Háááát majdnem napi a napikata... :D Kicsit nagyon offline üzemmódban zajlottak az ünnepek. Szabadságon is voltam, illetve édesanyám nálunk töltötte a Karácsonyt és mivel túlnyomó részt a laptopom előtti székben ült, ezért esténként mikor már a gép elé roskadtam, nem feltétlenül volt energiám írni.

A szabadságnak mindig világmegváltó tervekkel vágok neki. Fejben körülbelül az egész lakást oda-vissza kitakarítottam, felújítottam, és átrendeztem, de sajnos mindig visszahuppanok a realitás zord talajára, és kicsit elkeseredve tapasztalom, hogy a töredékét sem sikerült kiviteleznem a betervezettnek. Ahhoz több, mint 7 év alatt sem sikerült hozzászoknom, hogy nem tudom befejezni azt, amihez hozzá kezdek. Egyszerűen valaki állandóan jön valami óhajjal-sóhajjal, ami miatt abba kell hagynom amit éppen csinálok. Ha épp nem a gyurmát kell előszednem, akkor vagy papírt kell adnom rajzoláshoz, vagy enni szeretnének valamit vagy a kisebbik fiam épp romba dönti a szobát és a többiek jönnek bemószerolni.

Tudatosan nem idegeskedtem Karácsony előtt, úgy voltam vele, hogy ahogy esik úgy puffan. Az ideális előrebeállított családi Karácsonyi képektől és a patentul megterített Karácsonyi asztaltól és a makulátlan, ropogósra vasalt ünneplőbe öltöztetett gyerekektől, Makó Jeruzsálem távolságra vagyunk. Ezt az utópisztikus Karácsonyi képet azt hiszem két évvel ezelőtt engedtem el, amikor is a Jézuska bárányhimlőt hozott nekünk Karácsonyra. Annyi csupa pöttyös gyereket egy rakáson... és mindenki nyűgös volt és vakarózni akart. Valahogy hidegen hagyta őket az ünnep meghitt varázsa... nem is értem miért. 

Azt olvastam nem is olyan régen valahol, hogy ahogy az ember öregszik úgy válik egyre fontosabbá az, hogy kivel tölti az ünnepeket és egyre kevésbé van jelentősége annak, hogy mit kap ajándékba. Nos, még ettől is Makó Jeruzsálem távolságra vagyunk. Próbál az ember mindent megadni a gyerekének, sokszor erején felül is, de azért az ésszerűség határain belül. Az első osztályos lányom tabletet szeretett volna. Mikor megkérdeztem tőle, hogy minek egy 7 éves gyereknek tablet, elkezdte sorolni, hogy az osztályban kiknek van. Hazudnék, hogyha azt mondanám, hogy nem játszottam volna el a gondolattal, hogy megkapja, de abban a szent minutumban mikor felfedeztem az emeletes ágy lábába karcolt Pindúr Pandúrt, minden kételyem szertefoszlott. Mondtam neki, hogy ezerszer elmondtam, hogy a ceruzával a papírra rajzolunk és nem a bútorra, erre közölte velem, hogy nem ceruzával készítette az alkotást, hanem egy játék csavarhúzóval. Nyilván így teljesen más a leányzó fekvése. Ja, NEM! Megbeszéltük, hogy aki egy emeletes ágyra nem tud vigyázni az nagy valószínűséggel egy tabletre sem tudna. Szóval nem lett tablet Karácsonyra, de lett helyette plüss medve, intelligens gyurma, kirakó. A kisebbik lányomnak határozott elképzelése volt azt illetően, hogy mit szeretne kapni, így neki a Jézuska egy gitárt hozott. Választhattam a furulya és a gitár között, de a saját és közvetlen környezetünk idegeit kímélendő az utóbbi mellett döntöttem.

A körülöttünk lakókról jut eszembe. Mi panelban lakunk annak minden előnyével és viszontagságos tulajdonságával együtt. Én kertes házban nőttem fel, nem mondom, hogy nincsenek előnyei a panelban való lakásnak, de tudván, hogy milyen a másik "létforma", inkább több hátrányát látom, mint előnyét. Például 21 év kertes házban való létem során soha, de soha nem fordult elő, hogy bárki is lehányta volna az ablakunkat egy szilveszteri házi buli alkalmával. Nos, a mostani Szilveszter alkalmával ez is megesett, itt a panel harmadik emeletén... 4 gyerek mellett mindent lehet ránk mondani csak azt nem, hogy csendesek vagyunk, így azon, hogy a felettünk lakó (mostmár tudom, mert felmentem hozzá) gyökér éjszakai bútorszerelésén, házi bulikáin vagy csak baráti összejövetelein és az ezek alatt keletkezett hangzavaron ki sem akadtunk. Na jó, én azért morogtam kicsit, de a páromat teljesen hidegen hagyta. De azon, mikor kedden hajnalban hallottam, hogy valami az ablakunkra csapódik, illetve később valaki egy medvét megszégyenítő ordítás kíséretében rókázik, már nem sikerült felülemelkedni. Mondjuk ezen már nem is nagyon akartam, azért azzal, hogy valaki hangos, könnyebb együtt élni és azzal plusz munkát sem okoz másoknak. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy január elsején azzal fogom múlatni az időt, hogy rókát takarítok az ablakról. El is gondolkodtam azon, hogy van az a babona vagy az ég tudja mi az, hogy azt fogod egész évben csinálni mint amit az év első napján, akkor cudar egy évnek nézek elébe. Aztán rájöttem, hogy kurvát szex-szel fenyegetni??? Hát egész évben hasonló élményekben van részem vagy akár különbekben is... Egyébként itt jegyezném meg, hogy micsoda személyiségfejlődésen megyek át hála a gyerekeimnek. Évekkel ezelőtt a hányás szó hallatán, a világból is kifutottam volna és ma már akár vödröt vagy tálat is (gyerek méretétől függően) tudok a delikvens elé tartani. 

Így volt ez akkor is, mikor anyukám haza utazását követően elkezdtem takarítani és úgy voltam vele, hogy ha már a Jézuskát nem sikerült tiszta wc-vel várni, akkor legalább az új évbe úgy menjünk át, hogy tiszta a mellékhelyiség. Gyönyörűen kitakarítottam a WC-t, mindent lefertőtlenítettem, áttöröltem, lemostam és felmostam. Csillogott-villogott minden. Majd este a kisebbik fiam altatása közben hallottam, hogy a nagyobbik teremtés koronájának wc-znie kell. Mondtam neki, hogy ne húzza az időt ilyesmivel, igyekezzen inkább kifelé. Kisvártatva szólt, hogy a törlésben segítségre szorul. A párom ment is, majd a következő mondatra lettem figyelmes: "Legalább ne lépj bele!". Itt már sejtettem, hogy mi történhetett... Mondtam a páromnak, hogy hagyja, majd én megyek rendezem a gyereket meg a körletet is. Miután megnyugtattam a fiamat, hogy sem a pizsama felsőjét nem fogom összevizezni, sem a felé úszó alsógatyájától nem lesz semmi baja miközben gyorsan alvázat mosunk, szóltam, hogy kapaszkodjon belém, hogy a kádból való kimászás során nehogy elcsússzon. Nos, ekkor vettük észre, hogy a keze is olyan...

Boldog hányás és hasmenés mentes új évet kívánok Mindenkinek! 

Az úgy történt, hogy a "napikata" kétnapikata" lett. Minden igyekezetem ellenére tegnap este már olyan voltam mint a mosott rongy. Egyszerűen képtelen voltam rávenni magamat bárminemű értelmes dologra. Illetve annak, hogy kétnaponta este csak soká kerülök gép elé a fürdetési és altatási beosztásunk az oka.

Mi a nagyüzemi fürdetést úgy oldottuk meg, hogy egyikőnk a két középső lurkót fürdeti, míg a másik a két végállást. Az, aki az ovisokat fürdette, intézi előtte a vacsorát és utána ő is altat. A másikunknak, aki a legkisebbet és a legnagyobbat fürdette, már csak annyi teendője van, hogy a legkisebb fiunkat lenyilaztassa az álommanókkal. Néha ez nehezebb és embertpróbálóbb feladat, mint a másik hármat elaltatni. Mivel naponta cserélünk, így a vacsoráztatás, fürdetés, meseolvasás szent háromsága mindennap rotálódik. Ezáltal minden második este a gyerekek szobájában dekkolok, arra várva, hogy végre elaludjanak. Joggal merül fel a kérdés, hogy ugyan mi a manóért kell ott ülni míg el nem alszanak? Ez előtt főleg gyerektelenek illetve az egygyerkesek szoktak értetlenül állni. Akinek két gyereke van az pontosan tudja, hogy ezek a fajzatok gerjesztik egymást. Nálunk a három nagyobb egy szobában alszik és mindig akad egy vakmerő jelentkező, aki elkezdi felderíteni hangjelekkel, hogy az állomány mely további tagjai vannak még ébren. Ha eljössz és beindul ez a mechanizmus, akkor nyugodtan elfelejtheted, hogy aludni fognak. Így aztán nincs mese, ki kell várni míg a háromból kettő álomba nem merül, különben indul a rendbontás.

Nos miután megismertettem Veletek az esti rutinunkat, kitérnék a tegnapi napunkra. Természetesen az iskolai ünnepségről elkéstem, hiszen a munkahelyemen lévő felnőtteket nem igazán érdekli, hogy én épp kilövésre készen állok talpig téli menetfelszerelésben. Megállítanak és elkezdik a halaszthatatlan problémájuk ecsetelését. Szóval 3 percet késtem és igen, ezalatt a 3 perc alatt a lányom elmondta azt a 2x4 sort, ami rá volt osztva. Mikor beléptem az osztályterembe, már akkor láttam, hogy valami nem kerek. Állandóan elfordult, dörzsölte a szemét, az orrát. Végig hallgattuk/néztük a műsort és mindenki odavitte a szüleihez a saját maga által készített ajándékot. Ő jött utolsóként és ahogy odaért hozzám, zokogásban tört ki. Nagy nehezen sikerült kihúznom belőle, hogy az egész világvége hangulat oka az volt, hogy azt gondolta, hogy én nem megyek...

Beszélgettem kicsit a tanítónénivel, megtudtam, hogy a gyermek minősíthetetlenül káromkodott tesi órán, mikor kiütötték, illetve, hogy csendes, visszahúzódó, de ha arról van szó, akkor megvédi magát. Tartsak ki, tavaszra az olvasási skilljei is beérnek... (hol van még tavasz...) A Karácsonyi műsor és a beszélgetés érdekes gondolatokat indítottam el bennem.

Én se népszerű, se éltanuló gyerek nem voltam, ja és ami az egész gyerekkoromra és később a személyiségemre is rányomta a bélyegét az az volt, hogy kövér gyerek lévén folyamatos csúfolódások céltáblája voltam. Tudom, hogy kövér gyereknek lenni szar, ezen nincs mit szépíteni. Átlagtól eltérő gyereknek sem jó lenni, mert a gyerektársadalom ezeket az egyedeket kiveti magából és folyamatos szekálások alá veti. Min múlik az, hogy kiből milyen felnőtt lesz? Vajon a Szűz Máriát játszó kislányból mi lesz? Sztárügyvéd lesz? Orvos? Vagy belesimul egy hétköznapi szakmába, ami a "kisemberekre" jellemző? Mennyi ráhatása van a szülőnek abban, hogy mi lesz a gyerekéből?

Egyedül az utolsó kérdésre tudom a választ: elmondhatatlanul sok. Hiába lehet a gyereked őstehetség, ha szülőként hagyod elkallódni. Viszont ez fordítva is igaz, hiába akarsz Te plasztikai sebészt nevelni a gyerekedből, ha nincsenek meg a szükséges képességei vagy ha teljesen más területre lenne alkalmas, de a szülő kitalálja, hogy mi lesz a csemetéjéből és kimozdítja a számára komfortos területről. Itt van az én lánykám, aki itthon ugyan nagyszájú, de közösségben nem domináns személyiség. Hadar és beszédhibája is van, és nehezen tanul verseket. Mindig bátorítjuk, soha nem mondtuk neki olyat, hogy ügyetlen lenne vagy buta, ellenben folyamatosan dícsérjük és a "Szűz Mária" kislánynak, annak ellenére, hogy beszédhibája van és méreteit tekintve minden szempontból nagyobb a társainál, látszólag határtalan önbizalommal rendelkezik. Esetemben az önbizalom mint olyan, hiánycikk és éppen a folyamatos gyerekkori csúfolódások miatt. Én voltam az, akit senki nem akart a csapatába, akivel nem volt menő barátkozni, akin mindenki köszörülhette a nyelvét és mégis sikeresebb és boldogabb felnőttnek tartom magamat azoknál a fiúknál/lányoknál, akik akkor és ott menőnek számítottak.

Visszakanyarodva a minőségi idő fogalmára. A lányommal csaptunk egy "csajos" estét. Ne gondoljatok nagy dologra, beültünk egy kávézóba, legurítottunk egy-egy lattét. (Az övé természetesen koffeinmentes volt, nem vagyok saját magam ellensége, különben is én altattam. Ráadásul az ő lattéjának a felét is én ittam meg, mert nem bírta felemelni a poharát...) Hétvégén belekukkantottam a tolltartójába, láttam, hogy egy pár színes cerka nagyobb igénybevételnek van kitéve, mint a többi. Így vettünk egy pár új ceruzát, illetve a cicanadrágjait valami titokzatos módon folyamatosan kilyukasztja, így abból is kapott két újat. Azáltal, hogy ez a hétfői késő délután csak róla szólt, a gyerekem teljesen kicserélődött. Csillogott a szeme, kenyérre lehetett volna kenni és a biztonság kedvéért két kézzel is fogta a kezemet. Annyira fontos lenne, hogy több ilyen időt töltsünk együtt, ami csak róla szól, amikor csak ő van és én. Csakhogy ez négyszeres minőségi időt jelent négy különböző gyerekre. Azt látom és tudom, hogy igény van rá, de a kivitelezés már nem olyan egyszerű.

És akkor itt van az a manapság oly divatos énidő. Nos az énidő nálam abban teljesedik ki, hogy WC-zés közben kb. két percre meg tudom nézni az Instagramot, hogy valami vizuális élményre is szert tehessek. Talán két perc sem telik el és nyílik az ajtó, mert vagy van egy újabb versenyző, aki szintén szeretné elvégezni a dolgát vagy felajánlja nekem a segítségét, hogy tép papírt vagy csak én tudok önteni a poharába/ kinyitni a túró rudiját. Reggelente ugye az ovisokat én viszem az oviba, azután míg eljutok a munkahelyemig felhívom a 250 km-re élő anyukámat, hogy tudjam mi van vele. Közben beérek dolgozni. Annyi időm van, amíg nem szól hozzám senki, ameddig a munkahelyemtől nem érek el újra az óvodáig (kb. 5 perc). Majd élménybeszámoló az ovisoktól és itthon a párom vár a két gyerekkel a napi aktualitásokkal. Amikor végre már mindenki nyugovóra tér és lenne esély rá, hogy végre azzal foglalkozzak, amivel szeretnék, addigra az én lelkesedésem is alábbhagy és ahogy vízszintesbe kerülök, be is ájulok. Júliusig olyan privilégiumban részesültem, hogy trükkök árán, de hétvégenként eljutottam edzőterembe, viszont mióta új munkahelyem van még nem sikerült magamra találni és egy kizökkenthetetlen napi rutint kialakítani. Edzés és fogyás témában olyan könnyen adnak tanácsot az ismerőseim. A hétvégi apuka sem érti, hogy mi abban a nehézség, hogy heti ötször eljussak edzeni, de a párkapcsolatban lévő, de a párjától külön élő sem tudja, hogy miért nem tudok munka után aludni két órát és utána lezúzni az edzőterembe... Nyilván ezek az emberek el sem tudják képzelni, hogy mennyi elfoglaltsággal jár ennyi gyerek, és olyan könnyű a fejemhez vágni, hogy "Fúúú, hát én nem cserélnék veled." és tudjátok mit??? Lehet, hogy nem irígylésreméltó az életem és vastagon kimeríti a szívás kategóriát, de mégsem cserélnék a világon senkivel... Annak ellenére sem, hogy az énidő fogalmát csak elméleti síkon ismerem. De ha az is annak számít, hogy három hetente kiszedik a szemöldökömet és 10 percig csak a kozmetikus társaságát élvezem, akkor mégis van énidőm, még ha kurta és enyhén kellemetlen is, de az enyém...

Mára ennyi voltam, még próbálok valamit a lakásunk állapotán is előre mozdítani, meg kotyvasztani magamnak valamit holnapra... Ja egyenlőre nem kaptam értesítést az iskolából, hogy a csokis-banános muffin áldozatokat szedett volna. Sőt egy anyuka az ünnepség után, még el is majszolt egyet mellettem. Vártam, hogy majd fikázni fogja. Én már elterveztem, hogy csendben hallgatni fogok, de nem szólt semmit. Vagy magasan van az ingerküszöbe vagy mégsem lett olyan borzalmas mint gondoltam. :) 

Sokáig azon morfondíroztam, hogy a mai bejegyzésemnek ezt a címet adjam-e vagy azt, hogy "Hogyan szívasd magad mesterfokon". Alapjáraton a hétvége nálunk nem feltétlenül arról szól, hogy hogyan üssem agyon az időt  azon a két napon. Én a hétvégéket csak szimplán "Szopok, nyalok, gombot varrok" üzemmódban töltöm. Igyekszem ebbe a két napba annyi mindent belepréselni amennyit csak lehet, de sajnos az én kapacitásom is véges. Ezzel pedig mindig akkor szembesülök, mikor számot vetek arról, hogy a két nap alatt mennyire sikerült haladnom.

Engem világ életemben arra neveltek, hogy az idő értékes, minél hasznosabban kell eltölteni, csak akkor érezhetem jól magam, ha értelmes dolgot csinálok. (Mivel a semmittevés vagy a pihenés nem jár kézzel fogható "végtermékkel", így nem nagyon szoktam pihenni.) A páromat általában az őrületbe kergetem azzal, hogy párhuzamos projektjeim vannak, értem itt projekt alatt a háztartási munka különböző folyamatait. Anyukám mindig azt mondta, hogy ha például mosogatok, akkor közben nyugodtan mehet közben a mosógép, mert legalább közben az is halad. De például ezt a filozófiát nem tudom követni a konyhában úgy, hogy felteszem a kaját főni és majd közben elmosogatok. Amíg nagyjából nincs egy kis szabad felület, addig egyszerűen nem tudok hozzákezdeni a főzéshez. 

Mosogatni imádok, közben meg szoktam tervezni, hogy utána miket fogok csinálni. Mosni is szeretek, de szerintem a "Hányszor mostad ki ugyanazt az adag ruhát mire ki tudtad teregetni?" világrekordját én tartom. Ugyanis hat napon keresztül mindig kimostam ugyanazt az adagot, de valahogy kiteregetni már nem sikerült. Ennek ellenére viszont lelkesen újra elindítottam a mosóprogramot, mivel minden egyes nap esélyt láttam arra, hogy na majd ma... hát a hatodik napon valóban sor is került rá. Ugyan mindig megfogadom, hogy innentől kezdve nem csinálom ezt, mert pocséklás és a ruháknak sem tesz jót. Hétvégenként annyira szoktam jutni általában, hogy koszos gyerekruha nincs, de annál több felnőtt. Hiába mosok mindkét nap 2-3 adagot, soha nem fogy el. Van egy olyan gyanúm, hogy valaki ide hordja a szennyesét míg mi alszunk, ez az elméletem a mosatlanok indokolatlan mennyiségére is vonatkozik.

Szóval a hétvégék is a túlélésről szólnak Aprajafalván, mosni, főzni, takarítani kell, nehezítésként mindezt úgy hogy a 4 gyerek is itthon van és szeptembertől beköszöntött hozzánk a gyerekek körében méltán oly "népszerű" házi feladat fogalma is. Az első osztályos lányomat a sírás környékezi meg a két szó hallatán, és hiába próbálom vigasztalni, hogy rövidesen a többiekre is hasonló sors vár, nem nagyon hatja meg. De miért is hatná meg, hiszen mi a mostban vagyunk... Nyilván neki az lenne elégtétel ha a többiek is ott görnyednének a lecke fölött. 

És ezzel el is jutottunk az iskola témához, amihez a mai bejegyzésem címe szorosan köthető. Holnap lesz a Karácsonyi ünnepség az iskolában, de hogy ne legyen olyan egyszerű, az óvodában is. Így egyeztettünk apával, hogy kivételesen ő megy az ovisokért és én megyek az iskolába. Mivel az iskolába már szabad házi készítésű süteményt vinni (az ovival ellentétben), így abban a kegyben részesültem, hogy süthetek az iskolai ünnepségre. Egészen a mai napig abban a hitben éltem, hogy a muffint nem lehet elrontani... Valószínűleg az sem segített a helyzeten, hogy túl sokáig tartott kiszámolni a lányommal, hogy 8-7-1 egyenlő mennyi. 

Ilyenkor hajlamos vagyok túl vállalni magamat, mert hadd tudják már az iskolában, hogy ennek a kislánynak az anyukája milyen kis konyhatündér... vagy nem tudom, ilyenkor mi üt belém. Holott Makó Jeruzsálem távolságra vagyok azoktól az anyukáktól, akik az összes ilyen megmozdulás során az első sorban sertepertélnek. Lehet én is sertepertélős lennék, ha lenne még szabad kapacitásom, dehát nincs... Ilyenkor mikor látom ezeket az ügybuzgó anyukákat mindig azon töprengek, hogy ők vajon mit dolgozhatnak, hogy mindig meg tudják oldani, hogy ott legyenek minden rangos óvodai és iskolai eseményen.

Nos közben lemeóztam a muffint (muffinokat, természetesen a reprezentatív mintavételezés jegyében). Kicsit sötét az aljuk, na jó, mit szépítsek rajta, fekete, és állagát tekintve sem az igazi. A következő gondolatok merülnek fel bennem: a; jó lesz ez, úgysincs ráírva se az én, se a lányom neve, hogy ki sütötte ezt a fertelmet b; mégiscsak szén alapú életforma volna a miénk, egy kis koksz az alján nem árthat c; és én állat még macaront is akarok sütni d; szerintem csinálok egy másik adagot muffinból is, úgyis túlzásba vittem hétvégén az alvást. Már 6 óra is megvolt szombaton és vasárnap is.

Közben a hasmenős nyavalyatörés utólérte a kisebbik lányomat is, ezt a balesetes bugyik és az erősen megcsappant WC papír készletünk is hűen tükrözi. A vacsoráját sem ette meg teljesen, de én a bélflórám harmonikus kiegyensúlyozottságát kockára téve, megettem a maradékát, mert kaját nem dobunk ki. Ha holnaptól az én hasam is menni fog, akkor egyértelműen vírusról van szó, aminek a nagyobbik fiam volt az előfutára a péntek reggeli attrakciójával.

Nem is nagyon szaporítom tovább a szót, mert holnapra még valami szuperanyu sütit kell előállítanom és nem ártana, ha a fizimiskámmal is kezdenék valamit, hogy a munkahelyemen ne borzadjanak el a látványomtól a kollégáim... és még a gyerekek cuccait is össze kell készítenem és a Maugli frizurájukat is meg kellene szelídítenem...  legalább a lányokét...

Jön a sablon mondat: soha nem gondoltam, hogy valaha is blogolásra adom a fejemet. De ha egyszer tényleg így van... Az, hogy szeretek írni, talán pont egy évvel ezelőtt tudatosult bennem, mikor jelentkeztem egy programba és magamról kellett írni bemutatkozást, ami alapján sikeresen kiválasztásra is kerültem. Ezt a vonalat majd talán egyszer kifejtem. Egyre inkább az a gondolat erősödött fel bennem, hogy én senki csoportján belül nem szeretnék írogatni, hanem megyek inkább a saját fejem után. Mondjuk az, hogy az ilyen elhatározásaim testet is öltsenek, nálam végtelenül hosszúra szokott nyúlni. Először augusztusban fogalmazódott meg bennem a blogírás gondolata és 5 hónap kellett ahhoz, hogy el is jussak ideáig.

A krónikus időhiányom oka, hogy nem minden tekintetben mondható hagyományosnak a mi családunk. Kezdve onnan, hogy 4 gyermek színesíti a mindennapjainkat, akik koruk eloszlását illetően 7,6,5 és 3 évesek. Igen, nem tétlenkedtünk... és fölöttébb ügyesek voltunk, ugyanis a nagy számok törvényének szabályai szerint két fiunk és két lányunk van. A másik dolog, ami miatt szintén nem vagyunk szokványosnak mondhatók, hogy nálunk apa van itthon a gyerekekkel és én dolgozok. Ez az a háztartás, ahol elhangzik az a mondat, hogy "Nem, nem nyaljuk meg a macskát. Játékból sem." vagy hogy "A saját hangodon beszélj légy szíves! 

Azzal kapcsolatban, hogy a gyerekek ilyen sűrűn jöttek egymás után mindig el szoktam mesélni, hogy hogy zajlott a szülészetre való betegfelvételem a negyedik gyerekem születését megelőzően. Már a nővérszobán ültem, és éppen az adatfelvétel stádiumában tartottunk, mikor jött a kérdés, hogy vannak-e testvérek, és ha igen mikor születtek. Én Garfieldot meghazudtoló arckifejezéssel sorolni kezdtem, hogy 2011, 2012, 2013, mikor is a nővér nevetve megjegyezte, hogy 2014 kimaradt. Igen, hiszen abban az évben az volt az újévi fogadalmam, hogy nem szülök...

Ezt a blogot ilyen nagycsaládos, túlélős, kicsit életmódváltós, anyás blognak szánom, aztán meglátjuk, hogy mi sül ki belőle.

Ennek nyomvonalán haladva röviden be is számolnék, egy átlagosnak mondható reggelünkről.

Jelen felállás szerint én viszem az ovisokat oviba, apa pedig a legnagyobb lányunkat a legkisebb fiunkkal az iskolába. Ahogy péntekhez egyre közelebb kerülünk, úgy növekszik annak az esélye is, hogy el fogunk aludni. Így történt ez ma reggel is. Akkor keltünk, mikor már indulni kellett volna. Apa az ő "párjait" ébresztette, én az enyimeket. Olyan téma jön, hogy a gyerekkel nem rendelkező, érzékeny lelkületű embertársaim elborzadva fogják olvasni. Viszont a velem hasonszőrű edzett szülők csak legyintenek, hogy csak ennyi?! Szóval a nagyobbik fiam szólt, hogy kakilnia kell. Mondtam neki, hogy egész nyugodtan, ha menni kell, hát menni kell. Majd mikor szólt, hogy innen enyém a terep, elborzadva láttam, hogy egy robbantott mókus van a WC csészében, de a mókusból jutott ám mindenhová. Könnybe lábadt szemmel közölte velem, hogy a "bugyija" is olyan lett. (Az ilyen balesetek mindig megviselik lelkileg.) Késésben voltunk, dehát ha lúd legyen kövér, ezt az akadályt biza el kell hárítani. Vendégem volt egy alvázmosásra, majd mikor konstatálta, hogy nem áll szándékomban a pizsama felsőjét is lelocsolni és abba hagyta a sírást, szólt, hogy az ágya is olyan lett... Miért is ne.. mondom én, ha már lúd, legyen kövér! De semmi gond, pánikra semmi ok. Az érintett darabokat gyorsan beáztattam, majd munka után kezelésbe veszek mindent, a lányom előző nap a kocsiban összehányt ruháival együtt. Hát van ez így na...

Eljutottunk az oviba, bár inkább úgy fogalmaznék, hogy elvontattam őket az oviba. Egész úton rettegtem, hogy mi van, ha ez nem csak egyszeri alkalom volt és lassan már ott tartottunk, hogy azt hogy fogja a kezemet kevesebbszer mondtam, mint azt hogy nem fáj a hasad? Bízva abban, hogy nem lesz galiba és balesetmentesen megússzuk a napot, elmentem dolgozni.

Mikor délután értük mentem, addigra már várt egy kis szeretetcsomag a fiam szekrényében. Volt baleset...

És ahogy említettem, ez csak egy átlagosnak mondható reggelünk volt. Nálunk arra, hogy valami simán, zökkenőmentesen menjen végbe, mikronnyi esélyünk van a négy másfél méter alatti faktor miatt.

Nagyon sok gondolat kavarog még a fejemben, de majd igyekszem szép sorjában naponta blogba "vetni" őket. Legyen ennyi elég belőlem elsőre és most megyek még így éjfél előtt kiteregetek, hogy a fürdőszobánk katasztrófa sújtotta övezeti mivoltát mihamarabb felszámolhassam...