogy az év hátralévő részében is az maradjon, de egy hattagú családnál üres szennyestartót látni, nem olyan ritka mint a fehér holló, hanem inkább mint az üres mosogató vagy mint egy még ritkább jelenség, a makulátlan rend és tisztaság. Szökőévente egyébként szoktam látni a szennyeskosarak alját (a háromból valamelyikét, de soha nem egyszerre a hármat), de mire a mámorító látvány átjárhatná minden porcikámat, addigra valakit vagy baleset ér (rácsöppen egy csepp pisi a bugyijára) vagy leeszi magát és máris hallom, ahogy tompa zuhanással landol az újabb koszos ruhadarab a fél percig üres kosár alján. Szóval oly sok minden más mellett, ezt is elengedtem, ahogy esik úgy puffan. Mosó Masa kispályás mellettem, de ha ezt a mosoda bizniszt  koprodukcióban tolnánk, akkor sem győznénk ezt a mennyiséget. Sokszor felmerül bennem, hogy laknak még itt rajtunk kívül mások is, akik akkor hordják ide a koszos ruhát  meg a mosatlant a mosogatóba, mikor mi alszunk. Csakis ez az egyetlen logikus magyarázat a folytontermő mosogatóra és a soha ki nem fogyni akaró  szennyeskosárra. Vagy még Drazsé jöhet számításba potenciális gyanúsítottként. Mondanám, hogy kiherélem, ha rajta kapom, de lassan egy évtizede ezt megtette helyettem az, akinek ez a hivatása.

Még így a mosás témakörnél maradva. Újévi fogadalmat évek óta nem teszek, viszont most két dolgot próbálok meg teljesíteni az idei évben. Az egyik az, hogy lehetőségeimhez mérten ahogy a mosás lejár kitergetek, és nem mosom ki ugyanazt az adag ruhát 4-5 alkalommal, bízva abban, hogy talán majd aznap sikerül is kiszednem a mosógépből. A másik pedig az, hogy nem várok senkire. Itt most ne arra gondoljatok, hogy a fiúk nélkül indulok el az oviba reggelente, ha nem végeznek időben az öltözködéssel... báááááár... :D Nem-nem hagynám itt őket soha, főleg felügyelet nélkül nem. Mondjuk extrém ötletekből nem szokott nálam hiány lenni. Most egy késő őszi ovi menetünk jutott eszembe, ahol a kulturált utcai viselkedésre való nevelési eszköztáram a végét járta, így végső kétségbeesésemben a következő fordult meg a fejemben. Talán egy szűk héten keresztül nyílt alkalmunk arra a fiúkkal, hogy az óvodába vezető úton megtekintsük egy elgázolt menyét tetemét. Állapota ellenére elég mozgékony jószág volt még mindig, mert így hirtelen bekövetkezett halála után is igen fürgén mozgott a jelzőlámpa oszlopa körül. Hol az oszlop egyik oldalán feküdt, hol a másikon. Csakazértse pedig már sportot űzött abból, hogy oda- és visszafelé menet is megkérdezze tőlem, hogy mi történt az állatkával. És történt egyszer ebben a pár napban, hogy Bumbi hazafelé jövet kitépte a kezét a kezemből és futásnak eredt. Kiabálhattam, ordíthattam utána, nevetve hátrafordult és ugyanazzal az irammal iszkolt tovább. Sokat nem teketóriázhattam, mert egyre közelebb ért egy kereszteződéshez, így bármennyire is utálok futni, más választásom nem volt. Na itt fogalmazódott meg bennem a hajmeresztő gondolat, hogy én biza megállok a döglött menyét mellett, jól megnézzük, és elmondom nekik, hogy így jár az, aki nem fogja az anyukája kezét az utcán! Mielőtt repülősóért nyúlnátok... erre nem került sor, ugyanis lelki szemeim előtt láttam a lesokkolt fiaimat álmatlanul forgolódni az ágyacskájukban, arról nem is beszélve, hogy egy kérdéscunamit szabadítottam volna magamra a szerencsétlenül járt menyéttel kapcsolatban. Mondtam, hogy nem vagyok szuperanyu! :D Egyébként miután végre valaki eltüntette az oszló dögöt, Csakazértse kb. még egy hétig érdeklődött a tetem holléte felől.

Kicsit elkanyarodtan... Megesik. Szóval nem várok senkire. Eddig sem szerettem függni senkitől és ezután is tudatosan kerülöm azokat a helyzeteket, hogy akár érzelmileg, akár más tekintetben ki legyek szolgáltatva bárkinek. Ha kitalálom, csinálom! Ha menni akarok, indulok! Időről időre belép valaki az életünkbe, aki ígérkezik, hogy majd jön ő is velünk, mikor kiruccanunk valahová, hogy ha arról van szó, majd segít, aztán az esetek 90%-ban ez ígéret is szokott maradni. Talán az unokahúgom az egyetlen kivétel ez alól, ő nem csak ígérgeti magát. Azt szerintem már ecseteltem Nektek, hogy segítségben nem igazán bővelkedünk és általában a kevesebb gyerekkel rendelkezők és vagy gyermektelenek szokták megmondani a tutit, hogy szerintük mi mit rontunk el vagy hogyan is kellene szerveznünk az életünket. Nem vagyok az a fajta, aki másokba fojtja a szót, hagyom, hadd vezessék fel a világmegváltó ötleteiket, én pedig közben szép csendesen átmegyek "látom, hogy mozog a szája" üzemmódba. Gyakran jön a kérdés egyébként, hogy a nagyszülők se segítenek? Ilyenkor elmesélem, hogy anyukám 250 km-re lakik és felelevenítek egy anekdotát, ami egy beszélgetés formájában zajlott le anyósom és köztem. Akkoriban még "csak" a kislányaink voltak meg, mikor anyósom felhívott, hogy megkérdezze, hogy mikor van a kislány névnapja. Alapjáraton "a kislány" megnevezésen is felpaprikázom magam, hiszen van annak a gyereknek neve. A kegyelemdöfés viszont csak ekkor jött: mikor van a névnapja? Kata vagy Katalin? A kislányt Krisztinának hívják. És upsz most felfedtem előttetek, hogy mi Cserfes polgári neve. Pánikra semmi ok, anyósom azóta már Bumbit se hívja Bálintnak, és tudja azt is, hogy a kislány se nem Kata, se nem Katalin, hanem Krisztina. A párom pár alkalommal megkérte az édesanyját, hogy vigyázzon a gyerekekre - lévén, hogy ők is Budapesten élnek - mikor sehogy nem tudtuk megoldani a dolgot,  de ahogy cseperedtek úgy ritkultak meg ezek az alkalmak is.

Ezen a ponton pedig visszatérnék a mostani bejegyzés indító gondolatkörére, és ezzel szeretném is letudni az egyik restanciámat. Mint említettem, nem tartom magamat babonásnak, de egy biztos! Soha, de soha többet nem lesz szolibérletem! Se nem veszek, se nem kapok. Ha valaha valaki az utóbbi gondolatával játszana, jobb ha tisztában van vele, hogy az életével játszik. És most ez megint olyan téma, amivel CSAK és KIZÁRÓLAG én poénkodhatok, mert más szájából rohadtul nem vicces. Szóval a prózai oka annak, hogy nekem nem lesz többet szolibérletem az az, hogy terhes leszek tőle. Nem-nem vagyok másnapos, nem beszélek félre a láztól sem, nem szívtam semmit és még csak a biológia órák szaporodás témájú tananyagának taglalásakor sem voltam beteg!

A históriám 2012. elején kezdődött, amikor is elkezdtem használni a Karácsonyra kapott szolibérletet. 10 alkalmas bérletről beszélünk, amit annak a jegyében kaptam a páromtól, hogy újra jól érezzem magamat a bőrömben. 2-3 alkalmat "jártam le" a bérletről, mikor kiderült, hogy Cserfes úton van. Gond egy szál se, több szoli nincs, erre a bérletre már ihatok hideg vizet, hiszen mint minden bérletnek, ennek a fajtának is van lejárati ideje. Majd, ha Cserfes megszületik járhatok annyit, amennyit csak akarok. Cserfes megszületett és rá pár hónapra megint kezdtem összenyalábolni magam, ennek fényében vettem is egy szolibérletet, és még el is meséltem a pult mögött álló lánynak, hogy az előző bérletemmel hogyan is jártam "pórul". Éééééééés mit ad Isten, szintén pár alkalom igénybevétele után fény derült Csakazértse várható csatlakozására is. Ekkor még mindig nem tanultam a dologból és hiába költöztünk másik kerületbe a babonám ide is követett. Gyakorlatilag már el sem kell kezdenem, hogy "és szerettem volna újra jól érezni magamat a bőrömben", hiszen sejtitek a folytatást. Újabb bérlet, amit viszont már nem hagytam lejárni, hanem elajándékoztam, hiszen újra, alig pár alaklom után Bumbi már ott volt a pocakomban. Szolizni azóta is járok, de bármennyire is jutányos és akciós a bérlet, never ever! Soha-soha többet! Szegény pultos srác csak a bérletakciójukra szerette volna felhívni a figyelmemet, mikor a nyakába zúdítottam a fenti történetet, kiegészítve azzal, hogy eddig 4-szer volt bérletem és négy gyerekem van. Nem szeretnék több gyereket. Meghökkent, de azért annyit reagált rá, hogy teljesen meg tudja érteni. Viszont sokan járunk oda, és én is csak egy voltam/ vagyok a sok vendég közül, akinek ismét szerette volna figyelmébe ajánlani, hogy mennyivel jobban megéri, ha nem alkalmanként fizet, hanem bérletet vásárol. Belőlem ekkor csak ennyi szakadt ki: "Úgy látom nem emlékszel rám!" Egy pillanat néma csönd után jött a válasz: "Jaaaa, Te vagy a terhes. Oké, jó lesz a kp!" 

Ezek után mondja nekem bárki is, hogy nem lehet valaki a szolibérlettől terhes! Minden bérletemnek neve van! Egy tartozásomat ezennel leróttam Felétek a temérdekből. Majd sorra veszem a többit is. Egyszer! :D

Még engedjétek meg, hogy így a bejegyzés záró akkordjaként sikerekben, nevetésben és boldogságban gazdag boldog új évet kívánjak Nektek!