Ígértem, hogy az óvodába való beszoktatásnak külön bejegyzést fogok szentelni, hiszen elég meghatározó dolog a pöttömök életében és nem szabad elbagatelizálni, hogy ez csak óvoda, meg kiscsoport. Felnőttként is igencsak nehezen változtatunk a kis megszokott dolgainkon, olyannyira nehezen, hogy még az is könnyen megeshet, hogy bár nem érezzük magunkat jól az adott helyen, de a megszokásaink és a kényelmességünk erősebb annál, minthogy ebből kilépjünk. Erre itt van ez a csöpp gyerek, aki 3 és 4 év közt van valahol, jobb esetben már járt közösségbe, rosszabban még nem és bekerül egy tök idegen közegbe, vadidegen felnőttek és gyerekek közé, ahol a mindennapi létet szabályok köré szorítják apránként.

Ha mondjuk ezt felnőtt viszonyok közé szeretnénk átültetni, akkor képzelj el egy új munkahelyet pályakezdőként, ahol nem ismersz senkit és a dolgok működéséről is még csal halvány lila fogalmad van. És itt most azt akartam írni, hogy legalább itt nem kell azzal számolnod, hogy Rád szállnak a nagyobbak, de óh dehogynem. Csak a felnőtt világban ezt már a hátad mögött intézik és nem vágják az arcodba könyörtelenül, mint ahogy az a gyermektársadalom farkastörvényei szerint szokás. 

Szóval beszoktatás á la Bumbi. A lányok iskolai holmijával szemben a fiúk óvodai felszerelése töredéke volt csupán a mennyiséget tekintve. Negyedjére legalább időben rendeltem meg az oviszsákot, így teljes menetfelszereléssel tudtunk indulni a várva-várt és ugyanakkor rettegett első napra. Apa a lányokkal kezdte szeptember másodikán a 2019/20-as nevelési évet, én a fiúkkal számban ugyanezt, de óvodai szakzsargonnal élve, a nevelési évet. Mérsékelten voltam csak felmálházva, gyakorlatilag minden évkezdet kicsit olyan ebből a szempontból, mintha koliba költöztetném a gyerekeket. Vittünk váltócipőt, váltóruhát mindenből (értsd pótzokni, pótalsógatya, pótpóló, pótnadrág), hiszen még bármilyen baleset előfordulhat és én végtelenül nyomorultul érzem magam, mikor óvodai "lelences" ruhában kapom vissza a gyermekemet a saját hanyagságom miatt. Természetesen plüsst is vittünk, hiszen alvóka nélkül nem élet az élet, meg mégiscsak kell egy kis otthoni illat.

Mivel Csakazértse már rutinos óvodába járó, aki most kezdte a nagycsoportot, így azt a hétfőt is és minden egyes napot nála szoktunk indítani, hiszen ott fontos, hogy időben bent legyen. Ők már gyakran mennek óvodán kívüli programokra vagy kirándulni, kiscsopiban még inkább szemet hunynak afelett, hogy pöppet később esünk be. Láttam Bumbin, hogy minden felkészítésem ellenére, nem igazán vágja, hogy ő most itt fog ám maradni. Ez bizonyosságot is nyert akkor, mikor az ő csoportszobája felé vettük az irányt, és az én ördögpalántám a kijárat felé vette az irányt. Rutinos ovibajáró volt ő, de csak kísérőként, teljes érthető, hogy miért gondolta, hogy ez a mai nap is ennyi lesz csak. Volt, aki az óvónők közül meg is jegyezte, hogy ő már azóta jár oviba, hogy a pocakomban volt és ekkor belém is hasított a felismerés, hogy jéééééééééééééé és tényleg! De mondtam Bumbinak, hogy ma biza megkeressük a jelét, a szekrényét és biza itt fogunk maradni. Kicsit bátortalan volt ugyan, de kis nógatásra bementünk és le is ültünk reggelizni. Bocsánat a királyi többesért, én leültem mellé a földre, ő pedig kis hezitálás után nekiállt reggelizni. Természetesen a mézes-vajas kenyérrel igencsak megkínáltuk a terítőt is, de ekkora gyerekeknél, ezen már mindenki csak mosolyog... tipikus.

Imádtam azt a szeretetet, azt az odafigyelést az óvónők és a dajkanénik részéről is, ami Bumbi felé áradt, és végtelenül hálás is vagyok nekik azért, hogy már az első héten egymástól függetlenül elárasztottak képekkel, hogy ne izguljak, minden a legnagyobb rendben és a gyerekem még nem üvöltötte magát hüppögősre a kétségbeeséstől. És képzeljétek, olyat csináltam mint az előző háromnál még soha! Reggeli után, mikor kimentek az udvarra, kereket oldottam már az első napon. Mikor felhívtam apát, hogy el se fogja hinni, hogy éppen hová tartok, lesokkoltam a hírrel, hogy én bizony ott hagytam Bumbit az óvodában. This is Spartaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa!

Na nem azért történt ez így, mert én ilyen kőszívű anya vagyok, hogy a negyediknél már nincs helye sírásnak és érzelgősködésnek. Nyilván a delikvens természetétől is függ, hogy hogy birkózik meg az új helyzettel, az új emberekkel, és Bumbit ismerve én inkább az óvónőket féltettem. Természetesen a négyből nem volt két egyforma beszoktatás, Csakazértse két hét alatt szokott csak be, sőt vele az első napon odaáig aljasodtunk, hogy az ebédet is csak úgy volt hajlandó elfogadni, hogy ha én etettem. Ő két hét után aludt ott először, Bumbi a harmadik napon. A lányoknál sem húztuk tovább ezt a produkciót egy hétnél, de Bumbi beszoktatása extra rapidra sikerült. A beszoktatásra egy hét szabit vettem ki, és kellett is, mivel hétfőn és kedden is még csak félnaposban nyomtuk és ebéd után jöttünk haza, de szerdától már ott aludt az én kiscsoportos nagyfiam. 

A múlt heti szülői értekezleten ez is napirendi pont volt, hogy ki hogy élte meg a beszoktatást, kinél hogy zajlott a folyamat. Volt egy anyuka, aki elsőként vette a bátorságot és beszámolt, majd síri csend. Ekkor vettem észre, hogy a két óvónő és az igazgatónő néz engem. Oké-oké értem én, meg kellene törni a csendet és mivel nettó 5 éve ismerjük már egymást, és találkozunk naponta, igazán menthetném a helyzetet. Annyit sikerült csak kinyögnöm, hogy ez volt az eddigi legsimább. Az igazgatónő ekkor felkonferált a többi szülőnek, hogy igen-igen, Katának már a negyedik gyermeke kezdte meg nálunk az évet, és igen, akarva-akaratlanul innentől kezdve úgy leszel számon tartva, hogy "Tudod, akinek négy gyereke van". Illetve sikerült még egy jelzőre szert tennem, mivel elvállaltam a hírhedt eszemkásságot is, azon belül is a kincstárnoki funkciót. Eddig még soha nem vetemedtem ilyesmire, de mivel úgy voltam vele, hogy utolsó ovisom, meg egyszer élünk, hadd szóljon. A többi csoportban mindig csak kerettag voltam többnyire, hogy meglegyen a 3 fő és haladjunk, de most nem bírtam magammal. :) Az óvodánkban én vagyok az szmk elnöke is, amit az igazgatónő kérésére vállaltam el, hiszen az ő szempontjából teljesen logikus volt a felkérés, mivel részéről így éveken keresztül megoldottnak tekinthető ennek a funkciónak a betöltetése, mivel Bumbi még legalább két évet fog ide járni. Itt jegyezném meg, hogy volt olyan év, hogy az óvoda öt csoportjából háromban képviseltettük kis családunkat egy-egy csemetével. Gyakorlatilag így talán egy óvónőt kivéve a teljes palettát lemeóztuk.

A beszoktatás olyannyira jól sikerült, hogy reggelente Bumbi az óvónénikkel kicsit kokettál mielőtt befáradna a csoportba, sőt Eszter nénit még egy "Szétszedlek." vagy "Ma megeszlek." bekiabálásával is megörvendeztetjük. Mókás ilyen mondatokat hallani egy majdnem négyéves szájából, hogy mindenféle gátlás nélkül odakiabálja egy felnőtt nőnek... Attól tartok a későbbiekben lesznek még itt bajok és egész nyugodtan felköthetem az alsóneműmet... Reggelente azért nyom még nekem egy mini műsort, amiben rendszeres a kérdés, hogy érte megyek-e, illetve jöhet-e velem dolgozni, de ahogy haladunk előre az időben úgy kurtulnak ezek a kis szösszenetek, viszont ezzel fordított arányosságban nyúlnak a reggeli öltözködéseink.

Egyrészt az ősz beálltának is köszönhető, hogy már nem tudunk csak úgy ripsz-ropsz elindulni, hiszen egyre több réteg ruha kerül a fiúkra, de Bumbi "hercegnő" a mániáival nem segít azon, hogy rekord időt futhassunk. Esküszöm Nektek, hogy egy lány nem válogat ennyit, hogy mit vegyen fel aznap mint amit ő lecsap reggelenként. Konkrétan kivétel nélkül, minden egyes reggel a fejébe nyomnám a teljes pólós fiókot, miután hol a címkékkel, hol a mintával túráztat. A múltkor ugye jött a címkékkel, hogy dupla legyen, most rendőrautós pólót áhít a szentem (soha nem volt ilyenünk) vagy éppen azt, ami a szennyeskosárban van. Ma reggel csupán 3 póló került képbe, akár kettő egymáson is, majd a pulóveren szólalkoztunk össze, mert abból is kettőt akart magára applikálni és ez abban csúcsosodott ki, hogy a végén a pólóra vette fel a dzsekit pulcsi nélkül, de előtte 5 perccel még a szárító alól kellett kikönyörögnöm, miután oda bevonult duzzogni egy félig felvett pólóval a nyakában. Na ilyenkor már elkezdek megsárkányosodni és a tűzokádástól is már csak hajszálnyira vagyok, mert természetesen még a Mitvegyekmafel előadás közepén járunk, de természetesen már réges régen úton kellene lennünk az oviba...

Csakazértis ekkor már teljes menetfelszerelésben stresszel azzal, hogy le fogja késni a reggelit és hány percünk van még beérni. A lakásból még nem lépünk ki, de hallom, hogy már azon acsarkodnak, hogy ki nyomja meg a lift hívógombját. Lássuk be egyáltalán nem mindegy, ahogy az sem, hogy ki döntse el, hogy hazafelé melyik utat válasszuk, amit nekem napról napra számon kell tartanom, hogy aznap éppen ki következik, vagy felügyelnem kell, hogy ki melyik gomb megnyomására jogosult vagy képes, mivel Bumbi méreténél fakadóan függőleges irányban még kihívásokkal küszködik. Természetesen a magasságproblémát áthidalandó, a gyalogátkelő jelzőgombjához oda-vissza fel kell emelnem, mert nyilvánvalóan nem váltana a lámpa zöldre, ha ő nem nyomhat. Így belegondolva hálát adhatok a sorsnak, hogy a porontyaim kicsit sem mániások.... Na ezek azok a dolgok, amikhez egyenlőre még nem tudtam hozzászokni, de rajta vagyok az ügyön!

Eléggé eseménydús volt az elmúlt hét is. Túl vagyunk a szülői értekezlet első évadának mind a négy epizódján. Múlt héten megvolt Bumbi első szülőije is (gyakorlatilag már a második). Illetve volt egy nagyobb horderejű eseményünk is, méghozzá egy szülinap, azon belül is Cserfes 7. szülinapját ünnepeltük. Szerdán volt a jeles esemény, de nagy feneket nem kerítettünk neki, mert másnap ugyanúgy mókuskerék volt, koránkeléssel meg mindennel, ami ezzel jár.

Sokszor ér a vád, hogy nekem vannak kedvenc gyerekeim, nevezetesen Kékszemű és Bumbi. Pedig mindenféle elfogultság nélkül állíthatom, kristálytiszta lelkiismerettel, hogy nekem nincs kedvenc gyerekem. Szerintem ezt a luxust vagy nem is tudom minek nevezzem, senki nem engedheti meg magának, akinek több gyereke van, hogy kedvencet választ magának. Én mindegyikőjüket ugyanúgy szeretem, mindegyikőjüknek más és más a varázsereje. Mindenki másfajta odafigyelést, törődést igényel, és ez a kihívás, hogy mindenkinek azt adjam anyaként, amire vágyik és annyit kapjon belőlem, amennyit szeretne. 

Kékszemű vitathatatlanul anyás, azt hogy ez annak köszönhető-e, hogy vele voltam itthon a legtöbbet (9 hónapot), nem tudom. Nála kétszer meg kell gondolnom, hogy mit mondok, mert nagyon a lelkére vesz mindent. A múltkor mondott valami bődületes nagy balgaságot, amire annyit reagáltam, hogy kiszaladok a világból, ha ezt még egyszer meghallom, és sírva fakadt. Csak úgy záporoztak a hatalmasabbnál hatalmasabb krokodilkönnyek, hogy ő nem akar az anyukája nélkül élni. Drága kiscsillag, hát senki nem mondta, hogy itt foglak hagyni... Nyilván szerinte én vagyok az ászok ásza, hiszen minden gyerek az egekig magasztalja a szüleit az ő korában, de még Budapestről sem tudnék kifutni, nemhogy a világból... Szóval Kékszeművel különleges kapcsolat van köztünk, de biztosan nem egyszerű neki sem, hiszen ő az elsőszülött, ő az aki egyedüliként megtapasztalta azt, hogy milyen az, hogy a 100%-os figyelem, ami felé irányult, évek alatt csupán csak 25%-ra redukálódott. 

Mindenki ellát jó tanáccsal, kérve és kéretlenül egyaránt, gyerekesek és gyerek nélküliek úgyszintén, hogy a gyerekkel töltött minőségi időnek milyen nagy jelentősége van és erre mindig kell időt szakítani. Nálam ez a "Na ne beszélj! Komolyan?!" kategória. Egy gyerekkel pofon egyszerű a dolog, de nekem nem annyi van.... És elhiszem, hogy mindenkinek szüksége van az osztatlan figyelemre, de ezt  4 gyerekkel kivitelezni kb. olyan egyszerű mint összedobni egy funkcionáló időgépet... Soha, de soha nem éreztettem senkivel, hogy bármelyik testvér fontosabb lenne, de Kékszeműnek mégis olyan gondolatai vannak sokszor, hogy a szívem facsarodik bele. A múltkor a facebook feldobott egy képet, amit évekkel ezelőtt osztottam meg. A képen Cserfes van pár hónaposan úgy hogy én és apa tartjuk. Mikor megláttam szóltam is neki, hogy nézze már meg, hogy milyen aranyos az a kép, és Cserfes milyen apró még rajta és apánál hamarabb ért oda Kékszemű, hogy ő is szeretné azt a képet megnézni. Mindenre fel voltam készülve, csak arra a mondatra nem, ami a kép láttán elhagyta a száját... "Ühüm, szóval ekkor volt az, amikor meguntatok engem?" Mintha kést döftek volna belém, teljesen lefagytam és hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak erre, hiszen mindenre fel voltam készülve, de erre nem. Hát gyerek, mondtam én neked valaha ilyet? Éreztettem valaha veled, hogy unlak? Akkor mégis honnan? Honnan jött ez a kérdés? Hogy merül fel benned egyáltalán ilyen? Ezek azok a kérdések, amikre vagy soha, vagy csak hosszú-hosszú évek múlva fogok választ kapni.

Ezen a ponton joggal merül fel Benned a kérdés kedves olvasó, hogy jó-jó, de hogy jön ez az egész a bejegyzés címéhez, az erőltetéshez. Hát úgy, hogy Kékszemű soha nem arról volt híres, hogy véka alá rejtené azt, amit gondol, így történt ez akkor is, amikor a párom szülei egy Karácsony után, talán úgy február magasságában meglátogattak bennünket a Karácsonyi ajándékokkal. Ismerve a családot, ilyen apróságon már fel sem akadunk, hogy februárban ér ide a Jézuskájuk. Ajándék lónak ne nézd a fogát, legalább vették a fáradtságot és elzarándokoltak hozzánk kitéve magukat a BKV-val való közlekedés viszontagságainak. Igen, irónia a középső nevem, és nem, nem szokok le róla... Egyébként magát a tényt, hogy én anyósékkal normális kapcsolatot a büdös életbe nem fogok kiépíteni, már nagyon-nagyon régen elengedtem és nem is töröm magam rajta, hogy itt bármilyen változást elérjünk. Szóval jöttek az ajándékokkal és akkor az én igazmondó kis Cserfesem, nekem szegezte a kérdést, hogy ugyan áruljam már el, hogy a postás bácsit (nagypapa) minek engedtem be?! Félreértések elkerülése végett, a nagypapa sosem dolgozott postásként, de mivel a gyerekeim kb. 2-3 évente látják, így nem tudják Isten igazából hová tenni. Ami nem is meglepő a gyerekek memóriáját ismerve. De volt már rá precedens, hogy a páromat kérdezték meg, hogy az ő apukája mikor halt meg.

Ilyenkor jönnek a kegyes hazugságok, a cukormázas részbenigazságok, hiszen azt mégsem mondhatod a csillogó szemű apróságoknak, hogy azért nem ismered őket jobban, mert nem járnak hozzánk, mert szarnak a fejetekre. A nagyszülőknek a mieinkkel együtt összesen 10 unokájuk van és én tökre megértem, hogy egy idő után már darab-darab, de akkor ne erőltessük már a témát. Ezért is hasított belém a hír, mikor szólt a párom, hogy anyósék jönnek a Cserfes szülinapjára. Hogymi? Ahova? Hát mi nem szoktunk ilyen gigamega hetedhét határra szóló csínadrattákat tartani, amire ők buknak. Sőt még szesz sem lesz. Akkor mégis minek? Mi történt most?

Nyilván nem mondanék olyat, hogy ne jöjjenek, de azért tegyétek a szívetekre a kezeteket, joggal merül fel a kérdés, hogy miért most? Miért pont a Cserfesére? Novemberben lesz Csakazértse 6 éves, akkor is tetszenek majd jönni? Vagy az a szülinap megint a feledés homályába fog veszni? És ha megkérdezik, hogy Cserfes mitől különb, mint a többiek, hogy bezzeg az ő szülinapjára idefáradtak, akkor mit mondjak? Erre az volt a válasz, hogy hát valahol el kell kezdenünk. Ja, jó. Tessék csak nyugodtan, de hogy ezeket a kérdéseket nem én fogom megválaszolni az egészen biztos.

 Még mielőtt valaki pálcát törne felettem, és azt mondaná, hogy én is csak egy vagyok azok közül, aki már alapjáraton fúj az anyósára, ki kell, hogy ábrándítsam. Egyrészt rászolgált arra, hogy ne akarjak nyitni felé, másrészt a kellemetlen kérdéseket édesanyámnak ugyanúgy neki szegezem. Történt ugyanis, hogy a tavalyi nyaraltatás alkalmával anyukám kicsit elmérte a farkát, és nem gondolt bele abba, hogy két gyerek mellett nem feltétlenül fog tudni úgy dolgozni ahogy tette azt egyedül vagy egy gyerekkel és pár hát kétgyerekes üzemmód után csörgött a telefon, hogy hozzuk haza Csakazértsét, mert nem lesz kész a határidős munkáival. Nyilván nem célom taccsra vágni jóanyámat, így apa vezetett össz-vissz 6 órát, hogy a kérést teljesítse. A határidő letelte után Csakazértse visszamehetett ugyan, de én azt a két hetet senkinek sem kívánom, amikor naponta több ízben volt terítéken, hogy miért kellett haza jönnie. Az a csöpp kobak könnybe lábadt szemekkel magyarázta a maga kis beszédhibáival, a francia cserediákos akcentusával, hogy ő nem volt rossz, ő szót fogadott és higgyem el, hogy semmi rosszat nem csinált és nem is fog, de hadd mehessen vissza. És nem tudtam elhitetni a kis oktondi lélekkel, hogy nem ezért kellett haza jönnie, és vissza is mehet majd, de a felnőtteknek munkája van és mamát meg fogják büntetni, ha nem lesz kész időre. Ugyan! Hol érdekli őt vagy honnan tudná az a kiscsoportos apróság, hogy mi a búbánat az a határidő, mikor neki javarészt még csak az itt és a most van? Az itt és most pedig itthon volt, nem mamánál. Szóval ennek tükrében kértem idén nyáron anyukámat, hogy úgy tervezzen, hogy ez még egyszer ne üssön be, mert én nem szeretnék kis lelkecskét összerakosgatni és magyarázni, hogy nem, nem vele volt a baj. Biztosan szar dolog ilyet hallani, de más következetlensége által okozott romok törmelékeit takarítani még szarabb. És nem, nem vagyok én sem szuperanyu, sokszor mellényúlok én is vagy nem vagyok elég előrelátó, de saját magam után is meló megtartani a bizalmat vagy építgetni azt, nemhogy olyan esetben ahol erre a másik fél rá sem szolgált...

Szumma-szummárum nálunk a nagypapa figura úgy ahogy van hiányzik a képből. Én 11 évesen veszítettem el édesapámat, így a kicsik őt már csak képekről "ismerik", de már korán megmutatkozott ez, hogy a nagypapa mint olyan nálunk nem nagyon lesz. Mikor Kékszeművel valami foglalkoztatókönyvet lapozgattunk és a nagymama mellett lévő rajzra mutatva bácsi volt a reakció, tudatosult bennem, hogy ez a figura nem képzi a készlet részét.  Szóval kíváncsian várom, hogy novemberben ismételten találkozunk-e vagy ez is csak egy egy alkalomra szóló fellángolás volt. És semmi rosszindulat nincs bennem ezzel kapcsolatban, de a gyerekek érzéseivel nem játszunk, mert ha oda a bizalom, azon olyan kincs, amit vagy csak nehezen vagy soha nem lehet pótolni.

 Cserfest pedig még szerdán felköszöntöttük mindenféle nagyobb felhajtás nélkül. Sütiztünk, lett egy újabb medvegyereke, a már 120 meglévő mellé és kapott egy társast is, amivel azóta szintén együtt alszik. Hála annak, hogy nem a  facebookon köszöntöttem fel és kívántam neki boldog születésnapot, így csak anyukám hívta fel, hogy átadhassa jókívánságait. Igazából soha nem értettem, hogy egy olyan gyereknek, akinek még nincs facebook fiókja, sőt Uram bocsá' még olvasni sem tud, mi az ördögért kívánnak a szülők ezen a fórumon bármit is. Szerintem a gyerekednek attól egy szállal sem lesz jobb napja, ha lefekvés előtt elmondod neki, hogy 35-en lájkolták, és 12-en hozzászóltak a képhez, amit feltettél róla a szülinapján. Főleg úgy, hogy jó esetben nagy valószínűséggel ez a gyerek még egy háztartásban él veled, a poszt írójával. Nekem is van még hová fejlődnöm, de ha a fent leírásból bárki is magára ismer, kérem ne háborodjon fel, szíve joga így tenni, de hasznosabb ha inkább azt az időt is a gyermekével tölti míg azt a kirakatképet feltölti egy pár felszínes lájkért vagy hozzászólásért. Ő biztosan jobban fogja értékelni mint bárki! 

Szánom-bánom megint eltűntem... közel másfél embert próbáló hónap telt el a legutóbbi lejelentkezésem óta, vagyis azóta, hogy az alom a nagymamánál való nyaralás után ismételten teljes létszámmal pörög. Volt itt ebben a másfél hónapban minden mint a búcsúban - szülinapok, iskolakezdés, beszoktatás, fogszabályzás amiről az ember lánya valaha csak álmodott. Egyke kislányként mindig azután epekedtem, hogy majd olyan családom legyen felnőtt koromban, ahol mindig nagy a nyüzsi. Nos, asszem ezt kicsit sikerült túltolni, olyannyira, hogy felnőttként gyakran megesik, hogy áhítom a magányt. 

A beszoktatás első hetében, de hogy egész pontos legyek, inkább úgy fogalmaznék, hogy az óvoda első hetében (mivel a beszoktatás hosszabb folyamat, mint egy hét) volt rá precedens, hogy üres lakás várt haza. Háááát az az érzés... semmihez nem fogható. Külső szemmel olvasva ezen biztosan van, aki megrökönyödik, hogy milyen dolog már, hogy örül annak, hogy nem várja otthon senki?! De az igazat megvallva, van bizony! De még mennyire, hogy van! Annak az embernek, akinek napi szinten 5-10 perc magány jut, ezek a pillanatok egyenesen mámorítóak. Egészen konkrétan meg is fordult a fejemben, hogy örömömben földhöz is vágom magam izibe és a szétdobált játékok között csinálok egy „hóangyalkát”...

Tudom, elég sok restanciám van a másfél hónapról (lásd beszoktatás, iskolára való felkészülés), de majd szépen apránként feldolgozom azokat is... De tényleeeeeeeeg! Most inkább a bejegyzés címének adóznék ezzel az írással. Túlzás nélkül állítom, hogy a múlt hét hétfő reggelem után az volt a csoda, hogy nem kukorékoltam. Még a nap végén vártam, hogy az utcára lépve belém csap a villám, de minimum lecsinál valami szárnyas jószág. Nos, kegyes volt hozzám a sors és az utóbbi kettőből egyik sem következett be, de ezeken kívül, minden terítéken volt.

Itt most tennék egy rövidke kitérőt arra vonatkozóan, hogy jelen posztot egészen pontosan egy hete kezdtem el megírni, és mivel Bumbi újabban csak velem hajlandó elaludni, így nem tudom, hogy ma sikerül-e ténylegesen befejeznem, vagy ma is csak írok hozzá pár bekezdést... Majd írok erről is, most elöljáróban csak annyit, hogy minden második este Bumbi elaltatása az én feladatom, ami viszont neki sokkal jobban megy, mint nekem és gyakran megesik, hogy én már az igazak álmát alszom mellette, ő pedig még tesz-vesz mellettem. 

Jelen felállás alapján, a felosztást tekintve, a következő a helyzet: két iskolás lány és két ovis fiúcska. Apa a lányokat hordja iskolába autóval, anya (ez volnék ugye én) pedig „gyaloggal” a fiúkat az oviba. A lányok esetében fontosabb, hogy időben beérjenek és mivel a kerületen kívüli iskolába járnak, így nekik hamarabb is kell elindulniuk. A hétfői mizériánk ott kezdődött, hogy Kékszeműnek teljes menetfelszerelésben jutott csak eszébe, hogy a házi feladatából, miszerint rajzolja le a legjobb barátját, a fején kívül más még nem volt kész. Semmi gond, indulásig még pont bele is fér, hogy az előszoba közepén, a földön ülve, kabátban, táskával a hátán neki üljön befejezni a legjobb barátjáról készült rajzot. Közben azért megpróbáltam vele kapcsolatot teremteni és intenzíven érdeklődni kezdtem a tesi pólójának holléte felől, amit már a harmadik hét végén nem sikerült haza hoznia mosásra. Természetesen a szokásos nemtudom választ kaptam. Nyilván próbáltam neki tippeket adni arra, hogy hol lenne célszerű vagy logikus utána nézni/kérdezni, hogy hol lehet a póló, de ebben az esetben nagyjából borítékolható, hogy új pólót kell beszereznem. Valamint fény derült arra is, hogy volt ugyan házi a nyelvtan munkafüzetben is, de mivel azt sem az ágyában, sem a táskájában nem találtuk, rájött, hogy haza sem hozta, így megcsinálni sem fogja tudni.... Köszi drágám! Én is Téged! Hamarabb is szólhattál volna, hogy ne keressem, amit nem is hoztál haza.

Időszakosan eltűnt tárgyakból Cserfesnél sincs hiány. Neki múlt héten a váltócipője szívódott fel és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, újabban minden tényközlését úgy kezdi, hogy kategorizálja nekem a közlendő információt. "Anyaaaaaaaaaaaaa, képzeld van egy jó meg egy rossz hírem." Falra mászok tőle... Mondtam neki, hogy az én idegrendszerem nem igényli az efféle felvezetést, csapjunk egyből a közepébe, nem kell nekem a cukormáz. Szóval megtudtam a rossz hírt, miszerint volt váltócipő, nincs váltócipő és jött a kérdés: "Ugye veszel másikat?" Dehooooooogy veszek! Fejenként 2-3 pár új cipővel vágtunk neki a 2019/20-as tanév első felének, úgyhogy felejtős, hogy én már így szeptemberben újra cipővásárlásra adjam a fejemet. Jött a lebiggyesztett száj, mikor megkértem rá, hogy ugyan keresse már meg másnap azt a fránya cipőt. Éééééés láss csodát! Másnap meglett a cipő. Mikor megkérdeztem, hogy mégis hol az ördögben volt, azt a választ kaptam, hogy elrabolták a harmadikosok. Whaaaaat? Mi lesz legközelebb? A harmadikosok emberáldozatot fognak bemutatni? Valószínűleg a rossz szekrénybe tettem be vagy elfelejtettem, hogy hol vettem le, túl kiszámítható válasz lett volna. Szóval az elrabolt cipő meglett, de hétfő reggel nem volt meg az unikornisos kulacs. Világvégeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee! Ő haza hozta, tuti, hogy itthon van, de mégsem találjuk sehol. Mindent tűvé tettünk érte, de nem akadtunk a nyomára, pediga rajzoló Kékszeműt több ízben átlépdelve teljes erőbedobással kerestük a kulacsot.

Okéééééé, Kékszemű legjobb barátájának már van teste is, a kulacs még mindig ismeretlen helyen, a lányok késésben és én is kezdek idegállapotba kerülni. Nem kellenek azok a nyamvadék unikornisok, csak ma iszol üdítősüvegből! Csak keményen mint a nővéred! Nagy nehezen sikerült a lányokat kiebrudalni apával egyetemben. Ilyenkor Cserfesnek még szólni kell legalább kétszer, hogy az iskolába menetel esszenciális kelléke az iskolatáska és ugyan legyen már szíves visszafáradni és belebújni. Szórakozott a szentem! 

Kicsit itt meg is könnyebbültem, hogy legalább a fele már útnak indult, de ekkor még nem számítottam arra, hogy a fiúk még jobban túráztatni fognak... Mondhatni előre ittam a medve bőrére. Bumbit 8 óra előtt kevéssel sikerült kivakarni az ágyból és én már a teljes outfittel a kezemben vártam, hogy a legkisebb csemetém vevő legyen az őt körülvevő világ ingerei, beleértve ebbe engem is. A múltkor turiztam neki egy szupermenő pólót, ami ki-befordítható és mindegyik oldalán másik szuperhős van, aminek a gyermekem lehetne a feje. Egy póló, amit 4 napon keresztül is hordhatsz, ha nem kened rá fel a teljes óvodai menüsort! Esküszöm, ha 4. életévemhez közeledő kiscsoportos kisfiú lennék, csak ebben a pólóban nyomulnék! De nem vagyunk egyformák. Bumbi meglátta a pólót, és egy lefitymáló pillantás mellet közölte vele, hogy nincs címke. Valóban nincs, hiszen ennek a pólókölteménynek minden oldala használható, még jó, hogy nincs címke! Na jó, ha címke kell, akkor hozok másikat, nehogy ezen múljon már a világbéke. Visszaslattyogok immáron egy címkés pólóval, reménykedve, hogy közelebb kerülünk az oviba való induláshoz. A második póló az első sorsára jutott, jó, hogy van címke, de ezen nem kocsi van. Oh az anyád Úristenit! Vissza újabb pólóért, kocsisnak kocsis, címke is van benne, nem fogsz ki rajtam kis.... tündérbogár! És itt adtam fel a pólóvadászatot, jó, hogy kocsis, meg hogy címke is van benne, dehát csak egy címke... Miaf... Itt már nemcsak a hangulatom, de a hangerő is emelkedni kezdett, hogy keljen fel onnan, kapkodja a kis lábait és vegyen ki egy átkozott pólót a fiókból míg szépen vagyunk! Éééééééés nem hiszitek el, halált megvető nyugalommal Bumbi megjelent egy feliratos pólóban, amit a bátyja fiókjából szedett ki. Nesze Neked kocsis póló címkével...

Itt már alakult, hogy tüzet kezdjek okádni és még mindig nem sikerült elindulnunk. Eszembe jutott, hogy kelleni fog a szemüvegtokom, mert abban van az irodai szekrényem kulcsa. Határozottan emlékeztem rá, hogy hol hagytam a tokot, de mivel szem előtt is volt és elérhető magasságban, sőt még cuki macik is vannak rajta, természetesen lába kélt. Egyik fiú sem tudott róla semmit, gyanítom Bumbi a szemüvegtok szóra sem feltétlenül arra gondolt, amit én értettem alatta, így két lesajnáló tekinteten kívűl másban nem részesültem. Itt elszakadt a cérna, és kifakadtam, hogy én semmit nem hagyhatok előle, és tudom, hogy Bumbi tüntette el a tokot, mert őt hallottam, hogy ki-be csukogatta, de ő kitartóan tagadott. Tudom én, hogy klassz a hangja, meg ugye a macik is, de akkor is, miért van minden cuccomon egy számomra láthatatlan célkereszt? Tudom, csak költői kérdés volt...

Csak, hogy összegezzem az eddigieket, ott tartunk, hogy mínusz egy tornapóló, mínusz egy kulacs, mínusz egy szemüvegtok kulccsal, de itt már kezdtem más tudatállapotba kerülni, így jobbnak láttam elindulni, mielőtt a sikerszériánkat azzal folytatjuk, hogy a reggeliről is lekésünk az oviban...

A reggeli a nagyobbik fiamnál sarkalatos pont és most így jobban belegondolva neki még nem is adtam fedőnevet. Továbbiakban Csakazértse néven fogok rá hivatkozni. Szóval Csakazértse kolléga együttműködő volt egész reggel és a testvéreivel ellentétben nem szólózott idegrendszerem pattanásig feszülő húrjain, de azért alkotott ő is. Talán egy sarkot mehettünk az ovi felé, mikor száj lebiggyen, hang elcsuklik és teljesen hiteles bicegésbe kezd. Rövid kérdezősködés után kiderült, hogy annyira fáj a bokája, hogy nem tud ráállni. Mit is mondhatnék? Fenomenális! Ha kívánni lehetett volna, akkor ezt még mindenképpen! Igen! Annyit kértem tőle, hogy valahogy evickéljünk már el egy lépcsőig, addig tartson ki. A lépcsőhöz érve megkértem, hogy menjen fel az utolsó fok szélére, én odatolatok, a hátizsákomat felveszem előre, őt pedig a hátamra. Igen, az óvoda előtti sarokig a hátamon vittem, ami mindkét fiacskám kedélyállapotára kiváló hatással volt. Bumbi a puszta látványtól pukkadozott a nevetéstől, míg Csakazértse simán csak azon kacarászott, hogy mekkora menőség már, hogy ott zötyög a hátamon és mennyire király, hogy onnan kémlelheti a reggeli forgatagot. Az ovi előtti saroknál vetettem fel a kérdést, hogy vajon az is kap-e reggelit, aki utolsónak ér oda. És úgy tűnik ez a nap a csodák napja lehetett, ugyanis Csakazértse a hátamról leszállva olyan sprintet nyomott az ovi kapujáig, hogy tisztára könnybe lábadt a szemem, hogy ennyire lóvá lettem téve.

A munkahelyemre beérve nem volt olyan porcikám, amin nem folyt volna patakokban a víz, de ezt nem szoktam ilyen kifinomultan a kollégáim tudomására hozni, egész konkrétan a "Sziasztok!" után a "Tökömön is csorog a víz" mondat hagyja el minden áldott reggel a számat. Hogy Garfield miért utálja annyira a hétfőket? Passz! De, hogy totál azonosulni tudok vele az fix! Meg van az a mondás, hogy "Ami nem öl meg,...", na kérem alásan én olyan kemény leszek mint a kád széle, és egészen nyugodtan felpakolhat a sors, mert ezek után bármit túlélek címkés pólóval a kezemben, gyerekkel a hátamon. This is Spartaaaaaaaaaaaaaaaa!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Később kaptam egy hívást apától, hogy nyugodjak le, megtalálta a kulacsot és a szemüvegtokot is, de annyit kér, hogy legközelebb ne a lányok szobájában lévő ruhásszekrénybe pakoljam már a cuccaimat és később ne próbáljak meg mindent Bumbira kenni...

A gyanútlan olvasó azt hihetné a fenti címet olvasva, hogy ez most valami régi, jól bejáratott vonós zenekarról fog szólni, melynek tagjai amellett döntöttek, hogy régi sikereikre való tekintettel újra kezdik munkásságukat a komolyzene területén. Azt, aki erre számít, sajnos ki kell, hogy ábrándítsam. Nem, nem erről fogok írni, hanem a saját kis házi zenekaromról, vagyis arról, hogy újra együtt a négy gyerek, véget ért a nagymamánál való nyaralás és ezzel kezdetét veszi az alapozás a mókuskerékbe való visszazökkenésre.

Pénteken felkerekedtünk az állomány felével, hogy édesanyámat felmentsük a nyaraltatás rabigája alól, hogy ezzel mindenki élete visszaállhasson a rendes kerékvágásba. Bárhová is indultok egyet jól véssetek az eszetekbe! Soha, de soha ne szóljatok róla a gyereketeknek! SOHA! Bár ezt az ősi szabályt jómagam is úgy ismerem, mint a gyakorlott háziasszonyok a forró olaj és a víz kapcsolatát, mégis elkövettem azt a hibát, hogy itthon bejelentettem az aprókáknak, hogy megyünk mamához. Hiba volt... Bumbi ettől kezdve kb. öt percenként kérdezte meg, hogy mikor indulunk már? meddig kell még várni? hová is megyünk? akkor most mamához megyünk? Mivel előtte a páromnak volt még egy kis elintéznivalója, ezért a végtelennek tűnő kérdések sorába beékelődött az apa hol van? mikor jön apa? kombináció is. Maradjunk annyiban, hogy az indulásra én már erőteljesen idegállapotba kerültem. Úgy pedig, hogy Bumbi non-stop bombázott a fent felsorolt kérdések permutációjával, kicsit nehezebben tudtam arra koncentrálni, hogy alaposan átgondoljam, hogy kinek mi lesz ez alatt a pár nap alatt - amit anyukámnál töltünk - nélkülözhetetlen. 

Ha csak pár napra is ruccanunk ki, úgy néz ki az autónk mint valami bazári kordély. A kisebbik lányom - nevezzük ezentúl Cserfesnek - mind a hat tonna plüssállatáról úgy gondolta, hogy vétek lenne itthon hagyni, és bolyhos kis életükben nem okozhatunk azzal törést, hogy ők nem jönnek velünk mamához. Azt mondjuk itt apróbetűsként megemlíteném, hogy a népes sereg érintetlenül jött haza, ugyanabban a gigantikus szemeteszsákban, mint amiben odautaztak. Ha én plüssállat lennék, nekem épp a szállításnak ez a módja okozna gyógyíthatatlan traumát, mintsem az, hogy pár napra itthon hagynak. Tudom, hogy lehetne a transzportációjuknak humánusabb formája is, de a praktikusság nálunk elég sok mindent felülír. 

Anyukámnál tett rövidke látogatásaink alkalmával az utóbbi időben be szoktunk tervezni egy-egy kirándulást vagy strandot is. Legutóbb Hajdúszoboszlóra mentünk át, mivel alföldi gyerek lévén, a település tőlünk csak pár percre van. Mondanom sem kell, hogy nagy sikert aratott a fürdőparadicsomban tett látogatásunk a porontyok körében, bár apa kicsit húzta a száját a belépő miatt, de hát sokan vagyunk és még így is marad ez jó darabig. Erre a hétvégére is strand volt előirányozva, amit vesztemre szintén előre beharangoztam. Még hogy az ember nem követi el ugyanazt a hibát kétszer... oh dehogynem! Azért volt hiba részemről, hogy előre elmondtam nekik, hogy másnapra mi a terv, mert az Égiek nem nekünk kedveztek az elmúlt hétvégén időjárás szempontjából. Jött a B terv, kirándulni márpedig fogunk, csak azt nem tudjuk hová. Próbáltunk olyan úticélt kitalálni amire ingünk-gatyánk nem megy rá, de le is köti a kicsiket. Így az olyan lehetőségek mint a Debreceni Nagytemplom (Egy idő után én is kifogyok a motivációból, nemhogy négy gyereket még húzzak is, hogy milyen jó lesz fentről kinézni. Arról nem is beszélve, hogy Bumbi még mindig előszeretettel dobja be a törölközőt, és szól, hogy potyázna kicsit és vegyem fel. Ezt általában a "Kijössz?" kérdéssel hozza tudtomra.) vagy a vidámpark (nem csak az ára, de amiatt is, hogy nem nagyon tudom megértetni mondjuk a majdnem négy éves Bumbival, hogy ő miért nem ülhet fel azokra a játékokra, amikre viszont Kékszemű igen. Neki az nem mond még semmit, hogy a nyolc több, mint a négy.) is kiesett. 

And the winner is .... Hortobágyi Nemzeti Park. A vizes programok után az állatosak rendelkeznek a legmagasabb szórakoztatási faktorral és a belépő ára is klasszisokkal barátságosabb volt az alternatív uticélokhoz képest. Természetesen a mi formánk, hogy miután megtaláltuk, hogy hol kell jegyet venni a parkba, konstatáltuk, hogy pont most ment el az óránként járó busz. Ugyanis legnagyobb meglepetésemre, képzeljétek el, hogy csak a vadaspark csak busszal közelíthető meg, mely óránként közlekedik. Nagyon sokáig úgy festett a dolog, hogy kapunk egy kiadós záport a nyakunkba, de kegyes volt velünk az időjárás és hagyta, hogy bejárjuk a parkot. Minden kirándulásunk alkalmával én vagyok a málhás szamár és nálam van mindenféle potenciális vészhelyzet elhárítására alkalmas eszköz is, olyanok mint váltóruha, törlőkendő, éh- és szomjhalál megelőzésére szolgáló muníció, illetve valami olyan holmi, amivel leköthetjük őket, ha bármilyen vészhelyzet adódna elő - jelen esetben vízipisztoly és buborékfúvó. És képzeljétek szükség is volt a zsák tartalmára, mivel ki nem találnátok, hogy mi történt... Gyakorló szobatisztánkat pelenka nélkül vett részt a kiránduláson...

Na már most, aki valaha is szoktatott már le gyereket a pelenkáról az tudja nagyon jól, hogy van az otthoni, nappali szobatisztaság és van az otthonon kívüli. Igen-igen, újabb hiba... Az hogy gyermekünk otthon már nem kér a pelenka nélküli létből, nem jelenti azt, hogy a külvilág ingerei sem kötik le annyira a figyelmét, hogy időben szóljon, ha hív a természet. Belegondolva logikus is a dolog, hiszen otthon már új impulzusok annyira nem érik, az a megszokott közeg, amiben már rutinosan mozog. Na de egy vadaspark tele mindenféle szárnyas és szőrös jószággal cseppet sem mondható megszokottnak. Itt még színesíti a képet az a faktor, hogy apa azt hitte, hogy Bumbi velem van, én pedig azt, hogy vele... Mikor én kibámészkodtam magam a farkasnál és mindent alaposan szemügyre vettem, utamat az őzek irányába folytatva, találkoztam a többiekkel, ahol egyszerre hasított belénk a felismerés, hogy Bumbi hiányzik az alomból! Nincs pánik, nem sírt senki, tuti másfelé kanyarodott csak mint a többiek, különben is mindenhol villanypásztor van... Itt emlékezzünk meg a szuperanyukról, akikkel ilyen soha, de soha nem fordulhatna elő. Szóval ezekkel a gondolatokkal a fejemben pásztáztam a környéket és füleltem, hogy hallok-e ismerős hangot, mikor is a lelátóról lefelé vezető lépcsőn megjelent a betárazott pisztolyú törpecowboy, aki azért nem tudott normálisan lépkedni, mert baleset érte és a pisi utolsó felvonása még épp a cipőibe csordogált... Oh yeah!

Hááááát, váltóruhát neki pont nem hoztunk, de a lányoknak viszont igen!!!!!!!!!! Most jön az a rész, hogy hogyan szerettetheted meg még jobban a gyerekeiddel az öccsüket... Cserfes rózsaszín rövid naciban nyomult, ne tetézzük tovább a bajt, fiúknál maradjunk inkább a konzervatív színeknél - Cserfes megúszta, de Kékszemű nem, mivel ő fekete rövid gatyában volt. Igaz volt rajta egy leheletnyi rózsaszín minta, de a szükség törvény bont. Ekkor hagyta el a számat a kívülálló számára némi csodálkozásra okot adó kérés: "Kékszeműűűűűűűű! Kell a nadrágod!" Mondanom sem kell, hogy majd kiugrott a bőréből, hogy a fülig pisis öccse miatt, le kell venni azt a nadrágot, aminek már mindkét zsebe degeszre volt tömve makkal, de mivel látta rajtam, hogy itt nincs kecmec, kell a gatya, kicsit csúnyán nézett, de odaadta. Mielőtt azt hinnétek, hogy szegény ruha nélkül maradt, megnyugtatok mindenkit. Aggodalomra semmi ok, volt nálam rávaló hosszúnadrág, igaz innentől cserébe a táskámba folytattuk a makkgyűjtést, hiszen a cicanadrágok nem arról híresek, hogy zsebbel nagyon el lennének eresztve. Bumbi ettől kezdve Kékszemű fekete rövid nadrágjában parádézott tovább, viszont már a kültéri nézelődésre alkalmas pelenkával a popóján, amitől otthon újra megszabadítottuk.

Előszeretettel megyünk állatsimogatókba, vadasparkokba, de a világörökség részeit sem hagyjuk ki. Lehet nem volt gyerekszemmel Hollókő annyira szórakoztató mint mondjuk a Nyíregyházi Vadaspark, de fontosnak tartom, hogy minél több mindent lássanak kis hazánkból. Külföldre jó darabig nem tervezek velük menni sehová, egyrészt azért, mert ahhoz nekem erősen szedatív állapotba kell kerülnöm, hogy egy ilyenbe belevágjak, másrészt tele van Magyarország érdekesebbnél érdekesebb látnivalókkal, és inkább a hazai pályát szeretném először kiaknázni velük, mintsem hogy külföldre vágyjunk. A családi kirándulásoknak pedig nem csak az az egy funkciójuk van, hogy ne legyünk itthon és ne szedjék szét egymást, a lakást vagy a mi idegeinket, de szeretném, ha lehetne olyan élményekben részük, amilyenekben nekem sosem volt, vagy hogy megtapasztaljanak olyan dolgokat is, amik nekem alföldi lévén természetesnek számítottak. Mind apai, mind anyai ágon a nagyszüleimnek voltak állatai, és édesapám haláláig mi is tartottunk malacot és tyúkokat. Ha birkát szerettem volna látni, elég volt csak nagymamámnál kisétálni a mezőre, de abban a kegyben is részesülhettem, hogy ihattam frissen fejt tehéntejet. Mivel az én gyerekeim már nem ebben a közegben cseperednek, így számukra más dolgok számítanak természetesnek. Természetes nekik, hogy van metró, mozgólépcsők tömkelege, sokáig nyitva tartó boltok, a Duna közelsége, a Parlament látványa, Budapest éjszakai fényei. Ugyanakkor nem szeretném, ha a fővároson kívüli közeg idegenné váljon számukra, hiszen ott is van ám élet, de még milyen! 

"Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország,
Gyönyörűbb, mint a nagyvilág!"

Gyakran megkapom ezt a kérdést, de arról, hogy erre mi a jó vagy helyes válasz, na azt nem tudom. Sokszor azt sem értem feltétlenül, hogy mit hogy birok. Azt, hogy négy gyerekem van? Azt, hogy dolgozok mellette? Azt, hogy nekem kell mindenkiről gondoskodni? Azt, hogy mindenkinek én tartom fejben és intézem az ügyes-bajos dolgait? Azt, hogy minimális időt töltök alvással? Azt, hogy nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy beteg legyek? Azt, hogy a sorban én mindig hátra kerülök? Azt, hogy hat ember után takarítok? Azt, hogy a wc-n sem lehetek egyedül? Azt, hogy nem biztos, hogy minden nap jut energiám arra, hogy megfürödjek? Azt, hogy mindenki nekem szól, ha szüksége van valamire? Azt, hogy visongva fogadnak mikor haza érek? Azt, hogy mindennap egy rahedli puszit kapok lefekvés előtt? Azt, hogy milliószor hallom napjában, hogy szeretlek? Azt, hogy odabújnak hozzám elalvás előtt? Vagy azt, hogy miután hazaértem valaki (többnyire Bumbi) egy jó fél órát kotlik az ölemben és simogattatja magát? Hmm, köszönöm asszem jól. :)

Nem azt mondom, hogy mindig szétvet az energia, sőt ha ezt állítanám az arcpirítóan nagy hazugság lenne. Nem vagyok szuperanyu és nem is akarom ezt a látszatot kelteni. Mindenkinek vannak hullámvölgyei, ezek akár egy napon belül is felüthetik a fejüket. Szerintem ez teljesen normális. Az a korszak, amire azt szokták mondani, hogy egyik kicsi, másik pici, pokolian nehéz volt, de túléltük. Az ember szerintem bármit túlél, ha akarja. És már miért ne akarná, ha a gyerekeiről van szó. Egyik nap úgy kelek fel, hogy enyém a diófáig és a világot kiforgatom a négy sarkából, másnap pedig az is nehezemre esik, hogy pislogjak. Az viszont természetesen törvényszerű, hogy amikor Te örülsz, hogy lyuk van a fenekeden, a gyerekeid akkor pörögnek ezerrel és szedik szét, törik össze, tépik le, borítják ki és firkálják össze az univerzumot.

A nagyobbik lányom (szerintem valahogy el fogom itt nevezni - mondjuk Kékszemű) születése utáni első hat hét maga volt a földi purgatórium. Mire összeszoktunk, meg mire én is tudtam, hogy mit kell kezdeni egy ekkora jövevénnyel, na addigra megjártam a hadak útját, de oda-vissza ám. Mikor baba volt a háznál és három óránként kellett kelni etetni, mindig az jutott eszembe, hogy máshol ezzel embereket kínoznak, hogy nem hagyják aludni őket. Mondjuk én etetés közben is tudtam aludni, igaz, hogy távolabbról úgy néztem ki mint aki valaki nagyon komoly sérülést szenvedett, ahogy a fejemet a vállamra engedve bóbiskoltam. Mindenki azzal a bölcsességgel jött, hogy aludjak a gyerekkel együtt. Aha, oké, mindenképpen, hiszen ez pont így megy. Aztán még ha ez az elmélet működne is, akkor onnantól kezdve, hogy már nem csak egy gyereked van, borul az egész, hiszen nincs az az Isten, hogy egyszerre aludjanak. Még aktívan él az emlék bennem, mikor mesét olvastam az akkor 4, 3 és 2 éves "nagyoknak" és közben Bumbit etettem. Itt zárójelben megjegyezném, hogy szoptatás közben nehéz lapozni, de ez sem lehetetlen.

Mikor épp váltásban voltunk a párommal és ő dolgozott én meg itthon voltam a törpökkel, mert ugye olyan nincs legálisan, hogy egyszerre legyünk itthon, nos akkor ő kéthetente éjszakázott, így egyedül maradtam a koboldállománnyal. Visszagondolva fogalmam sincs, hogy hogy tudtam megoldani, de ott és akkor mégis sikerült. Mivel mi fordított felállásban űzzük az ipart, vagyis apa van GYES-en, anya meg dolgozik, ezért azokból a hónapokból is relatíve kevés jutott nekem, amit itthon tölthettem a kicsikkel. Kékszeművel 9 hónapot voltam itthon, a kisebbik lányommal hármat, a nagyobbik fiammal hatot és Bumbival már csak egyet. Igen, neki már csak egy hónap jutott belőlem. Ez volt az akkori főnökeimmel a megállapodásunk, hogy akkor kaphatom vissza a csoportomat és nem töltik be a helyemet mással, ha egy hónapnál nem maradok tovább otthon. Hogy szar volt-e? Igen. Túléltük? Igen. Most is így csinálnám-e? Valószínű, pedig a szívem szakadt meg érte, dehát pénz beszél. Én mindig csak csendben hallgattam azokat az anyukákat, akik három évet vagy még többet tölthettek otthon a gyerekeikkel, de nem sírhat a szám, hiszen mindig én döntöttem úgy, hogy visszamegyek dolgozni. Pedig elhihetitek, hogy kíváncsi lettem volna rá, hogy a kis krumplizsákokból, hogy lesz először gőgicsélő, majd később a világot folyamatosan felfedező izgő-mozgó ördögfióka. Mondjuk tudat alatt valahogy ez mindig ott motoszkált bennem. Emlékszem, hogy egyszer azt álmodtam, hogy egyik nap szültem, és másnap már mentem dolgozni. Kérdezték a kollégáim, hogy kisfiú lett-e vagy kislány? Mi a neve? És nem nem tudtam rá válaszolni, mert fogalmam sem volt róla, hogy fiam vagy lányom született-e vagy hogy mi lett a neve. Szuperanya igaz? :D

Nagyon sok áldozattal jár, ha az ember tisztességesen akarja abszolválni ezt a gyereknevelési bizniszt. És gyakran botlunk, mondunk olyat, amit később megbánunk, de ettől kerek ez az egész és addig jó, amíg ezeket a túlkapásokat fel is ismerjük. Talán a legközelebbi agyat elborító, szürke ködös idegrohamnál ezek beugranak és egy kicsit profibban tudjuk kezelni a helyzetet. Nálunk Kékszemű űzi mesterfokon ezt, és a másodperc töredék része alatt tud idegállapotba juttatni. Egyszer azt mondta valaki, mikor meséltem róla, hogy az tudja csak ilyen fénysebességgel felhúzni a másikat, akinek a személyisége hasonló az áldozatéhoz, esetünkben ez utóbbi volnék én. Ha ez igaz, akkor kamaszkor pakolj fel!

Mindig is herótom volt a facebook-ra feltöltött, makulátlan otthonokban készült, mindenki fülig érő szájjal mosolyog képekből. Az, aki ilyen képeket tölt fel, vagy saját magát is becsapja, vagy csak az ismerőseit akarja átvágni, vagy egy kisebb sereg lesi minden kívánságát és úgy marad kapacitása a pampucolásra. Jellemzően ezek a képek Karácsony környékén jelennek meg, mindenki szép ruhában van és kicsattan a boldogságtól. Mi pár évvel ezelőtt bárányhimlőt kaptunk a Jézuskától, az a Karácsony minden volt csak épp idilli nem. Fel is tettem egy képet akkor az üzenőfalamra, ahogy a gyerekeim a feje búbjukig pöttyösen, kócosan, lefelé biggyenő szájjal álltak december 25-e reggelén az ágyunk végében. Itt ilyen a Karácsony, mint ahogy minden más is. Gyakorlatilag halál mindegy, hogy mit tervezel, ha gyereked van, akkor az utolsó pillanatban a legjobban megkomponált tervek is sutba dobódnak. Én mindig azt szoktam mondani, hogy a gyerekeim születése óta az életem egy B terv. Lassan átszoksz rá, hogy max. 1-2 napra előre tervezel. Nem feltétlenül avatod be a gyerekeidet olyanokba, hogy jövő héten ide vagy oda megyünk. Egyrészt nem sok sejtelmük van még a jövő hét fogalmáról, másrészt a nagy nap eljöveteléig annyiszor fogod megkapni a kérdést, hogy mikor indultok már végre, hogy nincs semmi más amit jobban áhítanál, minthogy legyetek már túl azon az átkozott programon. És akkor még az utolsó pillanatban a fejét felütő, cifra, hányós hasmenős vírusokról nem is ejtettem szót. Nálunk volt rá precedens, hogy a jelmezes farsang előtti nap dőlt ki a gyermek valamilyen kórság miatt. Nyilván nem szívtam a fogamat, hogy ha tudtam volna, hogy ez lesz, akkor nem feccölök a jelmezkészítésbe ennyi energiát, dehát az élet írja, nem én.

Akármennyi lemondással, nehéz pillanattal, perccel vagy órával, sírással, hisztériával jár, megéri. Megéri azért a tiszta szeretetért, rajongásért, amit tőlük kapunk fizetségként. Megéri azért a csodáért, aminek napról napra részese lehetsz, hogy egy oktondi kis krumplis zsákból, akit oda teszel ahová akarsz, hogy lesz egy saját magát is ellátni képes, a világ dolgairól saját véleménnyel rendelkező tudatos emberke. Láthatod, hogy hogy nyílik ki az értelmük. Jókedvet, kacagást hoznak az életedbe az aranyköpéseikkel. Szülőnek lenni nem egy sétagalopp, nagyon sok az apró betűs rész, ami csak évek alatt kerül felszínre amikor reklamációra már nincs lehetőség, de a világ minden pénzéért sem hagytam volna ki. 

Sokat morfondíroztam rajta, hogy lehúzzak-e erről a témáról még egy bőrt, és végül is amellett döntöttem, hogy igen. Egy utolsó még belefér. :) Bár azt a hatást sem szeretném elérni, ami a filmipari egész estés filmeket jellemzi, ahol egy nagyon penge kis filmből csinálnak egy második, ne adj Isten egy harmadik részt és a néző csak azt veszi észre, hogy a sokadik rész már köszönő viszonyban sincs az első rész stílusával, hangulatával, fényével. Előre bocsátom, hogy jelen pillanatban úgy érzem, hogy a következő nagy kaliberű mérföldkőnek az óvoda befejezése titulálható. Ez pedig ha az Égiek is úgy akarják, akkor nettó 3 év múlva fog bekövetkezni, vagyis addig nem prognosztizálható újabb mérföldköves bejegyzés felbukkanása.

Szeptember első hete mindenkinek húzós lesz, kinek ezért, kinek azért. Lesz két beszoktatósunk, és két továbblépőnk. Nem tudom, hogy mi a korrekt kifejezés arra, mikor valaki folytatja általános iskolai tanulmányait, illetve megkezdi a nagycsoportos létet. Talán az utóbbi fog a legzökkenőmentesebben zajlani, mivel a nagyobbik fiamnak soha nem volt egy rossz szava sem az óvodába járás ellen. Őt nagyjából ugyanazok a gyerekek fogják fogadni, ugyanabban a csoportban, de nyugdíjazás miatt a kettőből csak egy ugyanazzal az óvónénivel. Vagyis előreláthatóan itt számítok a legkisebb mértékű zavargásra. 

A második osztályt kezdő legidősebb lányomnak a nyári szünetből való visszazökkenés jelenti majd a kihívást. De ez szerintem minden gyermekről elmondható, aki bármilyen oktatási intézménybe jár. Talán a nagyobbaknál egy fokkal könnyebb, hiszen ők már beletörődtek a sorsukba és duzzogva ugyan, de tudomásul veszik, hogy vége a lazulásnak, újra jön a korán kelés, a házik, a tanulás. Nála mindig fel vagyok készülve arra, hogy ledobja az ékszíjat és az esetek többségében ez kisebb-nagyobb drámákkal övezve be is következik. Talán most egy fokkal könnyebb lesz az elsőszülöttünk helyzete, ugyanis a húga szeptembertől kezdi az első osztályt. Így már ketten lesznek gyakorlásra, házi feladat írásra kárhoztatva, és tegyük a szívünkre a kezünket, azért kicsit mindannyiunkat vigasztal, ha nem egyedül szívunk. Nos a lányom ezt a vonalat képviseli.

A leltárt folytatva a leendő elsősünket venném sorra. Lelkes, be van sózva, pont ahogy az egy elsőshöz illik. Már szemezgettünk a tanszerlistáról és simán el lehet kápráztatni a sok unikornistól csillámló irodaszerrel. Rizikófaktor szempontjából itt is könnyű menetre számítok, de az első hét inkább bennünket szülőket fog próbára tenni, mire mindent befedünk, ami még hiányzik beszerzünk.

És a kis patás zárja a sort, aki a Mackó csoport színeiben megkezdi óvodai pályafutását. Az ő esetében nem neki lesz kemény dió a nevelési év kezdete, sokkal inkább megint a felnőtteknek. Egyrészt az óvónőket már előre sajnálom, ugyanis Belzebub földi helytartója az említett delikvens, aki mellett kő kövön nem marad, másrészt nekünk kicsit macerás lesz az ebéd utáni hazahozatal az első héten, de inkább engem a lelki része fog megviselni. Most még abban a stádiumban vagyok, hogy a tudat is elszomorít kicsit, hogy a legkisebbünk is pályára áll, nem lesz már kis ölbebabám, akit lehet cirógatni és leszimatolni róla a babaillatot, hiszen egy kész férfiról beszélünk most, aki már maga dönti el, hogy mikor dögönyözhetem. De nem, nem gyengülök el, életem reprodukciós időszaka lezárult, az alomlétszám stabilizálódott és fixálódott, a teljes taglétszámot jellemző, 3 fiú 3 lány harmonikus egyensúlyt sem bontjuk meg egy új családtaggal. Mondom nem... Egyszer majd ezt a kérdéskört is bejárom. 

Na de kissé el is kalandoztam, hiszen a kedves olvasóban joggal merül fel a kérdés, hogy oké-oké, de hol van itt az a beharangozott mérföldkő. Pedig ott rejlik ám. Azzal, hogy mindenki járni fog valahová - a lányok iskolába, a fiúk oviba - nem lesz itthon poronty napközben, amire cirka 8, azaz nyolc éve nem volt precedens. Sokkoló most ezt a számot leírni. Micsoda 8 vérzivataros, embert- és idegrendszert próbáló év volt ez.

Azzal, hogy mindenki bekerül a nevelési rendszer forgatagába, szoros barátságba kerülünk a szülői értekezlet fogalmával és esetlegesen a többi szülő kollégával. Na a szülői értekezletekre érvényes a bejegyzés elején említett, ahogy sokasodik úgy veszti fényét dolog. Minél több szülőin veszel részt, annál kevésbé vagy lelkes az új időpont hallatán. Az elsőnél még be van sózva az ember lánya, "Jujj vajon mi lesz a téma, kik lesznek ott?", aztán eljutunk oda, hogy "Tavaly én ezt a részt már végig ültem, nagyon gáz, ha idén nem jövök?" Félreértés ne essék, eljárok a szülőikre, de a nagycsoportosok szüleinek tartott iskolaérettségi előadást már legalább kétszer végig nyomtam, és kis túlzással élve, ha nagyon megerőltetem magam, akkor akár én is megtarthatnám. Hadd ne menjek már megint. De mivel az oviban ötödik éve vagyok klubtag, így az ilyenek alól már felmentést szoktam kapni. Az iskolai szülőiket viszont nem lazázzuk el, az fontos, ott kell lenni. Emlékszem, hogy gyerekként a szülői értekezletet olyan fokú mítosz, rejtély és homály lengte körbe, hogy bármit megadtam volna érte, hogy mehessek. Aztán felnőttként ez a lufi is kipukkant és a köd nélkül már nem is volt akkora szám. Nos ebből a találkozó típusból gyerekenként mondjuk évi 3-4-gyel számolva ott tartunk, hogy 12-16 alkalommal lesz jelenésem. 

Az Anyák napi ünnepségek évről-évre elérzékenyítenek, még akkor is, ha inkább az óvónéni tesz tanúbizonyságot a verstudásáról és nem az én csemetém. Akkor is ott pillogok könnyektől fátyolos tekintettel, ha egy sort sem tud elmondani egyedül és okként arra, hogy miért szeret, azt válaszolja, hogy azért mert veszek neki édességet és új játékot. Akkor is az én gyerekem, ha a fogyasztói társadalom már őt is bekebelezte. :)

Az eddig megélt mérföldköveink felsorolását pedig az első iskolai bizonyítvány kézhez kapásával zárnám. Nagyon furcsa és magasztos érzés tud ám lenni, mikor életed első olyan bizonyítványát tartod a kezedben, ahol a neved nem a tanuló neve, hanem az anyja neve melletti sorban virít. Mikor ez a felismerés belém hasított, szerintem a Föld is megállt egy pillanatra a Nap körüli pályáján - nekem legalábbis mindenképpen! 

Ahogy a napokban ígértem, ennek a mérföldkőnek külön bejegyzést szeretnék szentelni, hiszen fontosságát tekintve, kis túlzással élve, felér egy doktori védéssel. A túl misztifikált, a rettegett, a vízválasztó: a szobatisztaság...

Hol is kezdjem ennek a misztériumnak a taglalását... Gyakorlatilag az oly népszerű "Élet iskolájának" az a tantárgya a csemetéink szobatisztaságra való nevelése, ahol az ember lánya és fia elméleti és gyakorlati vizsgán is átesik. A saját példámból kiindulva, én először utána olvastam a témának, hogy hogyan is kell ezt csinálni, mit javasolnak a nagyok. Az első jel arra, hogy megkezdhetjük küldetésünket affelé, hogy gyermekünk a wc-t használja az az, hogy ébredés után a pelusa száraz marad. Az, hogy ez hány éves korban következik be már teljesen más tészta. Nyilván, ha valaki szuperanyu és kenterbe akar verni minden kolleginát, akkor már egyből szobatiszta gyereket szül. Nagyon menő minél kisebb korú gyereket szobatisztaságra nevelni, de ebben az esetben számolni kell a vakmerő szülőnek azzal, hogy a küldetés sikerre vitele és a szülő egyed idegállapota fordított arányosságban lesz. Hogy mit is jelent ez a gyakorlatban? Minél fiatalabb emberpalántát próbálsz meg leszoktatni a pelenkahasználatról, annál nagyobb az esély arra, hogy a cél felé haladva a végsőkig elrongyolódnak az idegeid. De gyereke válogatja, vannak erre a misszióra alkalmas példányok is, de én ezzel kapcsolatban nem kergettem soha hiú ábrándokat.

Jómagam úgy voltam ezzel, hogy ha már az utódom képes kifejezni az akaratát tisztán érthető szavakkal, akkor érdemes elkezdeni a "szobatisztítását" is. Az a gyerek, aki tud arról szólni, hogy éhes vagy inni szeretne, azt is képes a tudtomra adni, hogy wc-re kell mennie. A témát sosem erőltettük egyik gyereknél sem, talán még túl sokat is vártunk vele. Ennek a stratégiának is megvannak az előnyei és a hátrányai. Hátrányként említeném meg a rosszalló megjegyzéseket, amit akár a saját édesanyánktól is megkaphatunk, mint ahogy történt az velem is. További negatívumként megemlítendő még a pelenka ára, ami szintén nem utolsó szempont, és ezzel kéz a kézben az oly felkapott környezetvédelem. Előny, hogy a sikerfaktor az idő elteltével emelkedik, hiszen porontyunk a kora előrehaladtával válik egyre értelmesebbé. Elvileg...

Ahogy az előző mérföldköves bejegyzésemnél taglaltam, hogy melyik gyerekem mennyire ragaszkodott cumihoz, pelenkához vagy bármihez, itt is azt tudnám mondani, hogy a négyből nincs két teljesen egyforma metódus a cél eléréséig. A nagyobbik lányom már elmúlt 4 éves mikor az óvoda szeptemberi megkezdése előtt belevágtuk fejszénket a fent említett projektbe. Akkor még azt gondoltam, hogy vérciki úgy vinni a gyerekemet oviba, hogy még pelenkás. Van, aki itt kapja fel a fejét, hogy mi? Pelenkást oviba vinni? Hát a szobatisztaság előfeltétele az óvodai beíratásnak! Akkor nekik üzenem, hogy nem, már nem az. Viszont az én gyerekemnek lesz gáz, ha ő az egyetlen pelusos a csoportban, hiszen azt mindenki tudja, hogy a gyerektársadalom az egyik legkegyetlenebb a világon. Ha nem vagy olyan mint a többiek, akkor csúfolódások céltáblájává válsz. 

Visszatérve a nagyobbik lányomra, ő egy nap alatt esett át a tűzkeresztségen. Mindkét típusú outputból volt egy-egy balesetünk és ez elég is volt ahhoz, hogy soha többet ne legyen ezzel gondunk, így mire kezdtük az ovit a küldetést sikerre vittük. A kisebbik lányomnál anyukám volt a segítségemre, gyakorlatilag ő ezt a feladatot teljes egészében átvállalta. A lányom még nem töltötte be a hármat, de már magabiztos trónoló volt.

És a fiúúúúk, a fiúk, a fiúk.. A nagyobbik fiamnál nem volt gyaloggalopp a téma. Ő sem töltötte még be a hármat, mikor ovis lett, és szobatiszta sem volt addigra. Hallgattam is eleget miatta a kerületi nevelési tanácsadó hírhedt tagintézmény vezetőjétől. A fiamnál a beszédfejlődés is elmaradt a korának megfelelőtől, ami a fent említett boszorka szerint összefüggésben volt a szobatisztasággal. Ekkor már arra is tett utalásokat, hogy az hogy sem a szobatisztaság mint olyan, sem az arra való igény nem jelent még meg a fiamnál, az mentális visszamaradottságra utal. Egészen eddig azt hittem, hogy a gyerekem normális, mondjuk ebben a hitemben nem tudott soha megingatni. Viszont 4 éves korára vele is magabiztos wc használók lettünk, vagyis a következő nevelési év szeptemberére már nem volt ezzel problémánk.

A lányoknál különösebben motivációs eszközre sem volt szükség, nem úgy a fiaimnál. Mindkettőjük esetében hálát adok az égnek, hogy egy bevásárlás során megvettem azt a bizonyos Verdás matricás és színezőkönyvet, ugyanis amennyiben a kiválasztási folyamat végtermékét balesetmentesen sikerül a wc-be juttatni, azért egy matrica jár, míg az emésztési folyamat végtermékének célállomásra való leszállításáért 2, azaz kettő darab matrica üti a lelkes delikvens markát. A nagyobbik fiam halálosan komolyan vette a gyűjtést, neki külön lapozgatós albumot kellett kreálni, hogy a gyűjteményében napról napra gyönyörködhessen. Ellenben Bumbi, a legkisebb, na ő elkótyavetyéli a matricákat, gyakran az arcáról kell leszednem őket, vagy annyiszor kerülnek áttelepítésre, hogy már csak a Szentlélek tartja őket az alakalmi gyűjtőiben. Viszont a matricák rajtunk való bevasalásában nagyon otthon van, olyannyira, hogy akár kamupisiléseket is rendez egy-egy matrica reményében.

Itt pihent már ez a bejegyzés 70%-os készültségi fokozatban pár napja, szóval breaking news! Bumbi az elmúlt pár napban balesetes alsónacikat már nem produkált, magának rakja össze a különböző tartozékokat a wc-zéshez (fellépő, szűkítő, mielőtt valaki még másra gondol), és a villanyt is magának kapcsolja fel, ha hívja a természet. Kicsit döcögősen indultunk el az alom utolsó tagjával ezen az úton, de hogy el ne kiabáljam, nagyon jó ütemben haladunk. Jelenleg ott tartunk, hogy ugyan félve teljesítjük ezt a kívánságát, de már a délutáni alvásait is pelenka nélkül tölti. 

Esküszöm, hogy nem taglalom tovább a témát, maximum csak kérésre. :) De két fontos dolog van a szobatisztasággal kapcsolatban: 1 - ha elkezded a pelenkáról való leszoktatást, csak nagyon-nagyon indokolt esetben függeszd fel. Ha egyszer ráléptetek az útra, akkor onnan már nincs hátraarc, akkor sem ha a kezdetek kezdetén kudarc kudarc hátán övezi utatokat. 2 - ha bekövetkezik a baleset, nem szabad a versenyzőt leszidni, uram bocsá' kiabálni vele, különben negatív élmények/érzések fognak kötődni ehhez a folyamathoz, ami egyik félnek sem kedvező és a későbbiekben csak még nehezebbé teszi a szobatisztaság kialakulását. Baleset esetén én mindig tartottam egy rövid lélegzetvételű kiselőadást arról, hogy hamarabb kellett volna jönni, nem történt nagy gond, de legközelebb gyorsabbnak kell lenni. Éppen elég kellemetlen érzés nekik is cuccosan ott állni, az pont nem hiányzik, hogy még le is szidjuk őket.

Kedves sorstársak jól jegyezzétek meg! Mindig csak egy kicsivel kell tovább kitartanunk mint amennyit a  csemetéink bírnak, legyen szó szobatisztaságra nevelésről vagy hisztiről. Tartsátok szárazon a puskaport és mindig legyen nálatok elég száraz alsónemű! 

Mindenki életében vannak mérföldkövek, sorsfordító események. Ahogy cseperedik az ember fia úgy lesznek ezek a történések egyre nagyobb kaliberűek, gondolok itt akár diplomaosztóra, az első munkanapra, házasságkötésre, majd az utód vagy utódok megjelenésével ezek az események ugyan kisebb horderejűek lesznek, de még a felsoroltaknál is fontosabbá válnak.

Mivel nálunk kicsi a korkülönbség a gyerekek között (maximum 2 év), így viszonylag hosszabb ideig tartott mire egy-egy mérföldkövet a kis csapat minden tagja megugrott. Most valami miatt a köldökcsonkok lepotyogása volt, ami elsőként eszembe jutott. Emlékszem mennyire utáltam, és hiába fordultam meg évről évre a szülőszobán, a szakszerű köldökcsonk ápolásra minden alkalommal be kellett idomítani. 

Ami nagy horderejűnek számító mérföldkő volt a sorban, az a tápszer. Emlékszem a nagyobbik lányomnál traumaként éltem meg, hogy tápszeresek lettünk, dehát tetszett vagy nem így alakult. Viszont a többieknél már nem éltem meg akkora tragédiaként, hogy én saját magamtól nem tudom fedezni a szükségleteiket. A kisebbik lányomat már tápszerrecepttel engedték ki a kórházból, mivel a 4400 grammos születési súllyal valahogy mindenki sejtette, hogy ezt a kapacitást képtelen leszek egyedül fedezni. A fiúknál már természetes volt, hogy inkább tápszeresek lesznek mint sem. Mindig annyi tápszer receptet kértünk, amennyit egy alkalommal maximálisan fel lehet íratni, és ki is váltottuk azonnal, hiszen olyan nem fordulhatott elő, hogy nincs mit enni. 

Nagy fém bödönökben gyártották az Isteni mannát, ami emiatt igencsak sok helyet foglalt. Raktuk mi mindenhová a dobozokat a kamrán át a szekrény tetején keresztül mindenhová. Ezzel párhuzamosan forralt víz is volt mindig bekészítve, hogy a szempillantás alatt bekövetkező farkaséhséget bármikor csillapítani tudjuk, a tartsd szárazon a puskaport jegyében. Az első nagy mérföldkő tehát Aprajafalván az volt, mikor az alom minden tagja lejött a cuccról és az utolsó adag tápszert is bekevertük.

Itt egy gondolat erejéig kitérnék a szoptatás misztériumára is. Van akinek nagyon bejön a dolog, mert micsoda kapcsolat ez anya és csecsemője között. Nos, én nem ezt a tábort erősítem. Maga a folyamat is könnyeket csalt a szemembe, ezek viszont nem a meghitt pillanatok folyományaként kerültek oda, sokkal inkább a fájdalom miatt. Előre leszögezném, hogy a következőt soha nem próbáltam, de magát a szoptatást ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor az ember lánya satuba fogja a mellbimbóit és mivel a fájdalom iránti igénye még nem került teljes mértékben kielégítésre, így forró viaszt is csepegtet közben a fent említett, agyongyötört testrészére. Egy szó mint száz, aki csinálja, le a kalappal, én is és a gyerekeim is a könnyebb utat választottuk és mivel senkivel semmilyen probléma nincs, ami erre lenne visszavezethető, így nem is bántam meg.

Azután jött a cumisüvegek, itatóspoharak, cumik és egyéb "segédeszközök" száműzése. Emlékszem rá, hogy egyszer mikor aktuálissá vált, hogy ovisok leszünk, valahol találtam egy listát a neten, hogy egy óvodába készülő emberpalántának milyen készségeknek kell már a birtokában lennie. Itt külön kitért a listát összeállító óvónő arra, hogy nagyon remek, hogy a kiscsoportos egyed mindenféle mondókákat tud, de a non-plusz ultra mégiscsak az, hogy ha tud egyedül pohárból inni, ki tudja egyedül fújni az orrát, és a hab a tortán, hogy nem az óvónő kezébe nyomja a teletrombitált papírzsepijét, hanem egyből a kukába dobja. 

A cumisüveg elhagyása nálunk egy huszáros vágással történt mindig, amit többnyire apa kezdeményezett, és általában fennakadás nélkül zajlott. Ezzel egyidejűleg kerültek viszont kitiltásra a szobából a poharak és vált a konyha a szomjoltás primer és kizárólagos színhelyévé. Azt hiszem ennek a szabálynak az életbe léptetésével mindenki élete stresszmentesebb lett egy kicsit, az enyém mindenképpen... :) Az itatós poharunk megérdemli, hogy pár sorban megemlékezzek rá, hiszen mégicsak 4 gyereket szolgált ki. Igaz, hogy fognyomokkal tarkított és meglátszik rajta, hogy több tulajdonosa volt, de nincs szívem kidobni, pedig jó ideje nyudíjba vonult az Isteni találmány.

Na a cumival már nem volt ilyen egyszerű a helyzet. A szoptatás után ez a következő olyan téma, ami a szülőket két táborra szakítja. Nálunk mindenki cumis volt, viszont az erre való igény már gyerekenként eltérő. Aki itt most ráncolja a szemöldökét a cumi miatt, azt sok-sok szeretettel elszállásoltam volna nálunk egy éjszakára 4 kicsivel , cumi nélkül sok sikert kívánva. Kinek volt ez jó első sorban? Szerintem szülőnek és gyereknek egyaránt. Szülőként az idegrendszer védelme jegyében ajánlanám, a gyerek oldalon pedig nyugtató hatása van, egészen addig míg a hőn szeretett darabot el nem nyeli a lakás. Minden családban vannak koboldok vagy manók, akik a fél pár zoknikra mennek rá vagy a műanyag edények tetejét választják áldozatokul, illetve ezeknek tetszőleges kombinációja. Nos nálunk a cumimanó portyázgatott. Egy időben kettesével vettük a cumikákat és mindig abban reménykedtünk, hogy majd költözéskor kiadja a lakás a cumimanó titkos rejtekhelyét benne a tengernyi elorozott cumival. Nos, tévedtünk. Egyes darabok soha, de soha nem kerültek elő. 

A lányaim ugyan már 7 és 8 évesek, de a cumis korszakukra úgy emlékeznek vissza mint két sokat próbált vén matróna. Konkrétan a nagyobbik lányom a múltkor kb. 1 percig meg is emlékezett a cumis időkről, hogy azok voltak ám a szép idők. A kisebbik lányomnál az éppen aktuális cumi szétrágása hozta el a cumis korszak végét. Édesanyám elmondta neki, hogy ezzel ő nagylány lett és ez jel arra, hogy nem kell neki többet ilyesmi. Mondjuk ő biztonsági játékos volt és nem bízta a véletlenre az elalvás körüli szeánszot. Nem csak cumival operált, hanem textil pelenkája is volt a szunyókákhoz. A pelenka egyfajta rongyi szerepet töltött be, de használata kimerült abban, hogy a sarkával simogatta vagy az arcát vagy a cumija kupakját (ördög tudja mi a szakszerű megnevezése). Viszont abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy engedte őket mosni, ugyanis vannak gyerekek, akiknél a rongyi kimosása egy Armageddont von maga után. 

Ahány gyerek annyi féle, így volt olyan tag az almunkban, aki az ujját szopta. Cumit minimálisan fogadott el, hiszen ott volt az ujjacska szó szerint kéznél. Tudom, hogy van olyan gyerek akit később erről nem lehet lehozni, és mind a fogazat, mind a kiválasztott ujj vagy ujjak látják kárát. Nálunk ez a hóbort ahogy jött, úgy ment is. És ezzel elérkeztünk a legkisebb gyermekemhez. A kis Bumbi szintén biztosra megy és duplán be van biztosítva. Miatta a háztartásunkban még mindig van egy darab cumi. Az egy darab itt potenciális veszélyforrást jelent, hiszen gyakorta lába kél és nincs tartalék, ami alkalomadtán remek indokul szolgál egy kiadós hisztihez. Viszont a cumi kedvenc helyeit nagyjából már ismerjük, így valaki mindig le tudja adni a drótot, hogy hol látta utóljára. Többnyire a fagyasztó fogantyújában húzza meg magát, vagy a játékkonyha sütő részében lel nyugalomra. Szerencsére nem csüng rajta, de vannak kritikus időszakok, amikor jó ha kéznél van. Nála a kiegészítő cselekvés a "morzsika". A párom nevezte el így. Emögött a cselekmény mögött egy ruhacímke módszeres morzsolgatása rejtőzik. Szerencsére ezt az igényt bármilyen ruhadarabbal tudjuk fedezni, amiben még van címke. Azok a pillanatok felejthetetlenek számomra, mikor arra a látványra lépek be a szobába, hogy a Bumbim a kedvenc plüssével felszerelve, a székemben ücsörögve, egy ruhacímkét morzsikálva, külvilágot kizárva mesét néz. Akkor és ott az a nyugalom apró és minden külső hatástól védett apró szigete.

A következő nagy lélegzetvételű mérföldkő pedig a szobatisztaság, aminek göröngyös és kihívásokkal teli ösvényén még lépdelünk, de mivel ez egy sorsfordító esemény, így erre külön bejegyzést szeretnék szentelni, hogy megadjuk a módját. :)

"Testvér kell, hogy ne legyen egyedül a világban." - a mai napig a fülembe cseng ez a mondat, amit a párom mondott miután szóba került az első lányunk születését követően a kistestvér téma. Ahogy arra is pontosan emlékszem, hogy azonnal sírni kezdtem, ahogy ez a mondat belém hasított. Egykeként ennek a mondatnak minden egyes szava a zsigereimig hatolt, mert egykének lenni szívás. (Ahogy szerintem mondjuk nőnek lenni is az, de ezt majd egyszer máskor kifejtem. :) )

Gyerekként nyilván nem szívásként éli meg az ember, hogy nincs testvére, hiszen mutassatok nekem olyat, aki ne szeretné, hogy körülötte forog a világ és ő a szülei szeme fénye. Én magam is így voltam ezzel, és mivel gyerekként imádtam a csokoládét, így édesanyám szemléltetése azt illetően, hogy miért is jobb az nekem, hogy nincs testvérem, azonnal lefegyverezett a kistesó témát illetően. Még jó, hiszen csoki volt benne...

Ha szóba került, hogy én miért vagyok egyedül, mindig a következő tereléssel szerelt le anyu. "Ha hatan lennétek testvérek, akkor most ezt a csokit hat felé kellene osztani. Látod milyen jó, hogy egyedül vagy?! Így megeheted az egészet egyedül." Édességfüggőként akkoriban engem teljes mértékben kielégített ez az okfejtés és kellően hosszú időre el is hallgattatott. Ahogy már kinőttem abból a korból, hogy ilyen magyarázattal beértem, akkor jött a valódi indok, miszerint az édesapám és édesanyám közötti 12 évnyi korkülönbség miatt döntöttek így, hogy én elég leszek nekik egymagam. Anyukám édesapám halálát követően magát is azzal nyugtatta, hogy jól döntöttek, hiszen egy gyereket is kihívás felnevelni egyedül, nemhogy kettőt. Van benne ráció, de sok szempontból neki is könnyebb lett volna, ha lett volna egy testvérem, ahogy nekem is...

Az, hogy valaki egykeként cseperedik fel alapjaiban hatással van az ember személyiségfejlődésére és felnőtt korára olyan stigmákat nyom a szokásaira, tulajdonságaira, hogy hozzáértő szem, messziről kiszúrja, hogy emberünk biza testvér nélkül nőtt fel. Állítólag ezeket a stigmákat rajtam nem lehet észrevenni, de felnőtt fejjel belegondolva és visszabontogatva nagyon sok szokásom visszavezethető az egykeségre. Ilyen például, hogy nem nagyon tudtam tolerálni soha, ha valaki hozzápiszkál a cuccaimhoz. Mondjuk gyerekként ez inkább jellemző volt rám, és az unokatestvéreim próbára is tették a türelmemet számtalanszor. De az egykeségnek köszönhetem azt, hogy soha nem teszem függővé magamat senkitől. Ha kitalálom, hogy szeretnék valahová elmenni, akkor nem érzek késztetést arra, hogy körbe telefonáljam az ismerőseimet, hogy kinek lenne kedve velem tartani. Egyedül is remekül elvagyok és a párommal ellentétben, engem nem zavar a csend. Mondjuk meg kell jegyeznem, hogy általában a csendben kiötlött gondolataim levét ő szokta meginni, vagy olyankor szoktam kitalálni neki valami tennivalót vagy gyártok valami hajmeresztő elméletet, így őt meglehetősen zavarja, ha én csendben szöszmötölök.

Ők egyébként hárman vannak testvérek és arra a kérdésre, hogy hány gyereket szeretne mindig azt válaszolta, hogy a kettő az kevés, de a hét az sok. Lett négy. Két lány, két fiú, ebben a sorrendben. Én is biztos voltam benne, hogy több porontyot szeretnék, de pontos számot soha nem tudtam mondani. Mondjuk itt meg kell jegyeznem, hogy ha csak rajtam múlt volna, akkor lehet még csak egy vagy egy gyerekem sem lenne, mivel én is az ideális körülmények hajszolóinak táborába tartoztam. Azóta belátom, hogy gyerekvállalás szempontjából ilyen nincs. Ha az ember lánya erre vár, akkor biza utód nélkül marad. Velem 26 évesen történt meg először a csoda, ekkor avanzsáltam édesanyává. Emlékszem rá, hogy mennyire féltem a kislányunktól, hogy elejtem, megnyomom, letöröm valamilyen alkatrészét, hiszen az egykeséghez ez is hozzátartozik, hogy nincs rutinja az embernek a kisebbek ellátásában. Nem úgy a barátnőmnek, akik heten vannak testvérek, akit epekedve vártam, hogy bejöjjön hozzám a szülés után, hogy beidomítson a pelenkacsere csinjára-bínjára. Akkor még nem sejtettem, hogy pár év leforgása alatt rutinná válik a kezdetben szörnyűségesnek tartott művelet.

Ahogy érkeztek sorra a gyerekeim úgy kezdtem egyre nagyobb rutinra szert tenni azt illetően, hogy hogy is működik ez a gyereknek nevezett házi kobold. Nagyon sokszor kapjuk meg a kérdést, hogy direkt akartunk-e ennyi gyereket vagy, hogy így volt-e tervezve. Eleinte döbbenettel fogadtam ezeket a kérdéseket és nem tudtam, hogy az emberek honnan veszik a bátorságot egy ilyen kérdés feltevéséhez, de mivel sokszor döbbentettek meg, így lettem egyre rutinosabb a válaszadást illetően is... Igen, véletlen volt, mindketten átaludtuk a biológia óra és a felvilágosítás fogamzásgátlással kapcsolatos részeit. Nem, nem volt véletlen, imádok szülni és mivel szeretek szenvedni, így a 4-ből egy sem volt ikerszülés. Komolyra fordítva a szót, sem értük, sem ellenük nem tettünk semmit. Négyen akartak csatlakozni hozzánk és nem is vártak túl sokat a csatlakozással, jöttek szépen sorban. 

Nem mondom, hogy nem voltak embertpróbáló időszakaink a kis korkülönbség miatt és még jó párnak előtte is állunk, de ha visszatekerhetném az idő kerekét, akkor is így csinálnám. Ők már nem lesznek egyedül a világban és a mi feladatunk úgy nevelni őket, hogy jóban rosszban ott legyenek egymásnak, nyilván az ellenünk való szövetkezés kivételt képez ez alól. A gyereknevelésre mindig is hosszútávú befektetésként gondoltam, az ember akár évtizedekkel később kap csak visszajelzést először arról, hogy jól végezte-e a dolgát. Remélem én jól végzem...

Felnőttként érzem egyébként leginkább a testvér hiányát, aki a cinkosom, segítőm, támaszom lehetne. Igyekszünk tudatosítani ezt a gyerekeinkben, hogy ők mindig ott lesznek egymásnak, ha valakire szükségük lesz. Egyenlőre viszont még olyan kaliberű problémákkal küzdünk,  mint például hogy egymás szakítószilárdságát tesztelik. Nem könnyű tolerálni egy folyton mindenbe belematató kistestvért, ahogy azt sem, hogy osztozkodni kell mindenen vagy hogy várni kell, ha éppen az egyik tesó beelőzte valami fontosabb kéréssel a másikat, de ez mind-mind olyan, ami egy kiegyensúlyozott, toleráns személyiség alapköveit teheti le. Lehet ők nem így gondolják most, de felnőttként minden átértékelődik és akár a folytonos testvérharcok is csak erősíthetik a kapcsolatukat emlékként felidézve.

Ha a halogatás művészet, akkor azt kell mondanom, hogy én mesterfokon űzöm! Fél évvel ezelőtt nagyon nagy elánnal indítottam el a blogot és utólag belátom, nagyon nagy mellénnyel, a napikata címet kapta, ami először két napivá avanzsált, majd szépen lassan téli álomba szenderült és most a nyár kezdetén kezd el ébredezni fél év kóma után...

Mindig jött valami más, valami fontosabb, valami ami halaszthatatlan, amit adott pillanatban mindig az elé helyeztem, hogy új blog bejegyzésbe önteném életünk történéseit. Megszámlálhatatlanul sokszor jutott eszembe a blog is, de valahogy soha nem jutott rá időm vagy vitt rá a lélek, hogy írjak. Tudom, ez a nemvoltráidőm cucc elég sablonos, mert mindenkinek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen, de valahogy nekem erre nem akaródzott, hogy elég időm legyen. Pedig mindenféle túlzást nélkülözve, nálunk szinte minden nap akad valami esemény, még akkor is ha nem a nemmindennapi kategóriába sorolható. A teljesség igénye nélkül volt itt minden - egészség - betegség, jókedv - sírás, szürke eseménytelen napok - mozgalmas időszakok. 4 gyerek mellett talán az éjszaka az egyetlen olyan időszak, amikor lelassul és lecsendesedik kicsit az élet, de sohasem áll meg. Mondjuk olykor-olykor itt még az éjszakák is akciódúsak, főleg betegség idején.

A halogatásra visszatérve, nem egyszerű lejönni erről a cuccról. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ráérünk még dolgokat elintézni, majd holnap. A majd holnapból lesz a majd holnapután, aztán majd a hétvégén és így kerül egyre távolabbra és távolabbra, amit szeretnénk megcsinálni. Gyakorlatilag ez a halogatás életünk minden szegmensében felütheti a fejét, holott mennyivel egyszerűbb lenne túl lenni a dolgon ott és akkor, amikor kigondoljuk. Van, hogy tudatosan küzdök ellene, hogy a teendőim ne a majd holnap nevű fakkba kerüljenek, de valahogy a patópálság gyakrabban kerekedik felül rajtam. Tavaly meg is fogadtam január elsején, hogy nem fogok halogatni, egy darabig egészen aktív is voltam és sorra intéztem el a hetek, hónapok vagy akár évek óta halogatott undok teendőimet, de a halogatás ragadósan cuppogós mocsarába olyan könnyű újra belesüppedni... Hát ennek estem én is áldozatául.

Kezdhetnék mentegetőzni, hogy "jajj azért nem tudtam írni, mert 4 gyerek rengeteg elfoglaltsággal jár, és hogy vannak olyan időszakai a napomnak, hogy lyuk van a fenekemen...", ami mondjuk részben igaz is lenne, de az én döntésem volt minden nap, hogy egy-egy napomba mennyi teendőt szuszakoltam bele.

Két héttel ezelőtt véget ért az iskola, megvoltak az évzárók, ballagás és megkezdődött a nagybetűs nyári szünet. Kicsit szusszanhatunk, mindenki kicsit kiszakad a tanév végére már egyre nyögvenyelősebben forgó mókuskerékből, és a reggeli ágybólkikönyörgős rutinnak a sokáig alvás veszi át a helyét. Jelenleg kicsiny háztartásunkban én vagyok az egyetlen, akinek a mindennapjai ugyanabban a mederben folydogálnak mint folydogáltak szeptembertől június elejéig. Nekem ugyanúgy korán kell kelni, ugyanúgy mennem kell minden reggel, miközben a ház népe még édes hortyogások közepette piheni ki az előző nap fáradalmait, de hogy egykori főnökömet idézzem "Life is a bitch." Nekem ezt dobta a gép.

Illetve némi változás azért mégis akad, kicsit könnyebbek lettek a reggeleim, mert magamon kívűl, mást már nem kell arról győzködnöm, hogy "de igen, fel kell kelni, de igen muszáj menni, de igen indulni kell". Mondjuk esetemben annyival is egyszerűbb a történet, hogy fél úton nem kell visszafordulnom, mert ott jut eszembe, hogy semmilyen plüsst nem viszek magammal a munkába vagy hogy otthon felejtettem a frissen mosott ágyneműt, amit a délutáni alváshoz szoktam megkapni. Nyilván soha nem volt még ilyesmire precedens nálunk... :D

Jelenleg egyébként 3 gyerekesek vagyunk, mivel a kisebbik lányom az óvodai ballagás után édesanyámhoz disszidált és május vége óta nem is láttam. Két további gyermekemre vár még hasonló sors, az ő csatlakoztatásuk jövő hét végére van beütemezve. Édesanyámnak ezt a bátor vállalását, miszerint ő elbír 3 gyerekkel, kicsit ilyen tizenkilencre lapot húzásnak érzem, és kicsit félek is tőle, hogy egy, maximum két hét elteltével szólni fog, hogy a testi- és szellemi épségének megőrzése érdekében azonnali hatállyal hozzunk el legalább egy gyermeket. Benne van a pakliban, hogy ez be is fog következni, de ha nem próbáljuk meg, akkor nem is tudjuk meg soha, hogy bírná-e vagy sem.

Ha és amennyiben a legkisebb lurkó marad csak itthon, akkor belevethetem magam a lakásfelújítás, rendrakás, takarítás pokolian mély bugyraiba. Mondjuk minden nyárnak nagy reményekkel nézek elébe, és valahogy azt veszem észre, hogy a töredékét sem tudtam elvégezni a betervezett munkáknak, dehát a remény hal meg utóljára. Meg különben is, ha eleve is minimálra tervezném, akkor abból nem lehetne már lefarigcsálni. :)

Tudom, hogy "Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld.", de én megpróbálok rendszeresen írni. Ígérni nem ígérek, de rajta leszek az ügyön. :)