Mindenki életében vannak mérföldkövek, sorsfordító események. Ahogy cseperedik az ember fia úgy lesznek ezek a történések egyre nagyobb kaliberűek, gondolok itt akár diplomaosztóra, az első munkanapra, házasságkötésre, majd az utód vagy utódok megjelenésével ezek az események ugyan kisebb horderejűek lesznek, de még a felsoroltaknál is fontosabbá válnak.

Mivel nálunk kicsi a korkülönbség a gyerekek között (maximum 2 év), így viszonylag hosszabb ideig tartott mire egy-egy mérföldkövet a kis csapat minden tagja megugrott. Most valami miatt a köldökcsonkok lepotyogása volt, ami elsőként eszembe jutott. Emlékszem mennyire utáltam, és hiába fordultam meg évről évre a szülőszobán, a szakszerű köldökcsonk ápolásra minden alkalommal be kellett idomítani. 

Ami nagy horderejűnek számító mérföldkő volt a sorban, az a tápszer. Emlékszem a nagyobbik lányomnál traumaként éltem meg, hogy tápszeresek lettünk, dehát tetszett vagy nem így alakult. Viszont a többieknél már nem éltem meg akkora tragédiaként, hogy én saját magamtól nem tudom fedezni a szükségleteiket. A kisebbik lányomat már tápszerrecepttel engedték ki a kórházból, mivel a 4400 grammos születési súllyal valahogy mindenki sejtette, hogy ezt a kapacitást képtelen leszek egyedül fedezni. A fiúknál már természetes volt, hogy inkább tápszeresek lesznek mint sem. Mindig annyi tápszer receptet kértünk, amennyit egy alkalommal maximálisan fel lehet íratni, és ki is váltottuk azonnal, hiszen olyan nem fordulhatott elő, hogy nincs mit enni. 

Nagy fém bödönökben gyártották az Isteni mannát, ami emiatt igencsak sok helyet foglalt. Raktuk mi mindenhová a dobozokat a kamrán át a szekrény tetején keresztül mindenhová. Ezzel párhuzamosan forralt víz is volt mindig bekészítve, hogy a szempillantás alatt bekövetkező farkaséhséget bármikor csillapítani tudjuk, a tartsd szárazon a puskaport jegyében. Az első nagy mérföldkő tehát Aprajafalván az volt, mikor az alom minden tagja lejött a cuccról és az utolsó adag tápszert is bekevertük.

Itt egy gondolat erejéig kitérnék a szoptatás misztériumára is. Van akinek nagyon bejön a dolog, mert micsoda kapcsolat ez anya és csecsemője között. Nos, én nem ezt a tábort erősítem. Maga a folyamat is könnyeket csalt a szemembe, ezek viszont nem a meghitt pillanatok folyományaként kerültek oda, sokkal inkább a fájdalom miatt. Előre leszögezném, hogy a következőt soha nem próbáltam, de magát a szoptatást ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor az ember lánya satuba fogja a mellbimbóit és mivel a fájdalom iránti igénye még nem került teljes mértékben kielégítésre, így forró viaszt is csepegtet közben a fent említett, agyongyötört testrészére. Egy szó mint száz, aki csinálja, le a kalappal, én is és a gyerekeim is a könnyebb utat választottuk és mivel senkivel semmilyen probléma nincs, ami erre lenne visszavezethető, így nem is bántam meg.

Azután jött a cumisüvegek, itatóspoharak, cumik és egyéb "segédeszközök" száműzése. Emlékszem rá, hogy egyszer mikor aktuálissá vált, hogy ovisok leszünk, valahol találtam egy listát a neten, hogy egy óvodába készülő emberpalántának milyen készségeknek kell már a birtokában lennie. Itt külön kitért a listát összeállító óvónő arra, hogy nagyon remek, hogy a kiscsoportos egyed mindenféle mondókákat tud, de a non-plusz ultra mégiscsak az, hogy ha tud egyedül pohárból inni, ki tudja egyedül fújni az orrát, és a hab a tortán, hogy nem az óvónő kezébe nyomja a teletrombitált papírzsepijét, hanem egyből a kukába dobja. 

A cumisüveg elhagyása nálunk egy huszáros vágással történt mindig, amit többnyire apa kezdeményezett, és általában fennakadás nélkül zajlott. Ezzel egyidejűleg kerültek viszont kitiltásra a szobából a poharak és vált a konyha a szomjoltás primer és kizárólagos színhelyévé. Azt hiszem ennek a szabálynak az életbe léptetésével mindenki élete stresszmentesebb lett egy kicsit, az enyém mindenképpen... :) Az itatós poharunk megérdemli, hogy pár sorban megemlékezzek rá, hiszen mégicsak 4 gyereket szolgált ki. Igaz, hogy fognyomokkal tarkított és meglátszik rajta, hogy több tulajdonosa volt, de nincs szívem kidobni, pedig jó ideje nyudíjba vonult az Isteni találmány.

Na a cumival már nem volt ilyen egyszerű a helyzet. A szoptatás után ez a következő olyan téma, ami a szülőket két táborra szakítja. Nálunk mindenki cumis volt, viszont az erre való igény már gyerekenként eltérő. Aki itt most ráncolja a szemöldökét a cumi miatt, azt sok-sok szeretettel elszállásoltam volna nálunk egy éjszakára 4 kicsivel , cumi nélkül sok sikert kívánva. Kinek volt ez jó első sorban? Szerintem szülőnek és gyereknek egyaránt. Szülőként az idegrendszer védelme jegyében ajánlanám, a gyerek oldalon pedig nyugtató hatása van, egészen addig míg a hőn szeretett darabot el nem nyeli a lakás. Minden családban vannak koboldok vagy manók, akik a fél pár zoknikra mennek rá vagy a műanyag edények tetejét választják áldozatokul, illetve ezeknek tetszőleges kombinációja. Nos nálunk a cumimanó portyázgatott. Egy időben kettesével vettük a cumikákat és mindig abban reménykedtünk, hogy majd költözéskor kiadja a lakás a cumimanó titkos rejtekhelyét benne a tengernyi elorozott cumival. Nos, tévedtünk. Egyes darabok soha, de soha nem kerültek elő. 

A lányaim ugyan már 7 és 8 évesek, de a cumis korszakukra úgy emlékeznek vissza mint két sokat próbált vén matróna. Konkrétan a nagyobbik lányom a múltkor kb. 1 percig meg is emlékezett a cumis időkről, hogy azok voltak ám a szép idők. A kisebbik lányomnál az éppen aktuális cumi szétrágása hozta el a cumis korszak végét. Édesanyám elmondta neki, hogy ezzel ő nagylány lett és ez jel arra, hogy nem kell neki többet ilyesmi. Mondjuk ő biztonsági játékos volt és nem bízta a véletlenre az elalvás körüli szeánszot. Nem csak cumival operált, hanem textil pelenkája is volt a szunyókákhoz. A pelenka egyfajta rongyi szerepet töltött be, de használata kimerült abban, hogy a sarkával simogatta vagy az arcát vagy a cumija kupakját (ördög tudja mi a szakszerű megnevezése). Viszont abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy engedte őket mosni, ugyanis vannak gyerekek, akiknél a rongyi kimosása egy Armageddont von maga után. 

Ahány gyerek annyi féle, így volt olyan tag az almunkban, aki az ujját szopta. Cumit minimálisan fogadott el, hiszen ott volt az ujjacska szó szerint kéznél. Tudom, hogy van olyan gyerek akit később erről nem lehet lehozni, és mind a fogazat, mind a kiválasztott ujj vagy ujjak látják kárát. Nálunk ez a hóbort ahogy jött, úgy ment is. És ezzel elérkeztünk a legkisebb gyermekemhez. A kis Bumbi szintén biztosra megy és duplán be van biztosítva. Miatta a háztartásunkban még mindig van egy darab cumi. Az egy darab itt potenciális veszélyforrást jelent, hiszen gyakorta lába kél és nincs tartalék, ami alkalomadtán remek indokul szolgál egy kiadós hisztihez. Viszont a cumi kedvenc helyeit nagyjából már ismerjük, így valaki mindig le tudja adni a drótot, hogy hol látta utóljára. Többnyire a fagyasztó fogantyújában húzza meg magát, vagy a játékkonyha sütő részében lel nyugalomra. Szerencsére nem csüng rajta, de vannak kritikus időszakok, amikor jó ha kéznél van. Nála a kiegészítő cselekvés a "morzsika". A párom nevezte el így. Emögött a cselekmény mögött egy ruhacímke módszeres morzsolgatása rejtőzik. Szerencsére ezt az igényt bármilyen ruhadarabbal tudjuk fedezni, amiben még van címke. Azok a pillanatok felejthetetlenek számomra, mikor arra a látványra lépek be a szobába, hogy a Bumbim a kedvenc plüssével felszerelve, a székemben ücsörögve, egy ruhacímkét morzsikálva, külvilágot kizárva mesét néz. Akkor és ott az a nyugalom apró és minden külső hatástól védett apró szigete.

A következő nagy lélegzetvételű mérföldkő pedig a szobatisztaság, aminek göröngyös és kihívásokkal teli ösvényén még lépdelünk, de mivel ez egy sorsfordító esemény, így erre külön bejegyzést szeretnék szentelni, hogy megadjuk a módját. :)