Ha a halogatás művészet, akkor azt kell mondanom, hogy én mesterfokon űzöm! Fél évvel ezelőtt nagyon nagy elánnal indítottam el a blogot és utólag belátom, nagyon nagy mellénnyel, a napikata címet kapta, ami először két napivá avanzsált, majd szépen lassan téli álomba szenderült és most a nyár kezdetén kezd el ébredezni fél év kóma után...

Mindig jött valami más, valami fontosabb, valami ami halaszthatatlan, amit adott pillanatban mindig az elé helyeztem, hogy új blog bejegyzésbe önteném életünk történéseit. Megszámlálhatatlanul sokszor jutott eszembe a blog is, de valahogy soha nem jutott rá időm vagy vitt rá a lélek, hogy írjak. Tudom, ez a nemvoltráidőm cucc elég sablonos, mert mindenkinek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen, de valahogy nekem erre nem akaródzott, hogy elég időm legyen. Pedig mindenféle túlzást nélkülözve, nálunk szinte minden nap akad valami esemény, még akkor is ha nem a nemmindennapi kategóriába sorolható. A teljesség igénye nélkül volt itt minden - egészség - betegség, jókedv - sírás, szürke eseménytelen napok - mozgalmas időszakok. 4 gyerek mellett talán az éjszaka az egyetlen olyan időszak, amikor lelassul és lecsendesedik kicsit az élet, de sohasem áll meg. Mondjuk olykor-olykor itt még az éjszakák is akciódúsak, főleg betegség idején.

A halogatásra visszatérve, nem egyszerű lejönni erről a cuccról. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ráérünk még dolgokat elintézni, majd holnap. A majd holnapból lesz a majd holnapután, aztán majd a hétvégén és így kerül egyre távolabbra és távolabbra, amit szeretnénk megcsinálni. Gyakorlatilag ez a halogatás életünk minden szegmensében felütheti a fejét, holott mennyivel egyszerűbb lenne túl lenni a dolgon ott és akkor, amikor kigondoljuk. Van, hogy tudatosan küzdök ellene, hogy a teendőim ne a majd holnap nevű fakkba kerüljenek, de valahogy a patópálság gyakrabban kerekedik felül rajtam. Tavaly meg is fogadtam január elsején, hogy nem fogok halogatni, egy darabig egészen aktív is voltam és sorra intéztem el a hetek, hónapok vagy akár évek óta halogatott undok teendőimet, de a halogatás ragadósan cuppogós mocsarába olyan könnyű újra belesüppedni... Hát ennek estem én is áldozatául.

Kezdhetnék mentegetőzni, hogy "jajj azért nem tudtam írni, mert 4 gyerek rengeteg elfoglaltsággal jár, és hogy vannak olyan időszakai a napomnak, hogy lyuk van a fenekemen...", ami mondjuk részben igaz is lenne, de az én döntésem volt minden nap, hogy egy-egy napomba mennyi teendőt szuszakoltam bele.

Két héttel ezelőtt véget ért az iskola, megvoltak az évzárók, ballagás és megkezdődött a nagybetűs nyári szünet. Kicsit szusszanhatunk, mindenki kicsit kiszakad a tanév végére már egyre nyögvenyelősebben forgó mókuskerékből, és a reggeli ágybólkikönyörgős rutinnak a sokáig alvás veszi át a helyét. Jelenleg kicsiny háztartásunkban én vagyok az egyetlen, akinek a mindennapjai ugyanabban a mederben folydogálnak mint folydogáltak szeptembertől június elejéig. Nekem ugyanúgy korán kell kelni, ugyanúgy mennem kell minden reggel, miközben a ház népe még édes hortyogások közepette piheni ki az előző nap fáradalmait, de hogy egykori főnökömet idézzem "Life is a bitch." Nekem ezt dobta a gép.

Illetve némi változás azért mégis akad, kicsit könnyebbek lettek a reggeleim, mert magamon kívűl, mást már nem kell arról győzködnöm, hogy "de igen, fel kell kelni, de igen muszáj menni, de igen indulni kell". Mondjuk esetemben annyival is egyszerűbb a történet, hogy fél úton nem kell visszafordulnom, mert ott jut eszembe, hogy semmilyen plüsst nem viszek magammal a munkába vagy hogy otthon felejtettem a frissen mosott ágyneműt, amit a délutáni alváshoz szoktam megkapni. Nyilván soha nem volt még ilyesmire precedens nálunk... :D

Jelenleg egyébként 3 gyerekesek vagyunk, mivel a kisebbik lányom az óvodai ballagás után édesanyámhoz disszidált és május vége óta nem is láttam. Két további gyermekemre vár még hasonló sors, az ő csatlakoztatásuk jövő hét végére van beütemezve. Édesanyámnak ezt a bátor vállalását, miszerint ő elbír 3 gyerekkel, kicsit ilyen tizenkilencre lapot húzásnak érzem, és kicsit félek is tőle, hogy egy, maximum két hét elteltével szólni fog, hogy a testi- és szellemi épségének megőrzése érdekében azonnali hatállyal hozzunk el legalább egy gyermeket. Benne van a pakliban, hogy ez be is fog következni, de ha nem próbáljuk meg, akkor nem is tudjuk meg soha, hogy bírná-e vagy sem.

Ha és amennyiben a legkisebb lurkó marad csak itthon, akkor belevethetem magam a lakásfelújítás, rendrakás, takarítás pokolian mély bugyraiba. Mondjuk minden nyárnak nagy reményekkel nézek elébe, és valahogy azt veszem észre, hogy a töredékét sem tudtam elvégezni a betervezett munkáknak, dehát a remény hal meg utóljára. Meg különben is, ha eleve is minimálra tervezném, akkor abból nem lehetne már lefarigcsálni. :)

Tudom, hogy "Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld.", de én megpróbálok rendszeresen írni. Ígérni nem ígérek, de rajta leszek az ügyön. :)