Hol is kezdjem, hol is kezdjem... Írtam a múltkor, hogy vannak témák, amik foglalkoztatnak és igyekszem szép sorjában ki is elemezni őket. Vannak témák, amiket megelőznek új impulzusok, történések, és emiatt teljesen más szálon haladok tovább mint ahogy eredetileg terveztem, és vannak témák, amik ugyan ott lapulnak a tarsolyomban és ér valami olyan behatás, ami miatt hirtelen prioritást élveznek minden mással szemben. November elsején olyan kérdést szegezett nekem Kékszemű, hogy minden kétséget kizáróan a felsorolás legutolsó eleme lépett életbe, vagyis az eddig halasztgatott témám elsőbbséget élvez minden mással szemben.

A taglalni kívánt témák között mindig ott volt egy, amit valahogy alkalomról alkalomra megelőzött valami más. A témát aköré a gondolatkör köré óhajtottam vala felépíteni, hogy mindig az után ácsingózunk, ami nincs, és mik azok a kérdések, amiket biztosra vettem, hogy nem fogok hallani a gyerekeim szájából. Tudom most ez kicsit első olvasatra olyan rébuszosnak tűnik, de ígérem mindjárt felszáll a balladai homály gomolygó ködfelhője és egészen pontosan tudni fogjátok, hogy mire is gondolok.

Volt korábban egy bejegyzésem Az élet igazi ajándéka: a testvér címmel, aminek már a megírásakor is megfogalmazódott bennem, hogy a gyerekeimet megkérdezve a fenti véleményemmel olyan egyedül leszek mint a kisujjam. És láss csodát ezen sejtésem be is igazolódott. Az szerintem mindenki számára nyilvánvaló, akinek van kisebb testvére, hogy van az az időszak a cseperedésük során, hogy - nem nagyon van ezen mit szépíteni, de - pokolba kívánja a nagyobb testvér a kicsit. Nos, hozzuk a papírformát, és Bumbi népszerűségi indexe az alom többi tagja körében nemhogy zéró felé konvergál, de az év túlnyomó részében valahol ott a Marianna árokbeli mélységeket nyaldossa. Egy legkisebb testvér minden idegesítő tulajdonságával bír, vagyis oktondi, minden lében kanál, akaratos, makacs, kártékony és még a kíváncsisága sem sorolható az erényei közé. Ha a többieket megkérdezném Bumbiról, szerintem egyöntetűen elnyerné a két lábon járó Isten csapása címet. Kár lenne álszenteskednem, de sokszor engem is az őrületbe kerget az újabbnál újabb hóbortjaival vagy a remekebbnél remekebb mivelszórakoztassammagam ötleteivel. Neki például végtelenül szórakoztató a Kékszeműtől csencselt dióval ütni a padlót és a bútorokat. Kékszeműt majd szét veti a düh, hogy lenyúlták a dióját, én pedig fénysebességgel idegállapotba kerülök a monoton zaj miatt. Arról nem is beszélve, hogy se a padlónak, se a bútornak nem tesz jót, valamint az alattunk lakók idegrendszerére sincs jótékony hatással a kopácsolás.

Kékszemű legjobb barátnője és egyben cinkosa is, nem más mint Cserfes. A két lány között másfél év korkülönbség van és a környezetünk szerint megszólalásig hasonlítanak egymásra, szerintem egyáltalán nem, de ettől függetlenül gyakran kapom meg a kérdést, mikor kimozdulok velük valahová, hogy "Úristen! Ikrek?". Bár ezt az ikres kérdést akkor is fel szokták tenni, ha a négy gyerekkel együtt megyünk el valahová. Jönnek a kémlelő tekintetek, és a szokásos kérdés: "Úristen! Ikrek?". Már leszoktam róla, hogy visszakérdezzek, hogy "Csókolom ki-kivel?". Erre a kérdésre rendszerint azt szoktam válaszolni, hogy mazochista lévén lételemem a szenvedés és a fájdalom, ezért egyenként szültem őket. Továbbá szülni is imádok. Ilyenkor jönnek a döbbent tekintetek és a válaszom csak újabb kérdéseket szül, miszerint ki mikor született. Szóval visszatérve a hasonlóságra, Kékszemű rájött, hogy nem olyan rossz az, hogy hasonlítanak egymásra, és ő még dob is rajta egyet, hogy reggelente Cserfes haját ugyanolyanra fonatja velem mint a sajátja. Élvezettel javítja ki az iskolában a tanárokat, mikor a folyosón összekeverik őket. Túlzás nélkül állíthatom, hogy Kékszemű testvérei iránti szeretete a Cserfes után érkezett fiúk esetében már mikronnyi méretűre csökkent, szemben azzal az intenzitással, amivel Cserfest szereti.

Az, hogy az öccsei léte nincs annyira az ínyére már akkor megmutatkozott, mikor Csakazértsét a mininői véd és dacegylet (Kékszemű és Cserfes) kiközösítette. Szegénykém nagyon sokáig küzdött, hogy bevegyék a bandába, pedig még mindig kis korkülönbségről beszélünk. (Kékszemű 2011-ben, Cserfes 2012-ben, Csakazértse pedig 2013-ban született) Viszont Bumbi érkezése volt az, ami Kékszeműnél az utolsó csepp volt a pohárban. Az "Anya a babát is haza fogja hozni a körházból?" vagy a "Sokáig marad még velünk Bumbi? és a "Mikor visszük vissza a babát?" kérdések már sejtették, hogy a zöldszemű szörny a közelben ólálkodik és nem feltétlenül lesz zökkenőmentes Bumbi elfogadtatása. Természetesen kaptam az ívet én is Kékszeműtől testvér témában. Egyszer vettem a bátorságot, és tényleg puszta kíváncsiságból, de megkérdeztem, hogy mit szólna egy tesóhoz. "Rendben, jöhet, de csak ha nagyobb." - hangzott a válasz. Mosolyogva közöltem vele, hogy mi csak kisebbet tudunk legyártani, amire ő felcsattant. "Kisebb nem kell, semmi szükségünk még egy olyan kártékony, szófogadatlan kölyökre mint Bumbi. Különben is nem vagyunk már elegen???". Na itt fogalmazódott meg bennem teljes bizonyossággal, hogy a testvér témával nem packázunk, mert vörös posztó. Ezzel apa legutóbb már vissza is élt, és megfenyegette Kékszeműt, hogy ha nem viselkedik jól, akkor kap még egy kistestvért. Szerintem Kékszeművel egyszerre fagyott meg a vér az ereinkben a fentiek hallatán.

Mindenszenteket édesanyámnál töltöttük Derecskén Kékszeművel és Csakazértsével és miellőtt kimentünk a temetőbe gyertyát gyújtani, betértünk a 87 éves nagyikámat meglátogatni. Mindenféle előzmény nélkül Kékszemű egyszercsak előttem termett és a következő kérdés hagyta el a száját: "Anya, neked vannak testvéreid?", mondtam neki, hogy nincsenek és már be is volt készítve a következő kör, miszerint "Neked egy testvéred sincs?", újra válaszoltam, hogy nincs egy fia testvérem sem ééééés megadta a kegyelemdöfést, amitől hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, "Akkor nekem miért kellett egyből három???". Most hiába is mondanám neki, hogy egykének lenni sz@r, úgysem értené, így inkább azzal próbáltam csitítani a kedélyeit, hogy higgye el nekem, hogy felnőttként jó lesz az még, hogy ennyien vannak, de ugye az ő dimenziójában az még olyan távoli, hogy az sokkal idegesítőbb, hogy Bumbi mondjuk a Kékszemű pénztárcájából elcsent régi egy forintosokat napi rendszerességgel átszopogatja. 

Arra a sablonkérdésre, hogy "Anyaaaaaa, mikor lesz kistesóm?" valahogy sosem számítottam, hiszen mint tudjuk már éppen elegen vannak, és itt utalnék vissza a bejegyzésem elején leírtakra, hogy ami nincs az kell. Kistesója például Kékszeműnek van dögivel, vagyis azzal mindig úgy voltam, hogy az szinte borítékolható, hogy ő ezt nem fogja megkérdezni soha, hogy neki mikor lesz újabb. Ellenben arra kérdése a legvadabb álmaimban sem számítottam, hogy számon kér amiatt, hogy neki ennyi van. Arra pedig nagyon nagy figyelmet kell fordítanunk, hogy ha valamelyik tesót megszeretgetjük, abból Kékszemű se maradjon ki, mivel félszemmel és lopva ugyan, de a tekintete mindig ott van, és várja, hogy őt is cirógassuk meg egy kicsit.

Mindig próbálom Kékszeműben tudatosítani, hogy nagy feladat ám, hogy ő az elsőszülött, a rangidős és neki kell példát mutatnia a kisebb testvéreinek, mert mindenki azt fogja csinálni és mondani, amit ő, de legutóbbi ez irányba tett próbálkozásomra való reagálása megint csak megmosolyogtatott és kicsit meg is hökkentett, ugyanis a kis hegyi beszédemre egy kérdéssel reagált. "Tudod te milyen nehéz egyszerre hármat tanítani???" De gondoltam addig ütöm a vasat amíg meleg, meg ha mennyiségre megyünk, akkor bedobom én is a lapjaimat. Mondtam neki, hogy gondoljon bele, hogy mennyivel bonyolultabb nekem, mert én négyet tanítok egyszerre! Látszólag ezzel ki is tudtam fogni a szelet a vitorlájából, legalábbis egy kis időre...

A másik ilyen kérdéskör, amivel csak azt hittem, hogy nem kell számolnom, az a kisállattartás a lakásban témaköre, de arra a következő bejegyzésemben térek ki részletesebben.