Az úgy történt, hogy a "napikata" kétnapikata" lett. Minden igyekezetem ellenére tegnap este már olyan voltam mint a mosott rongy. Egyszerűen képtelen voltam rávenni magamat bárminemű értelmes dologra. Illetve annak, hogy kétnaponta este csak soká kerülök gép elé a fürdetési és altatási beosztásunk az oka.

Mi a nagyüzemi fürdetést úgy oldottuk meg, hogy egyikőnk a két középső lurkót fürdeti, míg a másik a két végállást. Az, aki az ovisokat fürdette, intézi előtte a vacsorát és utána ő is altat. A másikunknak, aki a legkisebbet és a legnagyobbat fürdette, már csak annyi teendője van, hogy a legkisebb fiunkat lenyilaztassa az álommanókkal. Néha ez nehezebb és embertpróbálóbb feladat, mint a másik hármat elaltatni. Mivel naponta cserélünk, így a vacsoráztatás, fürdetés, meseolvasás szent háromsága mindennap rotálódik. Ezáltal minden második este a gyerekek szobájában dekkolok, arra várva, hogy végre elaludjanak. Joggal merül fel a kérdés, hogy ugyan mi a manóért kell ott ülni míg el nem alszanak? Ez előtt főleg gyerektelenek illetve az egygyerkesek szoktak értetlenül állni. Akinek két gyereke van az pontosan tudja, hogy ezek a fajzatok gerjesztik egymást. Nálunk a három nagyobb egy szobában alszik és mindig akad egy vakmerő jelentkező, aki elkezdi felderíteni hangjelekkel, hogy az állomány mely további tagjai vannak még ébren. Ha eljössz és beindul ez a mechanizmus, akkor nyugodtan elfelejtheted, hogy aludni fognak. Így aztán nincs mese, ki kell várni míg a háromból kettő álomba nem merül, különben indul a rendbontás.

Nos miután megismertettem Veletek az esti rutinunkat, kitérnék a tegnapi napunkra. Természetesen az iskolai ünnepségről elkéstem, hiszen a munkahelyemen lévő felnőtteket nem igazán érdekli, hogy én épp kilövésre készen állok talpig téli menetfelszerelésben. Megállítanak és elkezdik a halaszthatatlan problémájuk ecsetelését. Szóval 3 percet késtem és igen, ezalatt a 3 perc alatt a lányom elmondta azt a 2x4 sort, ami rá volt osztva. Mikor beléptem az osztályterembe, már akkor láttam, hogy valami nem kerek. Állandóan elfordult, dörzsölte a szemét, az orrát. Végig hallgattuk/néztük a műsort és mindenki odavitte a szüleihez a saját maga által készített ajándékot. Ő jött utolsóként és ahogy odaért hozzám, zokogásban tört ki. Nagy nehezen sikerült kihúznom belőle, hogy az egész világvége hangulat oka az volt, hogy azt gondolta, hogy én nem megyek...

Beszélgettem kicsit a tanítónénivel, megtudtam, hogy a gyermek minősíthetetlenül káromkodott tesi órán, mikor kiütötték, illetve, hogy csendes, visszahúzódó, de ha arról van szó, akkor megvédi magát. Tartsak ki, tavaszra az olvasási skilljei is beérnek... (hol van még tavasz...) A Karácsonyi műsor és a beszélgetés érdekes gondolatokat indítottam el bennem.

Én se népszerű, se éltanuló gyerek nem voltam, ja és ami az egész gyerekkoromra és később a személyiségemre is rányomta a bélyegét az az volt, hogy kövér gyerek lévén folyamatos csúfolódások céltáblája voltam. Tudom, hogy kövér gyereknek lenni szar, ezen nincs mit szépíteni. Átlagtól eltérő gyereknek sem jó lenni, mert a gyerektársadalom ezeket az egyedeket kiveti magából és folyamatos szekálások alá veti. Min múlik az, hogy kiből milyen felnőtt lesz? Vajon a Szűz Máriát játszó kislányból mi lesz? Sztárügyvéd lesz? Orvos? Vagy belesimul egy hétköznapi szakmába, ami a "kisemberekre" jellemző? Mennyi ráhatása van a szülőnek abban, hogy mi lesz a gyerekéből?

Egyedül az utolsó kérdésre tudom a választ: elmondhatatlanul sok. Hiába lehet a gyereked őstehetség, ha szülőként hagyod elkallódni. Viszont ez fordítva is igaz, hiába akarsz Te plasztikai sebészt nevelni a gyerekedből, ha nincsenek meg a szükséges képességei vagy ha teljesen más területre lenne alkalmas, de a szülő kitalálja, hogy mi lesz a csemetéjéből és kimozdítja a számára komfortos területről. Itt van az én lánykám, aki itthon ugyan nagyszájú, de közösségben nem domináns személyiség. Hadar és beszédhibája is van, és nehezen tanul verseket. Mindig bátorítjuk, soha nem mondtuk neki olyat, hogy ügyetlen lenne vagy buta, ellenben folyamatosan dícsérjük és a "Szűz Mária" kislánynak, annak ellenére, hogy beszédhibája van és méreteit tekintve minden szempontból nagyobb a társainál, látszólag határtalan önbizalommal rendelkezik. Esetemben az önbizalom mint olyan, hiánycikk és éppen a folyamatos gyerekkori csúfolódások miatt. Én voltam az, akit senki nem akart a csapatába, akivel nem volt menő barátkozni, akin mindenki köszörülhette a nyelvét és mégis sikeresebb és boldogabb felnőttnek tartom magamat azoknál a fiúknál/lányoknál, akik akkor és ott menőnek számítottak.

Visszakanyarodva a minőségi idő fogalmára. A lányommal csaptunk egy "csajos" estét. Ne gondoljatok nagy dologra, beültünk egy kávézóba, legurítottunk egy-egy lattét. (Az övé természetesen koffeinmentes volt, nem vagyok saját magam ellensége, különben is én altattam. Ráadásul az ő lattéjának a felét is én ittam meg, mert nem bírta felemelni a poharát...) Hétvégén belekukkantottam a tolltartójába, láttam, hogy egy pár színes cerka nagyobb igénybevételnek van kitéve, mint a többi. Így vettünk egy pár új ceruzát, illetve a cicanadrágjait valami titokzatos módon folyamatosan kilyukasztja, így abból is kapott két újat. Azáltal, hogy ez a hétfői késő délután csak róla szólt, a gyerekem teljesen kicserélődött. Csillogott a szeme, kenyérre lehetett volna kenni és a biztonság kedvéért két kézzel is fogta a kezemet. Annyira fontos lenne, hogy több ilyen időt töltsünk együtt, ami csak róla szól, amikor csak ő van és én. Csakhogy ez négyszeres minőségi időt jelent négy különböző gyerekre. Azt látom és tudom, hogy igény van rá, de a kivitelezés már nem olyan egyszerű.

És akkor itt van az a manapság oly divatos énidő. Nos az énidő nálam abban teljesedik ki, hogy WC-zés közben kb. két percre meg tudom nézni az Instagramot, hogy valami vizuális élményre is szert tehessek. Talán két perc sem telik el és nyílik az ajtó, mert vagy van egy újabb versenyző, aki szintén szeretné elvégezni a dolgát vagy felajánlja nekem a segítségét, hogy tép papírt vagy csak én tudok önteni a poharába/ kinyitni a túró rudiját. Reggelente ugye az ovisokat én viszem az oviba, azután míg eljutok a munkahelyemig felhívom a 250 km-re élő anyukámat, hogy tudjam mi van vele. Közben beérek dolgozni. Annyi időm van, amíg nem szól hozzám senki, ameddig a munkahelyemtől nem érek el újra az óvodáig (kb. 5 perc). Majd élménybeszámoló az ovisoktól és itthon a párom vár a két gyerekkel a napi aktualitásokkal. Amikor végre már mindenki nyugovóra tér és lenne esély rá, hogy végre azzal foglalkozzak, amivel szeretnék, addigra az én lelkesedésem is alábbhagy és ahogy vízszintesbe kerülök, be is ájulok. Júliusig olyan privilégiumban részesültem, hogy trükkök árán, de hétvégenként eljutottam edzőterembe, viszont mióta új munkahelyem van még nem sikerült magamra találni és egy kizökkenthetetlen napi rutint kialakítani. Edzés és fogyás témában olyan könnyen adnak tanácsot az ismerőseim. A hétvégi apuka sem érti, hogy mi abban a nehézség, hogy heti ötször eljussak edzeni, de a párkapcsolatban lévő, de a párjától külön élő sem tudja, hogy miért nem tudok munka után aludni két órát és utána lezúzni az edzőterembe... Nyilván ezek az emberek el sem tudják képzelni, hogy mennyi elfoglaltsággal jár ennyi gyerek, és olyan könnyű a fejemhez vágni, hogy "Fúúú, hát én nem cserélnék veled." és tudjátok mit??? Lehet, hogy nem irígylésreméltó az életem és vastagon kimeríti a szívás kategóriát, de mégsem cserélnék a világon senkivel... Annak ellenére sem, hogy az énidő fogalmát csak elméleti síkon ismerem. De ha az is annak számít, hogy három hetente kiszedik a szemöldökömet és 10 percig csak a kozmetikus társaságát élvezem, akkor mégis van énidőm, még ha kurta és enyhén kellemetlen is, de az enyém...

Mára ennyi voltam, még próbálok valamit a lakásunk állapotán is előre mozdítani, meg kotyvasztani magamnak valamit holnapra... Ja egyenlőre nem kaptam értesítést az iskolából, hogy a csokis-banános muffin áldozatokat szedett volna. Sőt egy anyuka az ünnepség után, még el is majszolt egyet mellettem. Vártam, hogy majd fikázni fogja. Én már elterveztem, hogy csendben hallgatni fogok, de nem szólt semmit. Vagy magasan van az ingerküszöbe vagy mégsem lett olyan borzalmas mint gondoltam. :)