Túl vagyunk egy mérsékelten vérzivataros hétvégén, és hála az égnek a mai hétfőnk (hétfőn kezdtem el megírni a bejegyzést és már szerda van...) sem volt annyira húzós mint ahogy beszámoltam egy korábbi bejegyzésemben egy átlagon felüli (az én szempontomból inkább aluli hétfőnkről). De nem volt ez így mondjuk egy héttel ezelőtt, amikor is egy tipikus őszi reggelre virradtunk szitáló esővel és az összes förmedvénnyel, ami ezzel az évszakkal jár. Előkerült az esőkabát, az esernyő, és hirtelen egy lábbeli dilemmával találtam magamat szemben. Ugye a fiúkkal mi "gyaloggal" járunk oviba, így mikor konstatáltam, hogy az aznapi csapadékmennyiség mérhető lesz, ezzel egyidejűleg egy enyhe kétségbeesés is úrrá lett rajtam. Az egyértelmű volt, hogy Csakazértse gumicsizmát fog kapni, de mi a manót húzzak Bumbi lábára??? Ugyanis az én kis csillagbögyörőm a testvérétől örökölt cipővel szabályozta a kismotor sebességét (felénk csak törpiturbó), aminek két mérsékelt méretű - de attól még - lyukacska lett az eredménye. Azt, hogy mások gyerekei és annyira ragaszkodnak-e a cipőjükhöz, mint a velem együtt élő példányok, nem tudom, de nálunk egy új cipő felavatása külön tortúra.

A kicsit lyukas cipő egyértelmű volt, hogy szóba sem jöhet, hiszen garantált, hogy nem marad száraz a lába mire beérünk, de az én oktondi kis szentemet érdekelte is ez... ő ragaszkodott a sportcipőhöz. Ekkor jutott eszembe az olyan lehetőségek mellett, hogy beviszem a hátamon, hogy van nekünk még itthon egy kinőtt gumicsizmánk, ami még Kékszeműt szolgálta. Itt most ne arra gondoljatok, hogy szegény kisfiúból egy rózsaszín flamingót csináltam. Kékszemű sosem volt az a habos-babos kislány, így a gumicsimma sem rózsaszín, csillámló unikornisoktól pompázott, hanem egy sima kacsás, kékszínű volt, mondhatni uniszex. Természetesen első látásra nem volt szerelem, de mikor sarokba szorítottam az ördögöt, hogy vagy a csizmát húzzuk a patáira vagy csurom víz lesz a zoknija mire beérünk, belátta, hogy a kék béléses gumicsizma nem is olyan gáz. Az egyetlen bökkenő csak az volt, hogy Drazsé nevű macskánk egyszer a territóriuma fontos tereptárgyának tekintette a fent említett objektumot és hagyott rajta egy pár soros üzenetet, de ilyen apróságokon nem akadunk fenn. Csizma lemos, lábra felapplikál és teljes a boldogság. Azóta persze eszünkbe sem jut más lábbelit felhúzni reggelente és Bumbi felcsapott hivatalos tócsavadásznak. Ha hétfőn esett, akkor szerdán még találtunk pár valamire való pocsolyát, amibe bele lehetett gangolni. Bár a napok múlásával fordított arányossággal csökkent a tócsa-prédák száma, de a mennyiséget pótolta az a lelkesedés, amivel beléjük gázolt. Egy sorocska erejéig itt meg is emlékeznék arról, hogy ezeken a napokon én is kaptam egy kevés vízmintát a nadrágomra. Az, hogy az ő gatyáját minden reggel a radiátorra kellett raknom száradni - evidens. Szóval az esős vagy eső utáni reggeleink azóta úgy néznek ki, hogy Csakazértse és én vezetjük a felderítőosztagot, majd leadva a drótot Bumbinak, megtiporja a kis kiterjedésű, de annál galádabb állóvizeket. 

Az előző bekezdésben említést is tettem a lényről, aki velünk él, és legalább annyi borsot tör az orrom alá mint amennyit a gyerekeim. A háztartásunkban élő ádáz, sunyi, bosszúálló, szőrhullató panelpuma nem más, mint Drazsé nevű macskánk. Drazsé gyakorlatilag Kékszeműt is megelőzve csatlakozott hozzánk, vagyis ő már egy éltes korú kicsit belassult ex-kandúr. Pont miatta gondoltam azt, hogy nem lesz téma nálunk, hogy kisállat kell a lakásba. Ugye az előző bejegyzésemet azzal zártam, hogy a kisállat témakört inkább egy külön bejegyzésben fogom körbejárni - és talán először, híven ígéretemhez, meg is teszem. A gyerekek 70%-a két dolog után epekedve rágja szülei fülét, az egyik a kistesó (nálunk ugye nem téma), a másik pedig a kisállat (kutya, macska és egyéb tollas, szőrös, netán pikkelyes jószágok). Na mármost abból fakadóan, hogy van nekünk egy négylábú Drazsénk, így nem gondoltam volna, hogy téma lesz, hogy kell bármilyen egyéb házi kedvenc. Tévedtem! Ebben valószínűleg lomha kandúrunknak is van szerepe, hiszen ő már nem az a játékoskedvű, hebrencs suhanc, így a szórakoztatási faktora sem üti meg az elégségest. Talán többek között ezért is történhetett meg az, hogy egy nap Cserfes közölte velem, hogy neki kell egy hörcsög.

Én személy szerint nem vagyok odaáig a rágcsálókért, édesanyám pedig egyenesen irtózik tőlük. A mai napig aktívan él bennem az emlék, mikor egy gimnáziumi osztálytársamtól egy hörcsögöt kaptam ajándékba a születésnapomra, a tartásához szükséges összes eszközzel. Aznap jó napja volt a helyi állatkereskedésnek, ugyanis a barátnőm látogatása után anyukám nem sokat habozott, és tudtomra adta, hogy ő ezzel a szőrös kis ocsmánysággal nem fog egy fedél alatt lakni. Így választhattam, hogy vagy én a hörcsöggel el, vagy a hörcsög el. Szóval az állatkereskedés megkapta a hörcsög összes cuccát ingyen, hiszen tizenvalahányévesen korainak véltem még, hogy elköltözzek otthonról, ráadásul egy rágcsáló miatt. Cserfest először ezzel próbáltam meggyőzni, hogy szegény mama, akkor nem tud hozzánk látogatóba jönni, ha lesz egy ilyen kis micsodánk. Zsigerből jött a válasz, hogy mama amúgy sincs nálunk annyit, így majd ha esetleg jönne, akkor majd nem megy be abba a szobába, ahol az állatkája lakni fog. Magyarul láttam, hogy ezzel nem fogom tudni leszerelni. Ekkor stratégiát váltottam, és úgy gondoltam, hogy majd a rideg valóság  szerteoszlatja a hörcsögöt körülvevő rózsaszín ködfelhőt.

Elkezdtem a környezetismeret alapjait lefektetni, és kiselőadást tartottam a hörcsög és egyéb rágcsálók táplálékláncban elfoglalt alacsony pozíciójáról. Természetesen kapufa lett, hiszen Cserfes szentül meg volt győződve róla, hogy én csak azért találtam ezt ki, hogy a macska hörcsögöt eszik, hogy ne kellejen beszereznem egy példányt belőle. Ekkor jutottam arra az elhatározásra, hogy nincs kecmec elmegyünk a közelünkben lévő kisállat kereskedésbe és ott megkérdezünk egy hozzáértőt, hogy Drazsé enne-e hörcsögöt, hiszen én dilettánsként nem értek a lovakhoz, ahogy a hörcsögökhöz sem. És igen, így történt az, hogy csak azért álltunk sorban a kereskedésben, hogy feltegyük ezt a fogas kérdést. Kivártuk a sorunkat és megkérdeztem a hölgytől, hogy mi lenne nálunk a jószág sorsa, és hihetetlen, de ő is ugyanazt mondta, amit én is: "Igen, a macska eszik hörcsögöt." Nemhiába tanultam környezetismeretet és biológiát...

A hölgy viszont a fenti mondat második tagmondatát azzal a szócskával kezdte, hogy de. De nincs de. Tudom, hogy ha nagyon vigyázunk, ha zárva tartjuk a ketrecet, ha nem szökik ki, nos ezek mind olyan faktorok, amik a gyerekeim képességeit ismerve nagy valószínűséggel nem fognak vagy éppenséggel be fognak bekövetkezni, vagyis nem fogunk tudni vigyázni rá, nem tartjuk zárva a ketrec ajtaját, és kiszökik a kis komisz. Előbb-utóbb valaki hibázni fog, és anélkül is van éppen elég dráma az életükben, ami sírásra fakasztja őket, hogy pont nem hiányzik, hogy végignézzék, hogy Drazsé komótosan elfogyasztja családunk legújabb és legkisebb tagját. Szóval azóta nem esett szó arról, hogy kistestvér vagy kisállat kellene, legalábbis nem a gyerekeim részéről.

Nyilván nem a kisállat téma az, amire kedves ismerőseink olyan nagy előszeretettel szeretnek rákérdezni.  Mindig akad egy-egy olyan Humor Herold a környezetünkben, aki szerint oltári nagy poén rákérdezni, hogy mikor jön az ötödik gyerek. Elárulom Nektek, hogy amikor először kérdezték meg ezt tőlem, már akkor sem volt vicces, és százhuszonvalahanyadjára sem az. Többnyire azt a választ szoktam erre adni, hogy már megvan az ötödik, a párom személyében, de még ekkor sem hanyagoljuk a témát, mert ilyenkor korrigálnak, hogy akkor a hatodik. Szerintem tirpákság ilyet kérdezni, de ha éppen jó passzban találnak, akkor megnyugtatom őket, hogy rögvest a fogantatás pillanat után fel fogom hívni őket, hogy ők legyenek az elsők, akik értesülnek az új családtag érkezéséről. És van ott még ahonnan ez jött, mert már azzal is viccelődtek, hogy kilenc személyes a kisbuszunk (csak ebben férünk el négy gyereküléssel), és mi csak hatan vagyunk, nem jutott még eszembe, hogy van három szabad hely? De ki kell ábrándítanom mindenkit, életem reprodukciós időszakát én lezártnak tekintem és nem tervezem teleszülni az autónkat.  Különben is vétek lenne felborítani a két lány - két fiú egyensúlyt, vagyis marad minden úgy ahogy van. Különben is én a szolibérlettől leszek terhes, és mivel 4 éve nem vettem bérletet és nem is áll szándékomban, így családunk létszáma stagnált. Akik az előző mondatot felvont szemöldökkel olvasták végig, azoknak megígérem, hogy a legközelebbi bejegyzésben részletezem, hogy mi a kettő között az összefüggés. Nyugodjatok meg, jelen voltam azon a biológia órán, amin a szaporodás volt a tananyag, legfeljebb a védekezéssel kapcsolatos résznél bóbiskolhattam el egy kicsit... ;)