Ígértem, hogy az óvodába való beszoktatásnak külön bejegyzést fogok szentelni, hiszen elég meghatározó dolog a pöttömök életében és nem szabad elbagatelizálni, hogy ez csak óvoda, meg kiscsoport. Felnőttként is igencsak nehezen változtatunk a kis megszokott dolgainkon, olyannyira nehezen, hogy még az is könnyen megeshet, hogy bár nem érezzük magunkat jól az adott helyen, de a megszokásaink és a kényelmességünk erősebb annál, minthogy ebből kilépjünk. Erre itt van ez a csöpp gyerek, aki 3 és 4 év közt van valahol, jobb esetben már járt közösségbe, rosszabban még nem és bekerül egy tök idegen közegbe, vadidegen felnőttek és gyerekek közé, ahol a mindennapi létet szabályok köré szorítják apránként.

Ha mondjuk ezt felnőtt viszonyok közé szeretnénk átültetni, akkor képzelj el egy új munkahelyet pályakezdőként, ahol nem ismersz senkit és a dolgok működéséről is még csal halvány lila fogalmad van. És itt most azt akartam írni, hogy legalább itt nem kell azzal számolnod, hogy Rád szállnak a nagyobbak, de óh dehogynem. Csak a felnőtt világban ezt már a hátad mögött intézik és nem vágják az arcodba könyörtelenül, mint ahogy az a gyermektársadalom farkastörvényei szerint szokás. 

Szóval beszoktatás á la Bumbi. A lányok iskolai holmijával szemben a fiúk óvodai felszerelése töredéke volt csupán a mennyiséget tekintve. Negyedjére legalább időben rendeltem meg az oviszsákot, így teljes menetfelszereléssel tudtunk indulni a várva-várt és ugyanakkor rettegett első napra. Apa a lányokkal kezdte szeptember másodikán a 2019/20-as nevelési évet, én a fiúkkal számban ugyanezt, de óvodai szakzsargonnal élve, a nevelési évet. Mérsékelten voltam csak felmálházva, gyakorlatilag minden évkezdet kicsit olyan ebből a szempontból, mintha koliba költöztetném a gyerekeket. Vittünk váltócipőt, váltóruhát mindenből (értsd pótzokni, pótalsógatya, pótpóló, pótnadrág), hiszen még bármilyen baleset előfordulhat és én végtelenül nyomorultul érzem magam, mikor óvodai "lelences" ruhában kapom vissza a gyermekemet a saját hanyagságom miatt. Természetesen plüsst is vittünk, hiszen alvóka nélkül nem élet az élet, meg mégiscsak kell egy kis otthoni illat.

Mivel Csakazértse már rutinos óvodába járó, aki most kezdte a nagycsoportot, így azt a hétfőt is és minden egyes napot nála szoktunk indítani, hiszen ott fontos, hogy időben bent legyen. Ők már gyakran mennek óvodán kívüli programokra vagy kirándulni, kiscsopiban még inkább szemet hunynak afelett, hogy pöppet később esünk be. Láttam Bumbin, hogy minden felkészítésem ellenére, nem igazán vágja, hogy ő most itt fog ám maradni. Ez bizonyosságot is nyert akkor, mikor az ő csoportszobája felé vettük az irányt, és az én ördögpalántám a kijárat felé vette az irányt. Rutinos ovibajáró volt ő, de csak kísérőként, teljes érthető, hogy miért gondolta, hogy ez a mai nap is ennyi lesz csak. Volt, aki az óvónők közül meg is jegyezte, hogy ő már azóta jár oviba, hogy a pocakomban volt és ekkor belém is hasított a felismerés, hogy jéééééééééééééé és tényleg! De mondtam Bumbinak, hogy ma biza megkeressük a jelét, a szekrényét és biza itt fogunk maradni. Kicsit bátortalan volt ugyan, de kis nógatásra bementünk és le is ültünk reggelizni. Bocsánat a királyi többesért, én leültem mellé a földre, ő pedig kis hezitálás után nekiállt reggelizni. Természetesen a mézes-vajas kenyérrel igencsak megkínáltuk a terítőt is, de ekkora gyerekeknél, ezen már mindenki csak mosolyog... tipikus.

Imádtam azt a szeretetet, azt az odafigyelést az óvónők és a dajkanénik részéről is, ami Bumbi felé áradt, és végtelenül hálás is vagyok nekik azért, hogy már az első héten egymástól függetlenül elárasztottak képekkel, hogy ne izguljak, minden a legnagyobb rendben és a gyerekem még nem üvöltötte magát hüppögősre a kétségbeeséstől. És képzeljétek, olyat csináltam mint az előző háromnál még soha! Reggeli után, mikor kimentek az udvarra, kereket oldottam már az első napon. Mikor felhívtam apát, hogy el se fogja hinni, hogy éppen hová tartok, lesokkoltam a hírrel, hogy én bizony ott hagytam Bumbit az óvodában. This is Spartaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa!

Na nem azért történt ez így, mert én ilyen kőszívű anya vagyok, hogy a negyediknél már nincs helye sírásnak és érzelgősködésnek. Nyilván a delikvens természetétől is függ, hogy hogy birkózik meg az új helyzettel, az új emberekkel, és Bumbit ismerve én inkább az óvónőket féltettem. Természetesen a négyből nem volt két egyforma beszoktatás, Csakazértse két hét alatt szokott csak be, sőt vele az első napon odaáig aljasodtunk, hogy az ebédet is csak úgy volt hajlandó elfogadni, hogy ha én etettem. Ő két hét után aludt ott először, Bumbi a harmadik napon. A lányoknál sem húztuk tovább ezt a produkciót egy hétnél, de Bumbi beszoktatása extra rapidra sikerült. A beszoktatásra egy hét szabit vettem ki, és kellett is, mivel hétfőn és kedden is még csak félnaposban nyomtuk és ebéd után jöttünk haza, de szerdától már ott aludt az én kiscsoportos nagyfiam. 

A múlt heti szülői értekezleten ez is napirendi pont volt, hogy ki hogy élte meg a beszoktatást, kinél hogy zajlott a folyamat. Volt egy anyuka, aki elsőként vette a bátorságot és beszámolt, majd síri csend. Ekkor vettem észre, hogy a két óvónő és az igazgatónő néz engem. Oké-oké értem én, meg kellene törni a csendet és mivel nettó 5 éve ismerjük már egymást, és találkozunk naponta, igazán menthetném a helyzetet. Annyit sikerült csak kinyögnöm, hogy ez volt az eddigi legsimább. Az igazgatónő ekkor felkonferált a többi szülőnek, hogy igen-igen, Katának már a negyedik gyermeke kezdte meg nálunk az évet, és igen, akarva-akaratlanul innentől kezdve úgy leszel számon tartva, hogy "Tudod, akinek négy gyereke van". Illetve sikerült még egy jelzőre szert tennem, mivel elvállaltam a hírhedt eszemkásságot is, azon belül is a kincstárnoki funkciót. Eddig még soha nem vetemedtem ilyesmire, de mivel úgy voltam vele, hogy utolsó ovisom, meg egyszer élünk, hadd szóljon. A többi csoportban mindig csak kerettag voltam többnyire, hogy meglegyen a 3 fő és haladjunk, de most nem bírtam magammal. :) Az óvodánkban én vagyok az szmk elnöke is, amit az igazgatónő kérésére vállaltam el, hiszen az ő szempontjából teljesen logikus volt a felkérés, mivel részéről így éveken keresztül megoldottnak tekinthető ennek a funkciónak a betöltetése, mivel Bumbi még legalább két évet fog ide járni. Itt jegyezném meg, hogy volt olyan év, hogy az óvoda öt csoportjából háromban képviseltettük kis családunkat egy-egy csemetével. Gyakorlatilag így talán egy óvónőt kivéve a teljes palettát lemeóztuk.

A beszoktatás olyannyira jól sikerült, hogy reggelente Bumbi az óvónénikkel kicsit kokettál mielőtt befáradna a csoportba, sőt Eszter nénit még egy "Szétszedlek." vagy "Ma megeszlek." bekiabálásával is megörvendeztetjük. Mókás ilyen mondatokat hallani egy majdnem négyéves szájából, hogy mindenféle gátlás nélkül odakiabálja egy felnőtt nőnek... Attól tartok a későbbiekben lesznek még itt bajok és egész nyugodtan felköthetem az alsóneműmet... Reggelente azért nyom még nekem egy mini műsort, amiben rendszeres a kérdés, hogy érte megyek-e, illetve jöhet-e velem dolgozni, de ahogy haladunk előre az időben úgy kurtulnak ezek a kis szösszenetek, viszont ezzel fordított arányosságban nyúlnak a reggeli öltözködéseink.

Egyrészt az ősz beálltának is köszönhető, hogy már nem tudunk csak úgy ripsz-ropsz elindulni, hiszen egyre több réteg ruha kerül a fiúkra, de Bumbi "hercegnő" a mániáival nem segít azon, hogy rekord időt futhassunk. Esküszöm Nektek, hogy egy lány nem válogat ennyit, hogy mit vegyen fel aznap mint amit ő lecsap reggelenként. Konkrétan kivétel nélkül, minden egyes reggel a fejébe nyomnám a teljes pólós fiókot, miután hol a címkékkel, hol a mintával túráztat. A múltkor ugye jött a címkékkel, hogy dupla legyen, most rendőrautós pólót áhít a szentem (soha nem volt ilyenünk) vagy éppen azt, ami a szennyeskosárban van. Ma reggel csupán 3 póló került képbe, akár kettő egymáson is, majd a pulóveren szólalkoztunk össze, mert abból is kettőt akart magára applikálni és ez abban csúcsosodott ki, hogy a végén a pólóra vette fel a dzsekit pulcsi nélkül, de előtte 5 perccel még a szárító alól kellett kikönyörögnöm, miután oda bevonult duzzogni egy félig felvett pólóval a nyakában. Na ilyenkor már elkezdek megsárkányosodni és a tűzokádástól is már csak hajszálnyira vagyok, mert természetesen még a Mitvegyekmafel előadás közepén járunk, de természetesen már réges régen úton kellene lennünk az oviba...

Csakazértis ekkor már teljes menetfelszerelésben stresszel azzal, hogy le fogja késni a reggelit és hány percünk van még beérni. A lakásból még nem lépünk ki, de hallom, hogy már azon acsarkodnak, hogy ki nyomja meg a lift hívógombját. Lássuk be egyáltalán nem mindegy, ahogy az sem, hogy ki döntse el, hogy hazafelé melyik utat válasszuk, amit nekem napról napra számon kell tartanom, hogy aznap éppen ki következik, vagy felügyelnem kell, hogy ki melyik gomb megnyomására jogosult vagy képes, mivel Bumbi méreténél fakadóan függőleges irányban még kihívásokkal küszködik. Természetesen a magasságproblémát áthidalandó, a gyalogátkelő jelzőgombjához oda-vissza fel kell emelnem, mert nyilvánvalóan nem váltana a lámpa zöldre, ha ő nem nyomhat. Így belegondolva hálát adhatok a sorsnak, hogy a porontyaim kicsit sem mániások.... Na ezek azok a dolgok, amikhez egyenlőre még nem tudtam hozzászokni, de rajta vagyok az ügyön!