Nem, nem nyaljuk meg a macskát! Játékból sem!

Azt hiszem én így is szeretlek...

2020. január 13. - napikata

A múltkori bejegyzésemben nagy vonalakban vázoltam Nektek, hogy egy lakás állapotára milyen hatással van négy gyerek és miről ismerszik meg, hogy ott biza emberpalánták is cseperednek. De szerintem ez még csak a kisebbik szelete annak a nagy egésznek, hogy mi változik meg az életünkben a gyerekeink révén. Változnak a szokásaink, de legfőképp mi magunk. Olvastam minap egy gyűjteményt, amely azt taglalta, hogy terhesség alatt/ szülés után hogyan változik meg az anyák teste. Nyugodt szívvel állíthatom, hogy a fejünk búbjától egészen a lábujjunk hegyéig minden egyes porcikánkon nyomot hagy az áldott állapot. Kövezzetek meg érte, de magát az állapotot én nem annyira szerettem, jó tudod-tudom, ehhez képest négyszer mégis végig csináltam. Mondhatnám, hogy azért mert mindig abban bíztam, hogy a következő majd kevésbé fog fájni, de égbe kiáltóan nagy hazugság lenne.

Nyilván mindenki máshogy viseli ezt a folyamatot, amit erősen befolyásol az is, hogy mennyit küzdött az új családtag érkezéséért. Annak, akinek nehezen jött össze a baba, édes ez a teher, bár ugyanúgy megviseli az ő szervezetét is, de mivel tudja, hogy a hőn vágyott utóddal ez is együtt jár, ő nem nyavalyog. Nem nyavalyogtam én sem, félre ne értsetek, de nekem, aki állandóan tesz-vesz és 10 percig sem bír megülni a fenekén, nem volt egy gyalog-galopp a szülésig vezető út. Iszonyatosan nehezen tudtam elfogadni, hogy nem tudok már azzal a tempóval közlekedni, amivel szoktam, hogy egy sima lépcsőzés is haza vág. A terhesség vége előtt, ha leejtettem valamit a földre, már úgy voltam vele, hogy majd ha jön valaki, akkor megkérem, hogy vegye fel, mert gibbon felmenőkkel nem rendelkezvén, nem igazán sikerült olyan hosszúra nyújtanom a karomat, hogy elérjem a leesett tárgyat. Volt, hogy odaáig fajult a helyzet, hogy már a hajamat sem tudtam egyedül megmosni, lévén, hogy ülőfürdőt nem nagyon vehet az ember lánya, ha babát vár, lehajolni pedig a pocakomtól nem tudtam, így a páromat kellett megkérnem, hogy ugyan legyen már olyan kedves és mossa már meg a kis Kinder meglepetése haját... Egy szó mint száz, a kiszolgáltatottság ekkor sem volt ínyemre. És akkor még nem ejtettünk szót az egyéb testi változásokról. Na lássuk csak!

 

69cbde59bb2a4faac482cab7b2889cdb.jpg

 

Haladjunk fentről lefelé. Lehet más pozitívum is eszembe jut majd ezen az egyen kívül, amit mindjárt felfedek előttetek is, de egyenlőre most nem jut eszembe másik. A hajam. A hajam nem zsírosodott annyira mint nem terhesen. Volt olyan, hogy egy hét elteltével is úgy nézett ki, mintha csak tegnap mostam volna meg. Ez az egyetlen, amit így utólag visszagondolva most is el bírnék viselni. Nem tudom, hogy vannak-e még kolleginák, akik szintén tapasztalták, de nekem a hajszínem is megváltozott a terhességek alatt. Egészen addig fel sem tűnt, hogy sötétebb lett a hajam, míg egy alkalommal a nagymamámat csak hosszas bizonygatás árán sikerült meggyőznöm arról, hogy nincs befestve a hajam. Tényleg nem volt, akkor még nem kellett. Viszont árnyalatokkal sötétebb lett, mint volt. Éééééés a hajjal kapcsolatos feketeleves..., amiről úgy nagyjából mindenki elfelejtett szólni Kékszemű születése előtt és után. Szinte napra pontosan, ahogy Kékszemű három hónapos lett, elkezdett hullani (a hajam, nem Kékszemű). De nem ám csak úgy egy kicsit. A kispárnámról nem győztem reggelente összeszedegetni a kihullott szálakat. Mindig is sok hajam volt, de akkor és ott kezdtem neki búsulni a világnak, mert nem nagyon akart abbamaradni a vedlés. Mostmár tudom, hogy a hormonális változások hatására kezdett el kipotyogni a hajam és hogy ez rendre mindenkinél a szülést követő harmadik hónapban lép fel, de a későbbi terhességeim során sem vigasztalt, hogy tudom az okát. Kékszemű születését követően gyakorlatilag olyan lett a fejem mint egy napocska, mert konstans tele voltam babahajakkal, és ez így is maradt az elkövetkezendő évek során.

hair-5a81aa393cae5-png_880.jpg

Azt hiszem az arcom az egyetlen amiről úgy nagyjából elmúltak a terhességeim nyomai. Egyik napról a másikra szeplő szerű foltok jelentek meg az arcomon. Mást ezekkel a pigmentfoltokkal mint hozzájuk szokni, nem nagyon tudtam, de szerencsére nagyjából a szüléseket követően nyomtalanul fel szívódtak. A ajkaim is megvastagodtak, sokszor úgy ébredtem, hogy Maria Geronazzot simán lealáztam volna, és ahogy közeledtünk a szülés várható időpontja felé, úgy lett egyre paplanabb a szám. 

És a felsorolásban el is érkeztünk az első pikánsabb állomásra. A nőiesség legfőbb megtestesítője, amiből a nők kb. 80%-a nagyobbat szeretne, a férfiak második számú kedvenc testrésze egy nőn... a mell. Arról már írtam Nektek korábban, hogy Isten lássa lelkemet, de a szoptatás soha nem volt az én műfajom. Fájt is, nem is tudtam felvenni a versenyt tejleadásban egy Holstein frízzel, így nekem ez kínlódás volt. A korábbi hasonlatomat miszerint a szoptatást ahhoz tudnám hasonlítani, mintha a mellbimbómat satuba szorítanám és közben forró viaszt csepegtetnék rá, még mindig tartom. Annak ellenére is, hogy a fent vázolt kombinációt soha nem próbáltam. Mikor még azt hittem, hogy csak akkor lehetek jó anya, ha szoptatok, fejéssel is próbálkoztam. Senki nem mondhatja, hogy nem tettem meg mindent a cél érdekében, mert de. Viszont mivel ugyanazon időmennyiség alatt, mint amit a kézi mellszívóval sikerült összebohóckodnom, annak a mennyiségnek a tripláját tudtam volna könnycseppből sírással összegyűjteni, így hamar alábbhagyott az amúgy is pislákoló lelkesedésem. Nem mellesleg, szerintem kevés kiábrándítóbb látvány van annál, mit mikor életünk párja éppen fejésen kap bennünket. Nekem volt egy jól bevált pozitúrám, amit mindig szoptatásokhoz vettem fel, ez pedig úgy festett, hogy a vállamra hajtottam a fejemet és csukott szemmel folytattam tovább a műveletet. Nem tudom, hogy első pillantásra melyik volt rémisztőbb, az  hogy szoptatás közben alszok vagy inkább az, hogy úgy néztem ki mint aki kitörte a nyakát. A kórházban a szobatársaim elsődlegesen mindig a kisded testi épségéért aggódtak. Konkrétan mindenki azon izgult, hogy vajon elejtem-e a gyereket. Na de kérem, ez bejáratott módszer volt. Illetve nekem otthon volt szoptatós csatornám, tudom, hogy ez első olvasatra nem feltétlenül gyerekbarát, de olyankor nálunk mindig a Discovery ID ment. Tudom, hogy most ez így kicsit betegesnek hangzik, de mindig is oda voltam a sorozatgyilkosokkal kapcsolatos témákért, és kellemest a hasznossal alapon, így legalább nem is aludtam el.

 

66589205_2466416760083367_8303981682386534400_n.jpg

 

Na,de kissé többet időztem a szoptatás témánál, mint kellett volna, de szerintem aki rendszeresen olvassa az írásaimat, az már hozzá van szokva az ilyesmihez. A melleknél tartottunk. Az egy dolog, hogy sose voltak egyformák, és ezen a négy egymást követő terhesség sem segített sokat. Esetemben nem csak legenda volt, hogy a terhesség alatt megnő az ember lányának a melle, vagyis nem ez a helyes szakkifejezés, hogy megnő, hanem inkább nagyobb lesz. És télleg. A Kékszeművel való terhességem végére már nem csak szemmel látható, de kézzel fogható is lett a változás. A 85 B-s lányok osztályt léptek és 90 D-sek lettek, nyilván a párom sem fakadt sírva bánatában ettől. Így belegondolva lassan már csak a vércsoportomat nem tudjátok. :D Szóval az egy dolog, hogy megnőttek, majd megnyúltak, de még csíkosak is. Mondjuk nálam a csíkosság az alapbeállítás. Gyerekként volt egy időszak amikor hirtelen nőttem, így a bőrömet olyan helyeken is striák "ékesítik", amikre más legvadabb álmaiban sem gondolna. Szóval a stria témát én már gimi alatt elengedtem, nemhogy a terhesség alatt, így arra ne is számítsatok, hogy bármiféle hiperszuper kencét tudok Nektek ajánlani megelőzés céljából. Nálam ez a hajó olyan régen elment, hogy azt még gőzzel hajtották. Összességében nagyobbak lettek a melleim, de nálam már nem játszik a no bra day. A páromnak csak annyit szoktam mondani, hogy ha játszik velük, ne vigye őket messzire. 

Egy pár sor erejéig megemlékeznék így mellvidéken járva arról a bizonyos bimbóudvarról. Szerintem én már így születtem, hogy a mellem másból se állt, csak udvarból. Na jó, tuti nem, de már nem emlékszem rá, hogy milyen volt az, amikor normális méretűek voltak. Még Kékszeműnél döntött úgy az udvartartás, hogy teret hódít magának és beborítja a környező területeket, annak meg lassan 9 éve. Maradjunk annyiban, hogy én így születtem. :D Emlékszem rá, hogy a védőnő, mikor ecsetelte a szoptatás csínját-bínját, erre külön felhívta a figyelmemet, hogy nem csak a mellbimbót, hanem a bimbóudvart is be kell tuszmákolni a csecsemő szájába, én már ekkor a fulladásveszélytől féltettem a meg nem született apróságot. Ja és, hogy visszahúzódik-e? Hahahahaha. Felejtsd el!

És elérkeztünk az első etap utolsó állomásához, ami nálam a legkevésbé kedvelt terület: a has. A striákról már az előbb megemlékeztem, na a hasam az ívóhelyük. Itt se szeri, se száma a csíkoknak, egészen konkrétan egy zebra is simán megirigyelné a csíkocskáimat. Gimi óta volt időm megbarátkozni velük, tehát ezen én nem tudok kiakadni, de attól még nem szeretem. Terhesség előtt is volt rajtam súlytöbblet, és ez egy újabb olyan terület, amin az egymást követő terhességek megint csak nem segítettek. Most épp nagy életmódváltásban vagyok, így ami most van és csak egyre jobban lesz az a kötényhas. Lóg most is és ahogy fogyok, még jobban fog. Ezzel tisztában vagyok, de ez is hozzám tartozik. A hasamon lévő bőrnek a négyszeri kinyúlás majd visszahúzódás szintén nem kedvezett, viszont maradt rajta egy pukli. Egy pukli, amit Kékszemű, Cserfes, Csakazértse és Bumbi hoztak létre. Mivel mindegyik kölök ugyanott tartotta a talpacskáját a hasamon maradt egy dombocska, de ez a dombocska kedves. Mindig mosolyt csal az arcomra, mikor újra és újra felfedezem magamon. Azokat az időket juttatja az eszembe, mikor a kicsinyeim még picikék voltak, de olyan picikék, hogy a csoffadt kis popójuk belefért egy tenyerembe. Jajj, de mielőtt a szentimentalitás teljesen úrrá lenne rajtam, meg ne feledkezzek arról a fránya felező vonalról, ami a köldökömtől indult lefelé és ki tudja hol végződött. Olyan volt az a vonal mint mikor plasztika előtt berajzolgatnak ezt-azt, szinte pont a hasam felénél, viszont szerencsére a csík is a pigmentfoltok sorsára jutott, és a terhességeket követően ahogy jött, úgy ment is.

 

98a59bba201f70af9ee7bb5f3e5a159d0be47fefd9a2df94c399201d5d95e045.jpg

 

Ezzel el is értünk utunk feléig, mely a fejem búbjától kezdődött és most egy kicsit itt a hasi tájékon meg is pihenünk. Ez a test, amit eddig undorral és csalódottsággal vegyes érzésekkel tanulmányoztam képes volt arra, hogy négy egészséges és nem utolsó sorban gyönyörű gyereket "összerakjon", növesztgessen, óvjon és tápláljon. Ahelyett, hogy továbbra is kritikusan szemléljem és sanyargassam, inkább büszkének kellene lennem rá, hiszen nem mindennapi az a teljesítmény, amit véghez vitt. A foltok, csíkok és a dombocskák pedig ha úgy tetszik tereptárgyak azon a testen, amire az eddigi életem rajzolta a térképet. Még tanulom, hogy hogy szeressem és hogy ne bántsam tovább. De erről majd talán legközelebb mesélek Nektek, mikor megnézzük mi is történt deréktól lefelé.

screen-shot-2018-06-19-at-2-26-00-pm.png

 

A bejegyzés trackback címe:

https://napikata.blog.hu/api/trackback/id/tr1415404410

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.