Szánom-bánom megint eltűntem... közel másfél embert próbáló hónap telt el a legutóbbi lejelentkezésem óta, vagyis azóta, hogy az alom a nagymamánál való nyaralás után ismételten teljes létszámmal pörög. Volt itt ebben a másfél hónapban minden mint a búcsúban - szülinapok, iskolakezdés, beszoktatás, fogszabályzás amiről az ember lánya valaha csak álmodott. Egyke kislányként mindig azután epekedtem, hogy majd olyan családom legyen felnőtt koromban, ahol mindig nagy a nyüzsi. Nos, asszem ezt kicsit sikerült túltolni, olyannyira, hogy felnőttként gyakran megesik, hogy áhítom a magányt.
A beszoktatás első hetében, de hogy egész pontos legyek, inkább úgy fogalmaznék, hogy az óvoda első hetében (mivel a beszoktatás hosszabb folyamat, mint egy hét) volt rá precedens, hogy üres lakás várt haza. Háááát az az érzés... semmihez nem fogható. Külső szemmel olvasva ezen biztosan van, aki megrökönyödik, hogy milyen dolog már, hogy örül annak, hogy nem várja otthon senki?! De az igazat megvallva, van bizony! De még mennyire, hogy van! Annak az embernek, akinek napi szinten 5-10 perc magány jut, ezek a pillanatok egyenesen mámorítóak. Egészen konkrétan meg is fordult a fejemben, hogy örömömben földhöz is vágom magam izibe és a szétdobált játékok között csinálok egy „hóangyalkát”...
Tudom, elég sok restanciám van a másfél hónapról (lásd beszoktatás, iskolára való felkészülés), de majd szépen apránként feldolgozom azokat is... De tényleeeeeeeeg! Most inkább a bejegyzés címének adóznék ezzel az írással. Túlzás nélkül állítom, hogy a múlt hét hétfő reggelem után az volt a csoda, hogy nem kukorékoltam. Még a nap végén vártam, hogy az utcára lépve belém csap a villám, de minimum lecsinál valami szárnyas jószág. Nos, kegyes volt hozzám a sors és az utóbbi kettőből egyik sem következett be, de ezeken kívül, minden terítéken volt.
Itt most tennék egy rövidke kitérőt arra vonatkozóan, hogy jelen posztot egészen pontosan egy hete kezdtem el megírni, és mivel Bumbi újabban csak velem hajlandó elaludni, így nem tudom, hogy ma sikerül-e ténylegesen befejeznem, vagy ma is csak írok hozzá pár bekezdést... Majd írok erről is, most elöljáróban csak annyit, hogy minden második este Bumbi elaltatása az én feladatom, ami viszont neki sokkal jobban megy, mint nekem és gyakran megesik, hogy én már az igazak álmát alszom mellette, ő pedig még tesz-vesz mellettem.
Jelen felállás alapján, a felosztást tekintve, a következő a helyzet: két iskolás lány és két ovis fiúcska. Apa a lányokat hordja iskolába autóval, anya (ez volnék ugye én) pedig „gyaloggal” a fiúkat az oviba. A lányok esetében fontosabb, hogy időben beérjenek és mivel a kerületen kívüli iskolába járnak, így nekik hamarabb is kell elindulniuk. A hétfői mizériánk ott kezdődött, hogy Kékszeműnek teljes menetfelszerelésben jutott csak eszébe, hogy a házi feladatából, miszerint rajzolja le a legjobb barátját, a fején kívül más még nem volt kész. Semmi gond, indulásig még pont bele is fér, hogy az előszoba közepén, a földön ülve, kabátban, táskával a hátán neki üljön befejezni a legjobb barátjáról készült rajzot. Közben azért megpróbáltam vele kapcsolatot teremteni és intenzíven érdeklődni kezdtem a tesi pólójának holléte felől, amit már a harmadik hét végén nem sikerült haza hoznia mosásra. Természetesen a szokásos nemtudom választ kaptam. Nyilván próbáltam neki tippeket adni arra, hogy hol lenne célszerű vagy logikus utána nézni/kérdezni, hogy hol lehet a póló, de ebben az esetben nagyjából borítékolható, hogy új pólót kell beszereznem. Valamint fény derült arra is, hogy volt ugyan házi a nyelvtan munkafüzetben is, de mivel azt sem az ágyában, sem a táskájában nem találtuk, rájött, hogy haza sem hozta, így megcsinálni sem fogja tudni.... Köszi drágám! Én is Téged! Hamarabb is szólhattál volna, hogy ne keressem, amit nem is hoztál haza.
Időszakosan eltűnt tárgyakból Cserfesnél sincs hiány. Neki múlt héten a váltócipője szívódott fel és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, újabban minden tényközlését úgy kezdi, hogy kategorizálja nekem a közlendő információt. "Anyaaaaaaaaaaaaa, képzeld van egy jó meg egy rossz hírem." Falra mászok tőle... Mondtam neki, hogy az én idegrendszerem nem igényli az efféle felvezetést, csapjunk egyből a közepébe, nem kell nekem a cukormáz. Szóval megtudtam a rossz hírt, miszerint volt váltócipő, nincs váltócipő és jött a kérdés: "Ugye veszel másikat?" Dehooooooogy veszek! Fejenként 2-3 pár új cipővel vágtunk neki a 2019/20-as tanév első felének, úgyhogy felejtős, hogy én már így szeptemberben újra cipővásárlásra adjam a fejemet. Jött a lebiggyesztett száj, mikor megkértem rá, hogy ugyan keresse már meg másnap azt a fránya cipőt. Éééééés láss csodát! Másnap meglett a cipő. Mikor megkérdeztem, hogy mégis hol az ördögben volt, azt a választ kaptam, hogy elrabolták a harmadikosok. Whaaaaat? Mi lesz legközelebb? A harmadikosok emberáldozatot fognak bemutatni? Valószínűleg a rossz szekrénybe tettem be vagy elfelejtettem, hogy hol vettem le, túl kiszámítható válasz lett volna. Szóval az elrabolt cipő meglett, de hétfő reggel nem volt meg az unikornisos kulacs. Világvégeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee! Ő haza hozta, tuti, hogy itthon van, de mégsem találjuk sehol. Mindent tűvé tettünk érte, de nem akadtunk a nyomára, pediga rajzoló Kékszeműt több ízben átlépdelve teljes erőbedobással kerestük a kulacsot.
Okéééééé, Kékszemű legjobb barátájának már van teste is, a kulacs még mindig ismeretlen helyen, a lányok késésben és én is kezdek idegállapotba kerülni. Nem kellenek azok a nyamvadék unikornisok, csak ma iszol üdítősüvegből! Csak keményen mint a nővéred! Nagy nehezen sikerült a lányokat kiebrudalni apával egyetemben. Ilyenkor Cserfesnek még szólni kell legalább kétszer, hogy az iskolába menetel esszenciális kelléke az iskolatáska és ugyan legyen már szíves visszafáradni és belebújni. Szórakozott a szentem!
Kicsit itt meg is könnyebbültem, hogy legalább a fele már útnak indult, de ekkor még nem számítottam arra, hogy a fiúk még jobban túráztatni fognak... Mondhatni előre ittam a medve bőrére. Bumbit 8 óra előtt kevéssel sikerült kivakarni az ágyból és én már a teljes outfittel a kezemben vártam, hogy a legkisebb csemetém vevő legyen az őt körülvevő világ ingerei, beleértve ebbe engem is. A múltkor turiztam neki egy szupermenő pólót, ami ki-befordítható és mindegyik oldalán másik szuperhős van, aminek a gyermekem lehetne a feje. Egy póló, amit 4 napon keresztül is hordhatsz, ha nem kened rá fel a teljes óvodai menüsort! Esküszöm, ha 4. életévemhez közeledő kiscsoportos kisfiú lennék, csak ebben a pólóban nyomulnék! De nem vagyunk egyformák. Bumbi meglátta a pólót, és egy lefitymáló pillantás mellet közölte vele, hogy nincs címke. Valóban nincs, hiszen ennek a pólókölteménynek minden oldala használható, még jó, hogy nincs címke! Na jó, ha címke kell, akkor hozok másikat, nehogy ezen múljon már a világbéke. Visszaslattyogok immáron egy címkés pólóval, reménykedve, hogy közelebb kerülünk az oviba való induláshoz. A második póló az első sorsára jutott, jó, hogy van címke, de ezen nem kocsi van. Oh az anyád Úristenit! Vissza újabb pólóért, kocsisnak kocsis, címke is van benne, nem fogsz ki rajtam kis.... tündérbogár! És itt adtam fel a pólóvadászatot, jó, hogy kocsis, meg hogy címke is van benne, dehát csak egy címke... Miaf... Itt már nemcsak a hangulatom, de a hangerő is emelkedni kezdett, hogy keljen fel onnan, kapkodja a kis lábait és vegyen ki egy átkozott pólót a fiókból míg szépen vagyunk! Éééééééés nem hiszitek el, halált megvető nyugalommal Bumbi megjelent egy feliratos pólóban, amit a bátyja fiókjából szedett ki. Nesze Neked kocsis póló címkével...
Itt már alakult, hogy tüzet kezdjek okádni és még mindig nem sikerült elindulnunk. Eszembe jutott, hogy kelleni fog a szemüvegtokom, mert abban van az irodai szekrényem kulcsa. Határozottan emlékeztem rá, hogy hol hagytam a tokot, de mivel szem előtt is volt és elérhető magasságban, sőt még cuki macik is vannak rajta, természetesen lába kélt. Egyik fiú sem tudott róla semmit, gyanítom Bumbi a szemüvegtok szóra sem feltétlenül arra gondolt, amit én értettem alatta, így két lesajnáló tekinteten kívűl másban nem részesültem. Itt elszakadt a cérna, és kifakadtam, hogy én semmit nem hagyhatok előle, és tudom, hogy Bumbi tüntette el a tokot, mert őt hallottam, hogy ki-be csukogatta, de ő kitartóan tagadott. Tudom én, hogy klassz a hangja, meg ugye a macik is, de akkor is, miért van minden cuccomon egy számomra láthatatlan célkereszt? Tudom, csak költői kérdés volt...
Csak, hogy összegezzem az eddigieket, ott tartunk, hogy mínusz egy tornapóló, mínusz egy kulacs, mínusz egy szemüvegtok kulccsal, de itt már kezdtem más tudatállapotba kerülni, így jobbnak láttam elindulni, mielőtt a sikerszériánkat azzal folytatjuk, hogy a reggeliről is lekésünk az oviban...
A reggeli a nagyobbik fiamnál sarkalatos pont és most így jobban belegondolva neki még nem is adtam fedőnevet. Továbbiakban Csakazértse néven fogok rá hivatkozni. Szóval Csakazértse kolléga együttműködő volt egész reggel és a testvéreivel ellentétben nem szólózott idegrendszerem pattanásig feszülő húrjain, de azért alkotott ő is. Talán egy sarkot mehettünk az ovi felé, mikor száj lebiggyen, hang elcsuklik és teljesen hiteles bicegésbe kezd. Rövid kérdezősködés után kiderült, hogy annyira fáj a bokája, hogy nem tud ráállni. Mit is mondhatnék? Fenomenális! Ha kívánni lehetett volna, akkor ezt még mindenképpen! Igen! Annyit kértem tőle, hogy valahogy evickéljünk már el egy lépcsőig, addig tartson ki. A lépcsőhöz érve megkértem, hogy menjen fel az utolsó fok szélére, én odatolatok, a hátizsákomat felveszem előre, őt pedig a hátamra. Igen, az óvoda előtti sarokig a hátamon vittem, ami mindkét fiacskám kedélyállapotára kiváló hatással volt. Bumbi a puszta látványtól pukkadozott a nevetéstől, míg Csakazértse simán csak azon kacarászott, hogy mekkora menőség már, hogy ott zötyög a hátamon és mennyire király, hogy onnan kémlelheti a reggeli forgatagot. Az ovi előtti saroknál vetettem fel a kérdést, hogy vajon az is kap-e reggelit, aki utolsónak ér oda. És úgy tűnik ez a nap a csodák napja lehetett, ugyanis Csakazértse a hátamról leszállva olyan sprintet nyomott az ovi kapujáig, hogy tisztára könnybe lábadt a szemem, hogy ennyire lóvá lettem téve.
A munkahelyemre beérve nem volt olyan porcikám, amin nem folyt volna patakokban a víz, de ezt nem szoktam ilyen kifinomultan a kollégáim tudomására hozni, egész konkrétan a "Sziasztok!" után a "Tökömön is csorog a víz" mondat hagyja el minden áldott reggel a számat. Hogy Garfield miért utálja annyira a hétfőket? Passz! De, hogy totál azonosulni tudok vele az fix! Meg van az a mondás, hogy "Ami nem öl meg,...", na kérem alásan én olyan kemény leszek mint a kád széle, és egészen nyugodtan felpakolhat a sors, mert ezek után bármit túlélek címkés pólóval a kezemben, gyerekkel a hátamon. This is Spartaaaaaaaaaaaaaaaa!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Később kaptam egy hívást apától, hogy nyugodjak le, megtalálta a kulacsot és a szemüvegtokot is, de annyit kér, hogy legközelebb ne a lányok szobájában lévő ruhásszekrénybe pakoljam már a cuccaimat és később ne próbáljak meg mindent Bumbira kenni...
