Jön a sablon mondat: soha nem gondoltam, hogy valaha is blogolásra adom a fejemet. De ha egyszer tényleg így van... Az, hogy szeretek írni, talán pont egy évvel ezelőtt tudatosult bennem, mikor jelentkeztem egy programba és magamról kellett írni bemutatkozást, ami alapján sikeresen kiválasztásra is kerültem. Ezt a vonalat majd talán egyszer kifejtem. Egyre inkább az a gondolat erősödött fel bennem, hogy én senki csoportján belül nem szeretnék írogatni, hanem megyek inkább a saját fejem után. Mondjuk az, hogy az ilyen elhatározásaim testet is öltsenek, nálam végtelenül hosszúra szokott nyúlni. Először augusztusban fogalmazódott meg bennem a blogírás gondolata és 5 hónap kellett ahhoz, hogy el is jussak ideáig.

A krónikus időhiányom oka, hogy nem minden tekintetben mondható hagyományosnak a mi családunk. Kezdve onnan, hogy 4 gyermek színesíti a mindennapjainkat, akik koruk eloszlását illetően 7,6,5 és 3 évesek. Igen, nem tétlenkedtünk... és fölöttébb ügyesek voltunk, ugyanis a nagy számok törvényének szabályai szerint két fiunk és két lányunk van. A másik dolog, ami miatt szintén nem vagyunk szokványosnak mondhatók, hogy nálunk apa van itthon a gyerekekkel és én dolgozok. Ez az a háztartás, ahol elhangzik az a mondat, hogy "Nem, nem nyaljuk meg a macskát. Játékból sem." vagy hogy "A saját hangodon beszélj légy szíves! 

Azzal kapcsolatban, hogy a gyerekek ilyen sűrűn jöttek egymás után mindig el szoktam mesélni, hogy hogy zajlott a szülészetre való betegfelvételem a negyedik gyerekem születését megelőzően. Már a nővérszobán ültem, és éppen az adatfelvétel stádiumában tartottunk, mikor jött a kérdés, hogy vannak-e testvérek, és ha igen mikor születtek. Én Garfieldot meghazudtoló arckifejezéssel sorolni kezdtem, hogy 2011, 2012, 2013, mikor is a nővér nevetve megjegyezte, hogy 2014 kimaradt. Igen, hiszen abban az évben az volt az újévi fogadalmam, hogy nem szülök...

Ezt a blogot ilyen nagycsaládos, túlélős, kicsit életmódváltós, anyás blognak szánom, aztán meglátjuk, hogy mi sül ki belőle.

Ennek nyomvonalán haladva röviden be is számolnék, egy átlagosnak mondható reggelünkről.

Jelen felállás szerint én viszem az ovisokat oviba, apa pedig a legnagyobb lányunkat a legkisebb fiunkkal az iskolába. Ahogy péntekhez egyre közelebb kerülünk, úgy növekszik annak az esélye is, hogy el fogunk aludni. Így történt ez ma reggel is. Akkor keltünk, mikor már indulni kellett volna. Apa az ő "párjait" ébresztette, én az enyimeket. Olyan téma jön, hogy a gyerekkel nem rendelkező, érzékeny lelkületű embertársaim elborzadva fogják olvasni. Viszont a velem hasonszőrű edzett szülők csak legyintenek, hogy csak ennyi?! Szóval a nagyobbik fiam szólt, hogy kakilnia kell. Mondtam neki, hogy egész nyugodtan, ha menni kell, hát menni kell. Majd mikor szólt, hogy innen enyém a terep, elborzadva láttam, hogy egy robbantott mókus van a WC csészében, de a mókusból jutott ám mindenhová. Könnybe lábadt szemmel közölte velem, hogy a "bugyija" is olyan lett. (Az ilyen balesetek mindig megviselik lelkileg.) Késésben voltunk, dehát ha lúd legyen kövér, ezt az akadályt biza el kell hárítani. Vendégem volt egy alvázmosásra, majd mikor konstatálta, hogy nem áll szándékomban a pizsama felsőjét is lelocsolni és abba hagyta a sírást, szólt, hogy az ágya is olyan lett... Miért is ne.. mondom én, ha már lúd, legyen kövér! De semmi gond, pánikra semmi ok. Az érintett darabokat gyorsan beáztattam, majd munka után kezelésbe veszek mindent, a lányom előző nap a kocsiban összehányt ruháival együtt. Hát van ez így na...

Eljutottunk az oviba, bár inkább úgy fogalmaznék, hogy elvontattam őket az oviba. Egész úton rettegtem, hogy mi van, ha ez nem csak egyszeri alkalom volt és lassan már ott tartottunk, hogy azt hogy fogja a kezemet kevesebbszer mondtam, mint azt hogy nem fáj a hasad? Bízva abban, hogy nem lesz galiba és balesetmentesen megússzuk a napot, elmentem dolgozni.

Mikor délután értük mentem, addigra már várt egy kis szeretetcsomag a fiam szekrényében. Volt baleset...

És ahogy említettem, ez csak egy átlagosnak mondható reggelünk volt. Nálunk arra, hogy valami simán, zökkenőmentesen menjen végbe, mikronnyi esélyünk van a négy másfél méter alatti faktor miatt.

Nagyon sok gondolat kavarog még a fejemben, de majd igyekszem szép sorjában naponta blogba "vetni" őket. Legyen ennyi elég belőlem elsőre és most megyek még így éjfél előtt kiteregetek, hogy a fürdőszobánk katasztrófa sújtotta övezeti mivoltát mihamarabb felszámolhassam...