Háááát majdnem napi a napikata... :D Kicsit nagyon offline üzemmódban zajlottak az ünnepek. Szabadságon is voltam, illetve édesanyám nálunk töltötte a Karácsonyt és mivel túlnyomó részt a laptopom előtti székben ült, ezért esténként mikor már a gép elé roskadtam, nem feltétlenül volt energiám írni.

A szabadságnak mindig világmegváltó tervekkel vágok neki. Fejben körülbelül az egész lakást oda-vissza kitakarítottam, felújítottam, és átrendeztem, de sajnos mindig visszahuppanok a realitás zord talajára, és kicsit elkeseredve tapasztalom, hogy a töredékét sem sikerült kiviteleznem a betervezettnek. Ahhoz több, mint 7 év alatt sem sikerült hozzászoknom, hogy nem tudom befejezni azt, amihez hozzá kezdek. Egyszerűen valaki állandóan jön valami óhajjal-sóhajjal, ami miatt abba kell hagynom amit éppen csinálok. Ha épp nem a gyurmát kell előszednem, akkor vagy papírt kell adnom rajzoláshoz, vagy enni szeretnének valamit vagy a kisebbik fiam épp romba dönti a szobát és a többiek jönnek bemószerolni.

Tudatosan nem idegeskedtem Karácsony előtt, úgy voltam vele, hogy ahogy esik úgy puffan. Az ideális előrebeállított családi Karácsonyi képektől és a patentul megterített Karácsonyi asztaltól és a makulátlan, ropogósra vasalt ünneplőbe öltöztetett gyerekektől, Makó Jeruzsálem távolságra vagyunk. Ezt az utópisztikus Karácsonyi képet azt hiszem két évvel ezelőtt engedtem el, amikor is a Jézuska bárányhimlőt hozott nekünk Karácsonyra. Annyi csupa pöttyös gyereket egy rakáson... és mindenki nyűgös volt és vakarózni akart. Valahogy hidegen hagyta őket az ünnep meghitt varázsa... nem is értem miért. 

Azt olvastam nem is olyan régen valahol, hogy ahogy az ember öregszik úgy válik egyre fontosabbá az, hogy kivel tölti az ünnepeket és egyre kevésbé van jelentősége annak, hogy mit kap ajándékba. Nos, még ettől is Makó Jeruzsálem távolságra vagyunk. Próbál az ember mindent megadni a gyerekének, sokszor erején felül is, de azért az ésszerűség határain belül. Az első osztályos lányom tabletet szeretett volna. Mikor megkérdeztem tőle, hogy minek egy 7 éves gyereknek tablet, elkezdte sorolni, hogy az osztályban kiknek van. Hazudnék, hogyha azt mondanám, hogy nem játszottam volna el a gondolattal, hogy megkapja, de abban a szent minutumban mikor felfedeztem az emeletes ágy lábába karcolt Pindúr Pandúrt, minden kételyem szertefoszlott. Mondtam neki, hogy ezerszer elmondtam, hogy a ceruzával a papírra rajzolunk és nem a bútorra, erre közölte velem, hogy nem ceruzával készítette az alkotást, hanem egy játék csavarhúzóval. Nyilván így teljesen más a leányzó fekvése. Ja, NEM! Megbeszéltük, hogy aki egy emeletes ágyra nem tud vigyázni az nagy valószínűséggel egy tabletre sem tudna. Szóval nem lett tablet Karácsonyra, de lett helyette plüss medve, intelligens gyurma, kirakó. A kisebbik lányomnak határozott elképzelése volt azt illetően, hogy mit szeretne kapni, így neki a Jézuska egy gitárt hozott. Választhattam a furulya és a gitár között, de a saját és közvetlen környezetünk idegeit kímélendő az utóbbi mellett döntöttem.

A körülöttünk lakókról jut eszembe. Mi panelban lakunk annak minden előnyével és viszontagságos tulajdonságával együtt. Én kertes házban nőttem fel, nem mondom, hogy nincsenek előnyei a panelban való lakásnak, de tudván, hogy milyen a másik "létforma", inkább több hátrányát látom, mint előnyét. Például 21 év kertes házban való létem során soha, de soha nem fordult elő, hogy bárki is lehányta volna az ablakunkat egy szilveszteri házi buli alkalmával. Nos, a mostani Szilveszter alkalmával ez is megesett, itt a panel harmadik emeletén... 4 gyerek mellett mindent lehet ránk mondani csak azt nem, hogy csendesek vagyunk, így azon, hogy a felettünk lakó (mostmár tudom, mert felmentem hozzá) gyökér éjszakai bútorszerelésén, házi bulikáin vagy csak baráti összejövetelein és az ezek alatt keletkezett hangzavaron ki sem akadtunk. Na jó, én azért morogtam kicsit, de a páromat teljesen hidegen hagyta. De azon, mikor kedden hajnalban hallottam, hogy valami az ablakunkra csapódik, illetve később valaki egy medvét megszégyenítő ordítás kíséretében rókázik, már nem sikerült felülemelkedni. Mondjuk ezen már nem is nagyon akartam, azért azzal, hogy valaki hangos, könnyebb együtt élni és azzal plusz munkát sem okoz másoknak. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy január elsején azzal fogom múlatni az időt, hogy rókát takarítok az ablakról. El is gondolkodtam azon, hogy van az a babona vagy az ég tudja mi az, hogy azt fogod egész évben csinálni mint amit az év első napján, akkor cudar egy évnek nézek elébe. Aztán rájöttem, hogy kurvát szex-szel fenyegetni??? Hát egész évben hasonló élményekben van részem vagy akár különbekben is... Egyébként itt jegyezném meg, hogy micsoda személyiségfejlődésen megyek át hála a gyerekeimnek. Évekkel ezelőtt a hányás szó hallatán, a világból is kifutottam volna és ma már akár vödröt vagy tálat is (gyerek méretétől függően) tudok a delikvens elé tartani. 

Így volt ez akkor is, mikor anyukám haza utazását követően elkezdtem takarítani és úgy voltam vele, hogy ha már a Jézuskát nem sikerült tiszta wc-vel várni, akkor legalább az új évbe úgy menjünk át, hogy tiszta a mellékhelyiség. Gyönyörűen kitakarítottam a WC-t, mindent lefertőtlenítettem, áttöröltem, lemostam és felmostam. Csillogott-villogott minden. Majd este a kisebbik fiam altatása közben hallottam, hogy a nagyobbik teremtés koronájának wc-znie kell. Mondtam neki, hogy ne húzza az időt ilyesmivel, igyekezzen inkább kifelé. Kisvártatva szólt, hogy a törlésben segítségre szorul. A párom ment is, majd a következő mondatra lettem figyelmes: "Legalább ne lépj bele!". Itt már sejtettem, hogy mi történhetett... Mondtam a páromnak, hogy hagyja, majd én megyek rendezem a gyereket meg a körletet is. Miután megnyugtattam a fiamat, hogy sem a pizsama felsőjét nem fogom összevizezni, sem a felé úszó alsógatyájától nem lesz semmi baja miközben gyorsan alvázat mosunk, szóltam, hogy kapaszkodjon belém, hogy a kádból való kimászás során nehogy elcsússzon. Nos, ekkor vettük észre, hogy a keze is olyan...

Boldog hányás és hasmenés mentes új évet kívánok Mindenkinek!