Most, hogy a Karácsony az utolsókat rúgja (mire a bejegyzés írásának a végre érek, már rúgta lesz a helyes igeidő), hát írok róla. Idén nem tudom, hogy mi ütött belém, de vagy az időjárás miatt vagy valami eddig be nem azonosított külső tényező miatt, az a minden porcikámat átitató Karácsonyi áhitat, nos az nem érkezett meg. Ellenben, ha nem is az ördöggel magával, de a Grinccsel mindenképpen lepaktáltam. Olyan szinten nem sikerült Karácsonyi hangulatba kerülnöm mint még soha, pedig óvodai és iskolai Karácsonyi  ünnepségekből és kézműves délutánokból - amik pont ezt a célt szolgálták - nem volt hiány.

Egy négy gyerekes család logisztikája sokszor (na jó szinte mindig) embertpróbáló feladat és egyre többször érzem azt, hogy két felnőtt is kezd kevés lenne ahhoz, hogy mindenki mindig eljusson oda, ahová kell neki. Így volt ez múlt hétfőn is. A feladvány a következő volt: adott három gyerek. Aggodalomra semmi ok, Csakazértse nagymamázott pár napot, ezért nem szerepel a jelenlegi feladványban. Szóval hétfő, három gyerek, Cserfesnek Karácsonyi kézműves délutánja volt az iskolában 16:00-tól 17:30-ig, Kékszeműnek viszont egy fogászati időpontja 16:30-tól, természetesen a város egy másik pontján, ha nem is fényévekre, de távol az iskolától, és még egy apró csavar a történetben, hogy Bumbit is fel kellett szednie valakinek az óvodából. A fogászat is fontos, de más szempontból viszont a kézműves délután is, szóval evidens volt, hogy mindkét helyen képviseltetnünk kellett magunkat. Hiába gondolnánk azt, hogy a kézműves délután CSAK egy egyszeri alkalom, amit nyugodtan skipelhetünk. Ki kell, hogy ábrándítsalak Benneteket! Nem, nem az! És itt most az egyszeriségére gondolok, a hangsúly sokkal inkább a csakon van. Saját jól felfogott érdekünk az összes ilyen eseményen részt venni, ahol a többi szülő is jelen lehet, hiszen utódunk szempontjából ritka nyomorult dolog lehet azt tapasztalni, hogy mindenkinek ott vannak a szülei, csak az övéi nincsenek vagy legalább az egyik a kettőből. Én már elkövettem azt a hibát, hogy Kékszemű első osztályos nyílt napján nem vettem részt, hallgattam is miatta eleget.

A feladványra mi a következő megoldással álltunk elő. Apa ment kézműveskedni, és enyém lett a maradék, vagyis a nyakamba vettem a várost, hogy Kékszeműt időben felnyaláboljam az iskolából, aztán visszazúzzunk a saját kerületünkbe, hogy kiszabadítsuk Bumbit az óvodai rabságból és együtt tovagaloppozzunk a hőn szeretett fogorvosunkhoz, hogy Kékszemű havi fogszabi állítását is megejthessük. Nem mondom, hogy gyalog galopp volt, mert arcpirítóan nagy hazugság volna, de teljesítettem a küldetést, még akkor is, ha a nem létező testrészeimen is patakokban folyt a víz. Kékszemű meglepően hamar előkerült az iskolában miután bemondattam a nevét és szegényt elég rendesen meglobogtattam míg el nem értünk Bumbihoz, de az időpont az időpont, nincs kecmec. Kivételesen hamarabb értünk haza a fogorvostól, mint az iskolai járat. Apa is beszámolt a délutánról. Cserfes sírva fogadta és hosszas faggatás után azzal a fedősztorival állt elő, hogy a hirtelen ott termő sok felnőttől ijedt meg. Nagy valószínűséggel azt vette inkább a szívére, hogy csak a nővérét hoztam el az iskolából, ő pedig ott maradt. Ennek ellenére azért sikerült nekik 6, azaz hat darab díszt készíteni. Apán kívül talán még egy apuka futott be a díszkészítésre, aki első megnyilvánulásával el is nyerte családunk fejének szimpátiáját, miután feltette az "Itt van az a kézműves sz@r?" kérdést.

Jómagam ekkor már túl voltam egy Karácsonyi kézműves délutánon, méghozzá Bumbi kiscsoportjával. Talán 5 perccel később érkeztem, minthogy kezdetét vette a banzáj, de a gyermekem már fancsali képpel, duzzogva ült az asztalnál. Cserfes délutánjával összevetve számszakilag mi Bumbival alul maradtunk, ugyanis mi csak 3 díszt készítettünk, illetve nekem más dolgom nem volt mint vágni, ő pedig ragasztott ezerrel. Keddre volt előirányozva Kékszemű Karácsonyi ünnepsége, ahol nem holmi himi-humi kézműveskedés volt előirányozva, hanem ők komoly műsorral készültek a neves alkalomra. Mivel apa és az én mérlegem is 1:1 volt a különféle eseményeken való részvétel tekintetében, éppen csak ölre nem mentünk, hogy melyikünk is az, akinek nagyobb létjogosultsága van távol maradni a soron következő alkalomról. Bepróbálkoztam egy gyenge "Én majd a Cskazértse teadélutánjára megyek szerdán!" vállalással, de apa hamar átlátott a szitán, hogy humbug az egész, hiszen Csakazértse teadélutánjára nem kellett mennünk, mert ő nagymamázott. Végül a döntést az én ízig-vérig anyás Kékszeműm hozta meg, és engem ért a megtiszteltetés, hogy megnézhettem a 2.a. osztály Karácsonyi előadását. Ekkor már Cserfesnek is ínyére volt, hogy az aznapi iskolajárat az enyém lesz, hiszen mivel én bkv-zni szoktam velük, elég sok lehetőség nyílik arra, hogy vagy egy kürtőskaláccsal vagy egy jóféle forró csokival levegyenek. Viszont megegyeztünk, hogy lesz csajos nap, ahol majd "csajoskodunk", de nem a keddi lesz az.

Eredetileg úgy lett volna, hogy a lányoknál a csütörtöki nap lesz az utolsó tanítási nap, viszont kedden az ünnepség után már szóltak, hogy akinek lehetősége van rá, az csütörtökön már ne hozza a porontyát, mivel a szabadságolások miatt ügyelet lesz, és érdemi munkát már nem fognak végezni a gyerekekkel, így nem maradnak le akkor sem semmiről, ha otthon maradnak. Természetesen akkor már Bumbit sem kárhoztathattuk arra, hogy az óvodában "sínylődjön", így egy héttel ezelőtt kezdetét vette a téli szünet.

Az aprókáim velem ellentétben iszonyatosan be voltak lelkesedve a Karácsony közeledte miatt, de nehogy azt higgyétek, hogy a család szeretete járta át a kis lelküket. A nagy frászt! Mindenki a potenciális ajándékokra volt rácuppanva. Nem is rejtem véka alá, de ez az én kis zsenge lelkemet meg is viselte kicsit. Tudom, hogy gyerekek még, de ne azért várjuk már a Karácsonyt, hogy ellepjenek bennünket az ajándékok. Mikor apa feltette a lányoknak a kérdést, hogy ők milyen ajándékkal készülnek nekünk, Cserfes pókerarccal közölte a választ, miszerint semmilyennel. Nem tudom, hogy mikor csúsztak el ennyire a dolgok, de én ennek a mostani trendnek sem híve, sem követője nem vagyok és nem is leszek. Minél több vásárlásra ösztönző Karácsonyi akció és kihagyhatatlan ajánlat ugrott az arcomba, valahogy úgy ment el a kedvem egyre inkább bármiféle ajándék vásárlásától. Ne izguljatok, azért volt Aprajafalván ajándékosztás, még akkor is, ha én csak fél árbócos üzemmódban nyomtam is. Nem kapkodtam el a dolgot és 19-én adtam le a rendelésünket egy webáruházban, ahol 23-ára ígérték a kiszállítást. Meg is kaptam a "Mi lesz ha kérdést?". Mi lesz, ha nem ér ide időben a csomag és nem érkeznek meg a kiválasztott társasjátékok??? Semmi pánik, akkor nyomok valami imprót, és ezzel egyidejűleg több időm lesz arra, hogy zsaroljam a gyerekeimet a Jézuskával. Itt szerintem most eljött az a pont, hogy mindenki ilyen anyukát kívánna magának mint amilyen én is vagyok. :D Szóltam előre, hogy lespanoltam a Grinccsel.;)

Akármennyire is ellene vagyok annak, hogy ez az ünnep csak és kizárólag az ajándékokról szóljon nálunk, még nem jött el az ideje annak, hogy ezt megtanítsam velük. Egy olyan világban, ami arról szól, hogy kinek mije van, ki mit kapott vagy ki kapott több valamit, még kiszúrásnak élnék meg, ha én most kezdeném hangsúlyozni a család és a szeretet fontosságát és az ajándékok jelentéktelenségét. A másik dolog, ami az ajándékok mellett hihetetlenül fontos így ünnepek idején az nem más mint a kaja. Mindenki úgy csinál, mintha Karácsony után legalább márciusig téli álomba zuhanna és a tőle telhető legnagyobb mennyiségű energiatartalékkal kellene erre az eseményre felkészülnie, vagyis mindenki süt-főz és zabál. Nálunk a kajálás vonalat apa viszi, és rajta kívűl senki más. Mondjuk ha az általa elfogyasztott töltött káposzta mennyiséget nézzük, akkor ő a gyerekek helyett és helyettem is eszik. 

Édesanyám és Csakazértse 23-án futottak be. Mivel anyám lánya volnék, aki szintén Grincs, így hamar közös nevezőre jutottunk a készülődést illetően. Én közöltem, hogy azt fogom csinálni amihez éppen kedvem szottyan, ha takarítani, akkor takarítok, ha pakolászni, akkor pakolászok, ha festeni, akkor festeni fogok. Hozott egy kis halászlevet nekem, mivel csak én szeretem, és főzött itt nálunk egy regimentnek elég töltött káposztát, bebiztosítva ezzel mindkettőnket, hogy a konyha környékére se kelljen mennünk. Apa reszortja a bejgli sütés, és ki vagyok én, hogy megakadályozzam életem párját abban, hogy a konyhában is kiteljesedhessen. Amúgy is az egész családját ő látja el ezzel a tradicionális süteménnyel, vagyis kb. 12 tekercsig meg se áll. Még szép, hogy teret engedek neki. 

Az ajándékok ideértek időben, sőt még apa is beszállt, hogy a társasok mellé azért mindenki kapjon egy-egy személyesebb ajándékot is. Szerintem arról már írtam Nektek korábban, hogy én mennyire nem szeretek a gyerekkori egyedül társasozások (micsoda ellentét) emlékének hatására játszani, viszont a gyerekeim miatt erőt veszek magamon, és játszok velük. Sőt azt már elég korán elhatároztam, hogy ha már mindenki kompatibilis lesz, beleértve Bumbit is (még nem az, még mindig inkább szopogatja a dobókockát, mintsem, hogy dobna vele), akkor heti rendszerességgel társasozunk majd két csapatra válva. Aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle. Látjátok ezért sem lenne szabad még egy gyereket vállalnom, hiszen akkor a létszámbeli egyensúly is megszűnne. Abban bízok, hogy ezek a közös időtöltések is erősítenék a gyerekek közötti kohéziót és akkor talán Csakazértse ugrana ki a bőréből, ha azt hallja, hogy az öccse kórházba kerülhet, ha zacskót eszik, mert akkor legalább végre nyugtuk lenne tőle.

A mi családi ünnepeink cseppet sem mondhatók sablonosnak, így a Karácsonyaink sem azok. Nálunk nem készülnek kirakatképek, amikkel azt a látszatot próbáljuk kelteni, hogy itt minden csupa móka és kacagás. Nem öltözünk ki azért, hogy együtt együnk vagy pózoljunk a fa előtt, sőt ha úgy van mindenki pizsiben tolja az egész napot. Nem árasztom el az üzenőfalamat családi csoportképekkel a fánk előtt, arról sem készítek képet, hogy mit eszünk, ahogy az ajándékokat sem örökítem meg. Ehelyett mindenki azt csinálja, amit szeretne, vagyis csak nagyjából, mert ilyenkor még én is kapható vagyok egy kis társasjáték meózásra. Két nap, amikor nem kell mennünk sehová, de ha akanánk se lehetne, mert minden zárva. Két nap, amikor nem vagyok hajlandó stresszelni semmin, csak hagyom, hogy teljen az idő.