Hát kedveseim ennek is eljött a napja, hogy egy éves lett a blogom. 2018. december 15. volt a napja annak, hogy úgy gondoltam, hogy írásra adom a fejemet és függetlenül attól, hogy olvassa-e bárki is az irományaimat, én biza kiírom magamból a kis családunkat érő kihívásokat, mindennapjaink küzdelmeit és betekintést engedek a 4 csemetés almunk működésébe. A mai bejegyzés címe adta magát, hiszen az első bejegyzés címét kellett csak kicsit aktualizálnom, Katának még mindig Kata vagyok, viszont immáron 4 éve annak, hogy nem szültem. Azt itt halkan meg is jegyezném, hogy és nem is fogok. Hogy el szoktam-e gondolkodni azon, hogy mi lenne ha lenne még gyerekünk? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én ugyan nem, de hogy Kékszeműt idézzem "Szerintem már elegen vagyunk."

Természetesen az emberek ebből előszeretettel szoktak viccet űzni, és célozgatni arra, hogy lesz-e vagy hogy mikor jön az ötödik, de kár lenne ezt a fantasztikus egyensúlyt (2 lány - 2 fiú) megtörni. És itt most nagybátyjám szalonnázgatása jutott eszembe, minek is egy kiadós hasfájás lett a vége, ugyanis hol a szalonna, hol a hagyma, hol a kenyér fogyott el, de természetesen nem egyszerre, így a három alapanyagból kettő mindig volt és a hiányzót pótolva egy másik összetevő pótlásáról kellett gondoskodnia. Ezt a pótolgatást olyan jól sikerült kiviteleznie, hogy pukkadásig ette magát. És hogy miért is írtam most ezt le? Most gondoljatok bele, lenne még egy ötödik gyerekünk, akár fiú akár lány, akkor kellene még egy ellenkező nemű, csak azért, hogy visszaálljon az egyensúly. És mi van akkor ha nem ellentétes nemű születik, hanem pont olyan mint az ötödik. Hát elszülögethetek én itt életem végéig, hogy visszaállítsuk az egyensúlyt. Így jobb az, ha a már meglévőt megbecsüljük és nem bontjuk meg. Így is Drazsé a fiúk malmára hajtja a vizet, még annak ellenére is, hogy egy ivartalanított ügyefogyott kandúrról beszélünk. 

Anyukámtól annyiszor hallottam, hogy ő majd akkor fog tudni végérvényesen megnyugodni, ha elhagyja az a mondat a számat, hogy nem szülök többet. Úgy gondolom, hogy Bumbi megszületése életem reprodukciós szakaszának méltó befejezésének tekinthető. A többiekhez képest nem kínzott meg annyira és relatíve kevesebb idő alatt is bújt elő. Kristálytisztán emlékszem a napra, mikor egy ultrahang vizsgálat után a vizsgáló orvos megjegyezte, hogy arra számítsak, hogy nagy gyerek lesz. Hirtelen görcsbe is rándult a gyomrom, hiszen Cserfes is nagy babaként született, és folyamatosan azért fohászkodtam, hogy csak őt ne szárnyalja túl. Cserfes 56 cm-rel és 4400 gramm-mal született, míg Bumbi 4370-nel és 60 cm-rel. Tanulva a kisebbik lányomnál elkövetett hibából, Bumbinak már alapból 62-es hazajövős rucival készültem. Cserfesnél nem voltam ennyire előrelátó és gyakorlatilag egy feszes tengeri csillagot hoztunk haza a babahordozóban, mivel szegénykémre az 56-os ruhák már a startvonalnál kicsik voltak és gyakorlatilag az összes patent a rugdalódzóján pattanásig feszülve megváltásért fohászkodott. De kicsit elkanyarodtam itt a nagy nosztalgiázásban. 

Gyakorlatilag Bumbi születésnapjához köthető az a nevezetes évforduló is, ami a bejegyzés címét is adta, ugyanis 11-én betöltötte a kis patás a negyedik életévét. Komoly szám ez kérem, viszont egyenlőre markáns változást nem érzek a háromhoz képest. Őszintén szólva ugyanolyan rémes most négy évesen is mint három évesen volt. Természetesen őt is túlhordtam. A gyermekeim apja erre mindig csak azt szokta mondani, hogy ezzel is szöszöltem mint ahogy minden mással is szoktam. A Bumbival való terhességemet végig rettegtem, ugyanis folyamatosan attól féltem, hogy ha a terhesség alatt nem is, de a szülés alatt ha nem is embóliát, de legalább  trombózist fogok kapni, lévén, hogy a mindkét lábszáram erőteljesen hasonlít a Kőrösök vidékének vízrajzi térképéhez. Vannak olyan visszereim, amikről egészen pontosan tudom, hogy melyik gyerekkel való terhességem alatt alakultak ki. Szóval maga a terhesség inkább lelkileg mintsem fizikailag viselt meg.

Bumbi születésének menete gyakorlatilag kísértetiesen megegyezett Cserfesével. Egy hétnyi túlhordás után a kórház vendégszeretetét élveztem. Itt már nem is lacafacáztam sokat és rögtön a beköltözés napján sírva is fakadtam a nőgyógyászomnak, hogy én nem akarok itt dekkolni egy hétig, csináljunk valamit. Aztán tudja az ég, hogy vagy az imádott oxitocinom volt a próbán erősebb vagy Bumbi döntött úgy, hogy nem sanyargat tovább és felmondja az albérletet, de elkezdődött a vajúdás. Gyakorlatilag aközött hogy becuccoltam és aközött, hogy készültünk az első szemtől szembe találkozásunkra Bumbival nem telt el 24 óra. És közben most jót mosolygok magamban, hiszen az a két anyuka, akikkel egy kórteremben vágtunk neki a kalandnak a mai napig ismerőseim a facebookon. Nem is gondolná az ember, hogy mennyi helyről szerezhet ismerősöket. Az egyikőjük kislánya talán nem több, mint egy órával született meg Bumbi után. 

Soha nem tudtam eldönteni a szüléssel kapcsolatban, hogy a boldog tudatlanság-e a jobb vagy az, hogy teljes tudatában vagyok a rám váró protokollnak. Ugye azt már meséltem Nektek, hogy az oxitocin és a köztem lángoló örök szerelem Cserfes születésekor kezdődött. Ehhez képest Bumbinál már két tasakkal kaptam abból az ördögtől való kotyvalékból infúzió formájában. A szülést egy majdnem teljes focicsapatnyi spanyol orvostanhallgató kísérte figyelemmel, de egy idő után az ember lánya olyan szinten elveszíti a gátlásosságát, hogy gyakorlatilag az sem hatott volna meg különösebben, ha egy forgalmas közlekedési csomóponton áthaladó teljes forgalom minden egyes résztvevője betekint a lábam közé, hogy megnézhesse, hogy épp hányadán állunk. Azt is a gátlásaim teljes mértékű megszűnésének tudom be, hogy arra a szegény orvostanoncra, aki a második zacsi oxit bekötötte, a következőt ordítottam: "I really hate you." Kínjában mosolygott kicsit, én nem... Gondolom nem én voltam az első és nem is az utolsó, aki ilyen vagy hasonlóan cifra bókokat vág a fejéhez. A szobatársnőm viszont mindenkit kenterbe vert ilyen téren, ő szidta a férjét, a fél világot és amivel különösen népszerű lett a szülészeten dolgozók között - rugdosott is a vizsgálatok alatt. Mellette labdába sem rúghattam, hiszen a szülésznők az én szobám ajtaja előtt húztak sorsot, hogy most ki menjen be megvizsgálni a sorstársamat. A versenyszellem azért ott motoszkált bennem. A szülőszobába is hamarabb került be, mint mi, nehogy má' hamarabb is legyen kész, mint én! Én már endorfin mámorban dagonyáztam mellkasomon a temperaszagú magzatmázas "apróságommal", mikor szegényt még hallottam küzdeni. Nyertünk! :D

Most nem volt semmi horror sztori a beöntéssel, viszont azt a derékfájást amit ott és akkor éreztem szerintem egy életre nem felejtem. Könyörögtem, hogy hadd állhassak fel egy kicsit, hogy enyhüljön a fájdalom, meg hogy egy kicsit a gravitáció is nekem dolgozzon, de nem engedték, mivel félő volt, hogy Bumbi kiesik. Annyi könnyítést kaptam, hogy kicsit emeltek az ágyam háttámláján és ilyen félig fekvő, félig ülő nyomorúságos pozícióban vártam, hogy szenvedésem okozóját a kezem közép kaphassam. Nagyon sokáig nevet sem tudtunk adni ennek az ördögfajzatnak. Ami nekem tetszett név az apának nem és fordítva. Teljesen bele voltam szerelmesedve a Bence névbe, de apa hallani sem akart róla. Így majdhogynem a harmadik trimeszter végéig a pocakomban trónoló albérlőm csak Nembenceként futott. És így hívták őt már akkor is, amikor az édesanyámnál tett látogatásunk alatt egy fél éjszakára bekerültem a Nagyerdei Klinika Szülészeti osztályára. Történt ugyanis, hogy éppen az augusztusi gyerekbegyűjtő turnénkon voltunk anyunál és egy éjszakai zuhanyzást követően, a kádból kiszállva éreztem, hogy valami szivárog belőlem. Túl egy magzatvízelfolyási élményen Csakazértsével gyorsan levágtam, hogy ez így nem kóser. Mentőt hívtunk, és egy röpke szempillantás alatt már a klinikán is találtam magam. A mentőssrác próbálta beazonosítani, hogy én melyik iskola melyik osztályába jártam, mivel szerinte neki ismernie kellett volna engem. Metszetet találtunk, rengeteg velem egyidős közös ismerősünk volt, de rám nem emlékezett. Idestova 12 éve költöztem el kis hazánk szívébe, így talán nem is volt akkora csoda, hogy még csak hírből sem hallott rólam. Míg diskuráltunk ki-kikémleltem, hogy látom-e az éjszaka sűrű homályában a kocsink fényszórójának két egyre zsugorodó és halványodó fényét. Tudtam, hogy ott van apa, jön ő is, és ez kicsit megnyugvással töltött el.

Az éjszaka hátralévő részét tappancsokkal a pocakomon töltöttem, amivel Nembence, alias Bumbi mozgását és a méhösszehúzódásokat figyelték. Rendesen le lettem szidva, amiért nem volt nálam a kiskönyv, hiszen - mint megtudtam - ez a kismamáknál olyan mint másnál a személyi igazolvány. Hiába mondtam, hogy nem terveztem megnézni Debrecen kórházait belülről, mindenhonnan csak rosszalló pillantásokat kaptam. Arról nem is beszélve, hogy nettó négy különböző embernek kellett bizonygatnom, hogy a kádból kiszállva nem pisiltem be, mert tudom, hogy mi az amit tudok szabályozni és ez nem olyan volt. Bár a Cserfessel való beöntéses inzultusom után, nem is igazán lett volna min csodálkozni, hiszen aki összecsinálja magát, az már inkontinenciával is küzdhet. Megnyugtatok mindenkit szobatiszta voltam, vagyok és leszek ezentúl is. Viszont a klinikai tartózkodásom alatt újabb tapasztalattal gyarapodtam. Azt már tudtam, hogy az injekció formájában kapott Augmentinnek köszönhetően gumikesztyű íz lesz a számban, viszont a vénásan beadott tüdőérlelőnek általam még soha nem tapasztalt "mellékhatása" van. Ezt a cuccot, akkor szokták beadni, ha vélelmezhető a koraszülés esélye és mivel Bumbi leánykori nevén Nembence decemberre volt kiírva és a bepisilésnek vélelmezett látogatásunk még csak augusztusban történt, így jogosult voltam egy adag ilyen cuccra. Rendes volt a nővér, aki beadta, ugyanis előre szólt, hogy bizsergő érzést fogok érezni. Nos, csak azt a részt felejtette el kifejteni, hogy ezt hol fogom érezni... Hát kedveseim nem tudom, hogy milyen lehet hangyabolyba ülni, de valami ahhoz hasonló történt velem. Ott pislogtam felszaladt szemöldökökkel, tágra nyílt szemekkel és vártam, hogy a hangyák távozzanak a muffomról... A kegyelemdöfés az volt, mikor a hazabocsátásom előtt közölték, hogy a hangyás cuccnak van egy másik fele, amit 24 óra múlva kell megkapnom, szóval leszek szíves befáradni másnap a fejadagomért. Tuti nagyon szimpatikus lehettem az első nővérnek, ugyanis a második adaggal csak simán seggbe döftek és én már vártam, hogy jönnek a kis ízeltlábúak. Mikor szóvá tettem, hogy nem "bizseregni" (és ez véletlenül sem reklamáció volt) megnyugtatott a nővér, hogy nem is fog, hiszen ha így adják be, akkor nem társul hozzá az a kellemetlen érzés. Köszi előző nővér! Én is Téged.

Bumbi decemberben, egy héttel a kiírt időpont után, makkegészségesen látott napvilágot, és soha nem derült ki, hogy mi okozta az augusztusi affért. Viszont örömmel nyugtáztam, hogy a mérlegem negyedjére is makulátlan maradt, mivel a négy szülésből egyetlen egy alkalommal sem hajtottak végre rajtam gátmetszést. Ezt most nagyon fontosnak tartottam megosztani Veletek!

Boldog születésnapot Bumbi és a blognak is, ami 365 helyett (napi lévén) csak satnya 26 bejegyzést tudhat magáénak. Talán jövőre jobb lesz, de ígérni már nem ígérek semmit. :)